VOLESZÁK GÁBOR 2020.05.04 14:14 Frissítve: 2020.05.04 15:40

Ahogy mi megéltük: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Sorozatunkban személyes élmények alapján elevenítünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A 23. részben Voleszák Gábor arról ír, hogyan lett füstbe ment terv 1997-ben kivívni pótselejtezőn a világbajnoki szereplés jogát Jugoszlávia ellen. Fájó leírni, hogy a jugók „egy hétre” jöttek Budapestre, és összesítésben 12–1-re kerekedtek felül.

„Szafaládé jó lesz?”

Öblös férfihang hasított az ötvenöt négyzetméteres panellakás levegőjébe, és ide-oda cikázott válaszra várva. A konyhából érkező kérdés azonban süket fülekre talált. Tizenöt éves voltam, a bátyám kettővel több. Mind a ketten éppen fiatalkori szelektív hallásban szenvedtünk. Édesapám egy ideig még türelmesen várt, majd a hűtőajtó csapódásából és az edénycsörgésből rájöhettünk, hamarosan szafaládé kerül az asztalra.

A Nemzeti Sport címlapján feketén-fehéren: Magyarország–Jugoszlávia 1–7

Írhatnám máris, hogy a közös vacsora volt a nap fénypontja, ám a vízben túlfőtt „vastag virsli” unalmas ízétől sohasem perdültek táncra az ízlelőbimbóink. Amúgy meg a fene se tudott meghitt evésre gondolni, amikor már csak alig negyedóra volt hátra a várva várt meccsközvetítésig.

1997. október 29-ét írtuk. Emlékeim szerint zord, borongós, szürke őszi szerda volt. Délelőtt iskola, délután leckeírás – este pedig… Nos, úgy készültünk a 20 órakor kezdődő válogatott futballmérkőzésre, mintha semmi sem lenne fontosabb a világon, csak az a kilencven perc, amikor le kell győzni a jugoszlávokat. Világbajnoki pótselejtezőn. Az Üllői úton.

Kicsit sem érdekelt bennünket, hogy a párharc valójában két mérkőzésből áll, és ez még csak az első, hazai felvonás. Ahogy napjainkban mondani szokás: mi csakis az előttünk álló feladatra koncentráltunk.

A selejtezősorozatban többször is a 80. perc után engedtünk ki a kezünkből értékes pontokat, Norvégia egyszer (0–3), Svájc kétszer is (0–1, 1–1) letörte a lelkesedésünket. Az élet azonban valamit visszaadott: Finnországban végre mi örülhettünk a végén, amikor is hathatós hazai közreműködéssel megszereztük az egyenlítést és vb-pótselejtezőt érő gólt. Még ma is elmosolyodok, amikor Faragó Richard kommentátorra gondolok, aki ezt kiabálta a mikrofonba 1–1-nél: „Nem tudom, hogy kiről ment be, de gól!”

Szóval, úgy voltunk vele, ha egyszer szerencsénk volt, miért ne lehetne ismét, a sztárokat (is) felvonultató jugók ellen. Lehet, naivak vagy inkább tájékozatlanok voltunk. Mai fejjel úgy látom: annyira akartuk, hogy a mi generációnknak is jusson egy futballsiker, hogy minden észérvet felülírt a szurkolói szív. Mert hát hogyne tudná megállítani a Lőrincz Emil, Sebők Vilmos, Bánfi János védőhármas a Real Madrid sztárját, Predrag Mijatovicsot?!

ÖN JÖN!

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az ahogymimegeltuk@gmail.com e-mail címre várjuk!

Szabó Áron: „Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!”

Farkas Péter: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”     

Tisza Gábor: „Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!”     

„Gyertek már! Üljetek le!”

A morcos hang jöttünkre azon nyomban megszelídült. Nem állítom, hogy a konyhánkban táncolni lehetett volna, de mindennek jutott hely. Az ablakhoz állított étkezőasztal mögött még egy ITT Nokia típusú kistévé is elfért a fali polcon. Naná, hogy épp én ültem háttal a készüléknek. De nem bántam, mert a Nemzeti Sport a találkozó beharangozójában azzal kecsegtetett, hogy a riporter Török László, segítője Deák Horváth Péter és Lantos Gábor lesz, így „szinte teljesen ugyanazt hallhatjuk a rádióban, mint a televízióban.”

Oda sem kellett néznem, hogy magam előtt lássam, mi történik a pályán. Reménykedve tologattam ide-oda a villámat az üres tányér mellett. Kezdéshez készülődtek a csapatok, amikor a forrásban lévő vízbe bekerült a szafaládé. Szólt az FTC-stadionban a himnusz, közben hallani lehetett, ahogy a vízbuborékok körbetáncolták a vacsoránkat a virágmintás zománcozott lábasban.

Elkezdődött a mérkőzés – de…

Valami baj volt. Nagy levegőt vettünk, kifújtuk. Majd megint nagy levegő – és kilégzés. Egyre erősödött a kellemetlen érzés. Égett bakelitszag terjedt a konyhában. Aztán bumm! Gól… 1–0, nem ide. Még csak a meccs 2. percében jártunk. Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is. Túl nagy volt a gázláng, s odakapott a műanyag fogantyú, orrfacsaró füstöt okádva adta át magát az örökkévalóságnak. Gyorsan menteni kellett a menthetőt, az edényt, a közös vacsorát.

A válogatott már menthetetlen volt. Jött az újabb gól (6. perc), majd az újabb (10.), ekkor már csak legyintettünk. Mégis a szafaládé lett a nap fénypontja. Egykedvűen, síri csöndben tunkoltuk a mustárba. Emlékszem, a szünetben, 0–5-nél levonuló Csank Jánost kapitányt értékelésre kérte Deák Horváth Péter. A szakvezető ezt mondta: „Nem hittem volna, hogy ennyire béna lesz egy-két ember. Nem tudok mit csinálni, sajnos.”

 

A második félidő tévés (rádiós) közvetítése csak amolyan háttérzaj volt. Összepakoltunk, fürdéshez készülődtünk. Jól kivehető volt azonban, ahogy a lelátóról zúgott a gúnyos „Ria, ria, lambéria!”, meg a „Szép volt fiúk!” A csalódott szurkolók – nem megvetve az iróniát – úgy ünnepelték Illés Béla 89. percben szerzett szépítő gólját (1–7), mintha az egyenesen a franciaországi világbajnoki döntőn született volna.

 

Marseille, Irapuato, Budapest – ennél már nincs lejjebb! Ezt írta másnap a Nemzeti Sport a címoldalán feketén fehérrel. Ismét szegényebbek lettünk egy álommal. A virágmintás zománclábas viszont még csaknem tizenöt évig szolgálta a családunkat.

Sajnos már nem láthatta, ahogy válogatott játékosok és stábtagok boldogan dobálják a levegőbe kapitányukat. Pótselejtezőn. Az Üllői úton. 2015-ben.

Ilyen volt a történetben szereplő zománclábas, csak kisebb, és mindkét füle leégett – ez a máig használatban lévő „nagytestvér”

 

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”    

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”     

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"      

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”     

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”     

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított 

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak    

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”      

2021.01.24 21:17:03

Magyar válogatott BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Valószínűleg nincs mit tudni, mert egyetlen, nyilvánvaló ok nem jelölhető meg. Ezért Irapuato rejtélye ma nem is azt jelenti nekem, mi történt, inkább azt, miért nem vagyunk képesek még mindig szabadulni tőle.

2021.01.22 18:15:48

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

„Bízom abban, hogy lesz még alkalmam erős bajnokságban játszani, ám ehhez extrát kell nyújtanom.”

2021.01.18 23:36:20

Magyar válogatott THURY GÁBOR

A Tanár úr, az 1938-ban vb-ezüstérmes Lázár Gyula haláláig hű maradt a Ferencvároshoz.

2021.01.14 23:34:16

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Ilyenkor persze mindent rózsaszín köd borít.