Ahogy mi megéltük: „Ahogy gravírozták a Chelsea nevét a kupára, elsírtam magam”

Vágólapra másolva!

2020.07.17. 19:10

Címkék

Végéhez közeledő sorozatunkban személyes élmények alapján elevenítünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A 48. részben olvasónk, Koczur András eleveníti fel szeretett csapata, a Chelsea 2012-es Bajnokok Ligája-győzelmét.

2012. május 19. életem egyik felejthetetlen napja: másodszor jutott a Bajnokok Ligája döntőjébe szeretett csapatom, a Chelsea. 1997, angol kupadöntő a tévében, Chelsea–Middlesbrough, na, ott eldőlt a sorsom.2012. május 19. életem egyik felejthetetlen napja: másodszor jutott a Bajnokok Ligája döntőjébe szeretett csapatom, a Chelsea. 1997, angol kupadöntő a tévében, Chelsea–Middlesbrough, na, ott eldőlt a sorsom.

Talán az a csapat, amelyik végül feljutott a csúcsra, nem is volt olyan erős, mint a korábbi években a döntőben vagy az elődöntőben elbukott együttes.

Még tisztán emlékszem a 2008-as döntőre. Sosem felejtem el, amikor John Terry elindult a tizenegyest rúgni – amit ha berúg, először a történelem során BL-címet nyertünk volna. Szokás szerint a fiammal szurkoltunk, otthonról néztük a meccset. Amikor Terry elindult, a feleségem figyelmeztetett bennünket: ordibálással fel ne keltsük a szomszéd szobában alvó, másfél éves kislányomat. Ezért egy kispárnára harapva vártam a gólt, hogy abba ordítva fojtsam el a hangot. Aztán Terry elcsúszott, a tizenegyes kimaradt, s a Chelsea végül elveszítette a döntőt…

2012-ben már hét éve közvetlenül London mellett, Stainesben, egy csodálatos angol kisvárosban éltünk a családommal. Stainesből 50 perc alatt a Stamford Bridge-en lehet lenni. Amikor cégen belül kijöttünk dolgozni a feleségemmel és az akkor 10 éves fiunkkal, nem volt kérdéses, hová járunk majd meccsre. Ami otthon a Bozsik Stadion volt és a Kispest, az itt a Stamford Bridge és a Chelsea. Persze, amíg otthon nem volt Kispest-meccs nélkülem, addig itt nem tudtunk minden hétvégén meccsre menni. De azért így is túl vagyunk mintegy 130 találkozón, amin élőben szurkoltunk.

Az út a BL-döntőig felért egy hollywoodi mesével. A 2011–2012-es idényben kint voltunk minden hazai mérkőzésen, a csoportmeccsektől kezdve az elődöntőig. A Chelsea csoportgyőztesként jutott tovább, maga mögé utasítva a Leverkusent, a Valenciát és a Genket. A nyolcaddöntőben jött a Napoli: idegenben 3–1-es vereség, otthon hosszabítás után 4–1 – életem egyik legemlékezetesebb meccse volt ez a Stamford Bridge-en.

A Benfica elleni negyeddöntő a két győzelem ellenére sem volt sétagalopp, majd az elődöntőben jött a Barcelona. Majdnem az összes nagycsapatot láttam már élőben, némelyiket többször is, de az a Barcelona mind közül a legerősebb volt. A fiammal, Martinnal csak az East Stand Lowerre kaptunk jegyet (ha lehet, akkor mindig a kapu mögött állunk a Matthew Harding Loweren), és a lelátón ülve is éreztem a nyomást, a vendégek nonstop támadtak és magabiztosan birtokolták a labdát. De ebben a párharcban mindent visszakaptunk a sorstól, amit 2009-ben a játékvezető elvett tőlünk. Emlékszem, a visszavágón Torres találatánál már nem tudtuk visszafogni magunkat, és nemcsak a család, de az egész utca felébredt a gólnál.

A döntő napján – szokás szerint, mint általában nagyobb meccsnapokon –, már ébredés után éreztem a gyomromban a fájdalmat, amit a stressz okozott. Elterveztük, hogy egy helyi pubban nézzük a meccset a fiammal.

Időben elindultunk, hogy nehogy ne férjünk be, és büszkén mentünk végig Chelsea-mezben Staines utcáin. A pubban fantasztikus volt a hangulat, mivel Staines szinte összeér Délnyugat-Londonnal, ezért amúgy is népszerű a csapat a városban. Remegő gyomorral vártuk a meccset, nem mi voltunk az esélyesek…

A vártnak megfelelően a Bayern birtokolta többet a labdát, és a németeknek voltak helyzeteik, de szerencsére kibírtuk az első félidőt kapott gól nélkül. Sajnos a második félidőben sem változott a helyzet, támadt, nyomott a Bayern, de szerencsére megúsztuk gól nélkül, egészen a 83. percig…

Ez nem lehet igaz, hogy megint nem sikerül!

A pubban közben volt egy kis affér, mert Tottenham-szurkolók egy kis csoportja a Bayernnek szurkolt (ugye Bayern-győzelem esetén a Tottenham indult volna a BL-ben a következő idényben, és amúgy sem kedvelik egymást a két klub szurkolói).

Mindeközben a kupadöntők specialistája, Drogba ismét megvillant, fantasztikus fejessel egyenlített! Repültek a poharak, esővízként fröcskölt mindenfelé a sör, eufóriába került mindenki. Hosszabítás!

Akárcsak Barcelonában, Drogba hátrament védekezni és összehozott egy tizenegyest rögtön a hosszabítás elejen. De akkor már odafent a JóIsten is kékben nézte a meccset, és Petr Cech megfogta az egykori Chelsea-játékos, Robben lövését.

Na, itt éreztem először, hogy összejöhet a győzelem. A hosszabítás második félidejében már nem is volt fölényben a Bayern, de sajnos gólt mi sem tudtunk lőni, így jöhettek a tizenegyesek…

Megint egy BL-döntő és megint egy tizenegyespárbaj. És rögtön az első lövőnk, Mata ki is hagyta…

Olvasónk, Koczur András és fia, Martin 2012-ben, a Chelsea Barcelona elleni Bl-elődöntőjén

Ránéztem a 18 éves fiamra, akinek könnyek gyűltek a szemében… Az igazat megvallva, Martint legtöbbször focimeccsen láttam sírni, mindig ezt szoktam felhozni példának, amikor valaki egy vesztes meccs után látva az állapotunkat, megjegyzi: „dehát ez csak egy játék”! Nem, ez nem csak egy játék, hanem sokkal több annál! Szinte ez az egész életünk! Egy győzelem a mennybe visz, egy vereség a pokolba taszít. Évtizedek óta a futballhoz igazítjuk a hétvégéinket. Mikor játszik a Chelsea és a Kispest, ahhoz igazítunk mindent.

De vissza a büntetőkhöz. A Bayern kihagyta a harmadik és a negyedik körben is, szóval, ha az utolsó tizenegyesünket berúgjuk, akkor megnyertük a BL-t. És megint eszembe jutott 2008, Moszkva. Ugyanaz a szituáció, mint akkor. Az utolsó emberünk ha belövi, megnyertük.

Akkor Terry, most Drogba sétált oda. Az utolsó meccse volt a Chelsea-ben, és már akkor is a klub legendájává vált, ha belövi, ha nem.

Martin rám nézett és megkédezte: „Apa, felvegyem a telefonommal?”

Mondtam: „Nem! Imádkozzunk inkább, és őrjöngjünk egy nagyot.”

Drogba odaállt, nem futott neki messziről. De nem kellett izgulni, mert a kapust elküldte az egyik irányba, majd begurította a labdát a másikba.

Innentől kezdve filmszakadás!„Felrobbant” a pub, őrjöngött mindenki.

Vadidegen emberek csókolgatták egymást, valóra vált az álom. Locsolták az italaikat, mindenki magánkívül ünnepelt.

Aztán valamikor hazaindultunk az éjszakában, végigénekelve az utat. Hazaérve a tévén rögtön visszanéztük a meccs fontosabb eseményeit, és amikor azt mutatták, hogy gravírozzák a Chelsea nevét a kupára, na, akkor eltört nálam is a mécses, és sírva fakadtam.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

KÖSZÖNJÜK!
Ahogy mi megéltük rovatunk a végéhez közeledik, köszönjük az eddigi olvasói leveleket, amelyből még akad néhány megjelenésre váró a postafiókunkban. Örülünk, hogy elnyerte tetszésüket a rovat, örömmel olvastuk személyes történeteiket! Szabó Áron:„Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!” Farkas Péter:„No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!” Tisza Gábor:„Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!” Dr. Nagy Zotlán: „Magyar– szovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!” Juhász Krisztián:„Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad” Zolnai András:„Az éj leple alatt szöktettek ki otthonról” Csonka-Szirmai Zita:A szülinapi buli egy színház előtti bajnokavatásba torkollott Fehér István: Két felvidéki srác a Fáy utcába ment a színház helyett... Gál Zoltán:„Te jó ég, mégsem hiába kocsikáztunk 800 km-ről Veszprémbe!” Grünwald Tamás:„Hányszor akarta, és elbukott! Imádkoztam is érte”