Tavaly ifi Európa-bajnokságot nyertek, most juniort szeretnének. Tavaly sem volt könnyű dolguk, ám most talán még nehezebb a feladatuk. Godova Gábor csapata az olaszországi Bariban próbálja ismét a mezőny tudtára adni: ő a legjobb.

Válogatottunk 11-11-re végzett az Oroszország ellen, így együttesünk Világliga-idénye sem múlt el a többiek által már "megízlelt büntetőpárbaj nélkül. Ennek végén Szécsi megérezte, miben sántikál Csomakidze, kifejelte a labdát, így csapatunk teljesítette az első célt: bekerült a fináléba.

Nyilván nem utoljára győztek le minket a spanyolok az egyetemes pólótörténelem során, ám hogy még egyszer ennyi ajándékkal nem kedveskedünk nekik a sorssal karöltve, az már most megjósolható. Visszapörgetve a csütörtöki eseményeket, minimum elgondolkoztató, hogy Gómez két pattintott átlövését leszámítva az összes góljukat két méterről szerezték a hispánok. Az annyi mint hét. Elitszinten ez a nonszensz kategóriája. Két centergól, két húzás a falból emberelőnyben, plusz három közelről begyömöszölt labda, utóbbi mind egy-egy lecsorgó lövést követően. Ez három azon tizenegy labdából, amely hozzájuk pattant vissza elsődleges lövési kísérletüket követően. Utóbbi veszettül nagy szám, még nagyobb mázli, persze csak erre írni a vereséget nem volna ildomos.

Ez lassan olyanná válik, mint a kasztanyetta. Régi hagyomány. Nevezzük spanyol bujkálósnak. Az esztendő legfontosabb eseménye előtt  idén ez a Világkupa  nincs az a tét, ami arra kényszeríthetné Joan Janét, hogy teljes vértezetben vonultassa fel hadait. Hol ez nem játszik, hol az. Most Jesús Rollán hiányzik a táncból. Fáj a lába, nem edz rendesen, négy meccset úgysem bírna ki zsinórban. Jelzés: olyan meccsre tartogatják, amelyiken sok múlhat. Ha megy nélküle is, legfeljebb megveregetik a saját vállukat, lám, milyen erősek vagyunk.

Tíz év elmúltával tavaly élvonalbeli szereplést ünnepeltek a Tatabányai Vízmű SE pólósai. A hajdani bányászvárosban akkor derűlátóan kezdtek munkához, hiszen a város vezetése jelezte: szívesen támogatja a csapatot, amennyiben az OB I/B-ből feljebb tud lépni. Ennek a kritériumnak akkoriban megfeleltek Persely Józsefék, ám a helyzet változott. Az együttes így érthetően gyengén szerepelt, és a sikerek híján csak abban bízhatott, hogy  lévén az elmúlt bajnokságban nem hirdettek kiesőt  a következő évben biztosabb anyagi forráshoz jut a gárda.

Noha az Unicum-kupa csak a jövő héten esedékes, az embernek már szerda délelőtt, a ferihegyi reptéren eszébe jutott a gyomorkeserűket gyártó cég szlogene: "mindig feltűnik egy kedves ismerős. Az idézőjel a kedves szó esetében különösen indokolt, elvégre a férfiválogatottat Athénba szállító gépen Zeljko Klaricot pillantotta meg a társaság, ami többeknél gyomorfelkavarodást okozott, másoknak keserű emlékeket juttatott az eszébe.

Feladni? Ugyan már! Amit megfogadtak, azt be is akarják tartani. Első nekifutásra negyedikek lettek, azt mondják, erre már lehet alapozni. Dunaújvárosban nemcsak beszélnek egy esetleges BEK-győzelemről, hanem tesznek is érte - köztudomásúan rendkívül komoly munka folyik az immáron kétszeres magyar női bajnokcsapatnál.

Az olaszok mondhatják a magukét, a görögök áldhatják a nemzetközi szövetség előzetes döntését, a brazilok meg jobb, ha csendben maradnak. A spanyolok viszont ismét megmutatták, Estiarte nélkül továbbra is a legjobbak közé tartoznak.

Az érmének két oldala van. Ezt nehéz volna megcáfolni. Azt könnyebben lehetne, hogy a szombati találkozó az állítólag elhúzódó országos utánpótlástorna miatt kezdődött félórával később. Egy frászt kezdődött amiatt később. Sokkal inkább azért, mert a jenkik érezték, ha véletlenül ők kerülnek a napsütötte térfélre, úgy járhatnak, mint pénteken a magyar védelem. Az egészben az a mókás, hogy a FINA-szabvány szerint a fehér sapkában játszó együttes (vagyis a hazai csapat) a zsűriasztaltól balra kezd, azaz a jenkiknek kellett volna mindkétszer napfürdőzniük...

Azért a vér nem válik vízzé: a házigazdák a több mint öt évtizede San Franciscóban élő legendát, Tarics Sándort kérték meg arra, hogy dobja be a labdát az első ráúszásnál; a legidősebb evilági magyar olimpiai bajnok, az 1936-os aranyérmesek utolsó élő tagja pedig ahelyett, hogy diszkréten középre pottyantotta volna, bő fél métert tévedve a mi térfelünkre hajította a Mikasát. Ám akárcsak később, ekkor sem éltünk a lehetőséggel: ahogy góltalanul pergett le az első támadás, úgy múlt el találat nélkül több, igencsak ígéretes attak is. Nem az összes, de jó néhány, épp akkor, amikor igazán égető szükség lett volna a gólra.