MAROSI GERGELY
MAROSI GERGELY
2020.05.09 20:39 Frissítve: 2020.05.09 20:39

Ahogy mi megéltük: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Sorozatunkban személyes élmények alapján elevenítünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A 28. részben Marosi Gergely eleveníti fel azt a Skócia elleni találkozót (2–1), amelyen a magyar olimpiai labdarúgó-válogatott több mint két évtized után ismét kivívta az olimpiai kvalifikációt, s megváltotta repülőjegyét Atlantába.

 

A gimiből egyből az Üllői út felé vesszük az irányt. Korai a kezdés, 17 óra, ingyenjeggyel mehetnek be a diákok, tömeg van, be kell jutni valahogy, nyilván „mindenki” azt akarja látni, ahogy a magyar U21-es válogatott legyőzi Skóciát és ezzel biztosítja helyét az 1996-os, atlantai olimpián. Március 12. van, szép március, minden jéghideg, a sirály is megfagy röptében, a hó áll a pályán, fújják a fehér leplet, hogy egyáltalán kilátszódjanak a vonalak, mi meg padtársammal, Barnával megfagyunk a lelátón. Főleg, hogy a farmerom is „léket kapott”, elszakadt a kapunál a nyomakodásban.

A Nemzeti Sport címlapján az atlantai olimpiára való kijutást érő győzelem

Igazából sokkal tisztességesebb lenne, ha Barna mesélné el ezt a sztorit. Ő a történet elejét is látta, s nem afféle „divat” volt, mint én: rácsapott az ingyenjegyes lehetőségre és már 1994 őszén kint szurkolt a törökök ellen, no meg nézte kedvencét, Hrutka „Rudit”, én meg opportunista módjára akkor kezdtem el járni, amikor látszott, itt akár még kijutás is lehet.

Persze nem egyedül voltam így. A törökök elleni selejtezős nyitányt enyhe érdektelenség kísérte és mintegy 4000 szurkoló látta. 1995 tavaszán-nyarán már mindenki felvonta a szemöldökét Dunai Antal csapatának eredményeire, az ősszel pedig kitört az őrület. Bosszankodtunk a törökországi zakó miatt, kihordtunk egy kisebb szívzűrt a svájciak elleni idegenbeli thrilleren, majd mind kimentünk az izlandiak elleni, döntő fontosságú meccsre, amelyen sacc per kábé másfélszer annyian tolongtunk a kapu mögött, mint amennyien lehettünk volna, és életemben nem féltem még annyira, mint a kaotikus beengedéskor.

Bár hajlamosak vagyunk romantizálni a kilencvenes évek magyar futballját („bezzeg akkor még voltak játékosok!”), de mondjuk ki, válogatott szinten nagyjából annyira voltak reménykeltőek a selejtezősorozatok, mint József Attila késői versei; mi meg elkezdtünk hozzászokni ahhoz, amihez a szerencsésebb korosztályok nem: hogy nekünk itt egyáltalán nem osztottak lapot. Ez okozta a kiéhezettséget minden kis sikerre – ez okozza ma is –, ez csődített ki tizenötezer embert a lelátóra Izland ellen, miközben a nagyválogatott háromezer előtt szenvedett másnap, ettől voltak tele az Üllői úti stadion lelátói a következő év márciusán Skócia ellen.

ÖN JÖN!

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az ahogymimegeltuk@gmail.com e-mail címre várjuk!

Szabó Áron: „Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!”

Farkas Péter: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”     

Tisza Gábor: „Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!”     

Tavasz volt, hó esett, Dombi meg elesett. A debreceni villámszélső esései, a velük kiharcolt tizenegyesek, no meg az újpesti Szanyó Károly higgadt ítélet-végrehajtásai állandó elemei voltak az Atlantáig vezető útnak. Mindenki tudta, hogy Dombi Tibor gyors, mindenki tudta, hogy nagyon „érzi” a büntetők kiharcolásának művészetét (az ellenfelek tuti más kifejezést használtak volna erre), senki sem tudott ezzel mit kezdeni, most sem.

Sándor Tamás indított, Dombi meglépett, Paul Ritchie – aki már beszedett egy sárgát – megkapta a piros lapot, Szanyó belőtte a tizenegyest, mi meg jól kiröhögtük a skót bekket, s felkészültünk a fiesztára. Nos, fieszta nem lett. A skótok egyenlítettek, a magyarok idegei pályán és azon kívül pattanásig feszültek. A második félidő egyetlen ima: minden magyar támadásnál a gólért, minden skót ellencsapásnál azért, hogy valahogy elkerüljük a bajt, melynek katasztrofálisnak tűnő következményei lettek volna. Az idő fogy, fogy, nagyon fogy, az 1–1 még nem elég, a győzelem olimpiai kijutást ér.

Aztán tíz perccel a vége előtt Lendvai Miklós balról beível. Szanyó üresen áll a hosszún, de nem lő, hiába üvöltünk neki, mert többet tud a lelátói gimnazistáknál. Visszapasszol, okosan, pontosan, ott van Zavadszky Gábor, kitámaszt, elcsúszik, ballal lő, így is bent van a labda, 2–1, őrjöng mindenki, öten lógnak a nyakamban, azt sem tudom, hol vagyok, azt sem tudják, hol vannak; előrezuhanunk vagy két sort, magyarok az olimpián, ez a mi ordításunk, ez a mi selejtezőnk, ez a mi álomutazásunk, ez a mi Zavánk, ez a mi havas tavaszi hadjáratunk, ez életem gólja.

KORÁBBI ÍRÁSAINK 

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény 

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is” 

Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem” 

Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”     

Rusznák György: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben      

Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján 

2021.01.24 21:17:03

Magyar válogatott BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Valószínűleg nincs mit tudni, mert egyetlen, nyilvánvaló ok nem jelölhető meg. Ezért Irapuato rejtélye ma nem is azt jelenti nekem, mi történt, inkább azt, miért nem vagyunk képesek még mindig szabadulni tőle.

2021.01.22 18:15:48

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

„Bízom abban, hogy lesz még alkalmam erős bajnokságban játszani, ám ehhez extrát kell nyújtanom.”

2021.01.18 23:36:20

Magyar válogatott THURY GÁBOR

A Tanár úr, az 1938-ban vb-ezüstérmes Lázár Gyula haláláig hű maradt a Ferencvároshoz.

2021.01.14 23:34:16

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Ilyenkor persze mindent rózsaszín köd borít.