A magyar vízilabda százhárom éves történetében második ízben fordul elő, hogy egy klubcsapatban öt olimpiai bajnok szálljon vízbe egy szezonban. Arra már többször volt példa, hogy egy kvartettnyi aranyérmes szelje a habokat, eddig azonban csupán egyszer, 1965-ben jött össze egy nem mindennapi alakulat.

Az oroszok már épp egymást kezdték volna ölelgetni a Világliga döntőjének utolsó másodperceiben, amikor Alekszandr Jerisovnak eszébe jutott valami: magához vette a labdát, teátrálisan a medence széléhez úszott, a tribün azon része elé, ahol a magyar válogatott tagjai ültek, magasba emelte a Mikasát, és teli torokból üvöltve a mieink felé nyújtotta. A keletiek legjobbja ország-világnak, továbbá a FINA magasságosainak jelezte: nekünk is ajánlják győzelmüket.

Mi tagadás, impozáns a látvány. Takaros kis fedett uszoda (ebben melegítenek a fiúk), egy nyitott aréna (a meccsek helyszíne), mindezek körül műugrótornyok, továbbá napozó-, hűsítő medence. Az utóbbiban az európai szövetség nagyurai múlatják idejüket, hiába no, ami jó, az jó. Drága jó ismerős bírónk, Mr. Kratochvil éppen akkor csobbant a vízbe, midőn Létay Krisztián második bombagólját ragasztotta az orosz kapuba. Sokan irigykedtek ugyan a szlovákra, ám a magyar válogatott első félidei produkciója elviselhetőbbé tette a perzselő, forró napsugarakat.

Ez amolyan köszöntőféle volna, de messze nem szabályos. Az ünnepeltet ismerve talán meg sem kellene írni. Ha Faragó Tamást valami nem izgatja, az az efféle protokollízű, nosztalgikus írásocska, amelyhez mindössze az szolgál ürügyként, hogy hősünk hétfőn ünnepelte ötvenedik születésnapját.

"A FINA vízilabda Világliga Intézőbizottsága  amelyet Guillermo Martínez, FINA Büro-tag, Gianni Lonzi, a VL-tanács technikai igazgatója és Richard Foster, a VL-tanács tagja alakított meg  megvitatta a MagyarországOroszország mérkőzés után kialakult helyzetet. A bizottság megvizsgálta azt a jelentést, amelyet a két játékvezető, Roberto Petronilli és Parisz Hasszekioglu, továbbá a Szuperfináléra kijelölt további bírók, Greg Boyer, Luko Vuletic és Peter Bookelman készített.

Tavaly ifi Európa-bajnokságot nyertek, most juniort szeretnének. Tavaly sem volt könnyű dolguk, ám most talán még nehezebb a feladatuk. Godova Gábor csapata az olaszországi Bariban próbálja ismét a mezőny tudtára adni: ő a legjobb.

Válogatottunk 11-11-re végzett az Oroszország ellen, így együttesünk Világliga-idénye sem múlt el a többiek által már "megízlelt büntetőpárbaj nélkül. Ennek végén Szécsi megérezte, miben sántikál Csomakidze, kifejelte a labdát, így csapatunk teljesítette az első célt: bekerült a fináléba.

Nyilván nem utoljára győztek le minket a spanyolok az egyetemes pólótörténelem során, ám hogy még egyszer ennyi ajándékkal nem kedveskedünk nekik a sorssal karöltve, az már most megjósolható. Visszapörgetve a csütörtöki eseményeket, minimum elgondolkoztató, hogy Gómez két pattintott átlövését leszámítva az összes góljukat két méterről szerezték a hispánok. Az annyi mint hét. Elitszinten ez a nonszensz kategóriája. Két centergól, két húzás a falból emberelőnyben, plusz három közelről begyömöszölt labda, utóbbi mind egy-egy lecsorgó lövést követően. Ez három azon tizenegy labdából, amely hozzájuk pattant vissza elsődleges lövési kísérletüket követően. Utóbbi veszettül nagy szám, még nagyobb mázli, persze csak erre írni a vereséget nem volna ildomos.

Ez lassan olyanná válik, mint a kasztanyetta. Régi hagyomány. Nevezzük spanyol bujkálósnak. Az esztendő legfontosabb eseménye előtt  idén ez a Világkupa  nincs az a tét, ami arra kényszeríthetné Joan Janét, hogy teljes vértezetben vonultassa fel hadait. Hol ez nem játszik, hol az. Most Jesús Rollán hiányzik a táncból. Fáj a lába, nem edz rendesen, négy meccset úgysem bírna ki zsinórban. Jelzés: olyan meccsre tartogatják, amelyiken sok múlhat. Ha megy nélküle is, legfeljebb megveregetik a saját vállukat, lám, milyen erősek vagyunk.

Tíz év elmúltával tavaly élvonalbeli szereplést ünnepeltek a Tatabányai Vízmű SE pólósai. A hajdani bányászvárosban akkor derűlátóan kezdtek munkához, hiszen a város vezetése jelezte: szívesen támogatja a csapatot, amennyiben az OB I/B-ből feljebb tud lépni. Ennek a kritériumnak akkoriban megfeleltek Persely Józsefék, ám a helyzet változott. Az együttes így érthetően gyengén szerepelt, és a sikerek híján csak abban bízhatott, hogy  lévén az elmúlt bajnokságban nem hirdettek kiesőt  a következő évben biztosabb anyagi forráshoz jut a gárda.