BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2020.04.17 13:03 Frissítve: 2020.04.17 22:30

Ahogy mi megéltük: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Új sorozatunkban személyes élmények alapján idézünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A hatodik részben Ballai Attila eleveníti fel a 35 évvel ezelőtti, Ausztria elleni világbajnoki selejtezőt, amelyen labdarúgó-válogatottunk kivívta a vb-szereplést.

Ünnepelt a magyar válogatott: Ausztria legyőzésével biztossá vált a vb-szereplés (Fotó: MTI, archív)

 

A sors egyik fintora, igazságtalansága a magyar labdarúgással és híveivel szemben, hogy amíg nagy volt és dicső, a vasfüggönyön innen rekedt szurkolók nem követhették külföldi diadalútjaira a válogatottat, majd mire megnyílhattak a határok (no meg a pénztárcák), addigra nem volt már kiért, miért utazni – egészen 2016 nyaráig, amikor a válogatott kijutott az Európa-bjanokságra. A két korszak azonban egyetlen, varázslatos napon, 1985. április 17-én, ma harmincöt esztendeje egymásba ért.

Olykor rá kellett pillantanunk az 1986-os mexikói világbajnokság 5. selejtező csoportjának tabellájára, hogy elhiggyük: csapatunk négy mérkőzés után százszázalékos teljesítménnyel vezet, és ha nyer Bécsben, a Hanappi-stadionban, megingathatatlan vb-résztvevő. Egy utazás a császárvárosba akkoriban nagyjából olyan előkészületeket, áldozatokat igényelt és olyan kalanddal kecsegtetett, mint manapság egy londoni vagy barcelonai túra, de nem volt kétséges, mennünk kell! A társaságból csupán Peti barátunk maradt itthon, de nem saját jószántából; bő másfél éve szereltünk le előfelvételisként a katonaságtól, és ő, mint rádiófelderítő, súlyos titkokat szolgáltathatott volna ki az „imperialistáknak”, ezt a kockázatot pedig nem vállalhatta a Magyar Néphadsereg, ezért nem kapott útlevelet. Mi, többiek, a szerencsések Győrből autóbusszal indultunk, és az akkor még a határellenőrzéssel együtt jó kétórás út remek alkalmat kínált a góltotóra. Vereségre persze senki sem fogadott, döntetlenek, egygólos győzelmek sorjáztak, csupán Fasírt cimboránk írt be 3-0-át, amire legyintettünk, jó, legalább egy vetélytárssal kevesebb.

Akció közben (Fotó: Képes Sport, archív)

1985. április 17. szerdára esett, így a vendég drukkerhad egészen váratlanul robbant bele a bécsi belváros hétköznapjába. Soha azelőtt nem járt még ennyi magyar szurkoló külföldi sporteseményen, ezért különleges, felemelő élmény volt a Mariahilferen vagy az Opernringen úgy sétálgatni piros, fehér, zöld zászlóerdőben, mint itthon, meccs előtt a Hungária körúton. A helyi szervezők meg is rettentek a „vadkeleti” szomszédoktól, ezért akkoriban még szokatlan intézkedést hoztak: alkoholt a stadionba bevinni tilos! A jelentős mennyiségű sörkészlettel és „szolgálati lapos üveggel” érkező honfitársaink e meghökkentő fordulat hatására a bennük felvetődő egyetlen észszerű megoldást választották – félreálltak, és rekord sebességgel mindent megittak kapun kívül.

A lelátón ezért nemcsak hihetetlen mennyiségű – becslések szerint mintegy hatezer –, hanem eufórikus hangulatú magyar csodálkozott rá egymásra, és felzúgott az „Itthon vagyunk, itthon vagyunk!” rigmus. Soha nem felejtem el a pályára melegíteni érkező játékosaink döbbent és üdvözült tekintetét, amint szinte hátralökte őket a túláradó szeretet és bizakodás hangorkánja. Már akkor tudtuk, tudták, hogy nyerünk. Nincs más választásunk, nem történhet másként.

Ezért persze a hatezer „fiúnál” is többet tett ama tizenegy. Igen, annyi, hiszen egyszer sem cserélt Mezey György. Nem volt miért változtatni a tökéletesen. Kiprich Józsi a 21. percben olyan csodagólt rúgott, úgy szlalomozott, mint Bene '66-ban, a brazilok ellen, aztán a 34. percben Koncilia még bravúrral védte Nyilasi közeli fejesét, de a kipattanóra „Kipu” érkezett, 2–0, és ezzel minden elrendeltetett.

Álljunk is meg egy főhajtásnyi időre Kiprich Józsefnél! Meggyőződésem, hogy labdarúgásunk nem eléggé méltányolt világklasszisa volt ő. Amikor jó pár évvel később, már újságíróként, Hollandiában interjút készíthettem a Feyenoord sztárjával, Regi Blinkerrel, korábbi klubtársa, Kiprich neve hallatán átlényegültek a vonásai, és azt hajtogatta, el sem tudja mondani, ő mennyit, de mennyit tanult „Jozeftől”. Mint az osztrák balbekk, Degeorgi, akit a szünetben le kellett cserélni. A vendégszektorban terjedő, nem hivatalos szóbeszéd szerint ugyanis szédült.

Mi is. Az első félidőben alig mertünk hinni a szemünknek. Térfélcsere előtt a tribünön és az illemhelyen (az elfogyasztott sörmennyiség miatt a mieink a toalettet is megszállták, újabb megpróbáltatás elé állítva a házigazdákat) is azt taglaltuk, most kell nagyon észnél lenni, még minden nyitott, csak nehogy szépítsenek az osztrákok.

Tömegjelenet az osztrák kapu előtt (Fotó: Képes Sport, archív)

Nos, nem szépítettek. Ellenben a 48. percben Détári lövőcselére Weber majdnem kiszaladt a stadionból, és Döme bevágta a harmadikat. A kollektív emlékezet talán e találatot őrzi leginkább, de Détáritól ez nem volt egyedi megoldás – az ő zsenialitásával nem egyszer villantott hasonlót. Az ellenben kétségtelen, hogy ezzel dőlt el a meccs, hatezer torokból ekkor zúgott fel a „Mexikó, Mexikó!” A decens és tartózkodó osztrákokat sokkolta a magyar virtus. Másnap délelőtt a Westbahnhofon megszólított egy kedves arcú, helyes bécsi lány, beszélgetni kezdtünk, kérdezte, elkísérném-e valahová, én vele tartottam, de nem kis meglepetésemre egy vallási közösségbe vitt el, ahol az asztal körül ülők, miután megtudták, hogy magyar vagyok, némi éllel azt kezdték skandálni, Mexikó, Mexikó.

Addig azonban történt még egy s más. A 48. perctől gyakorlatilag mindenki a mérkőzés végét várta, és a hármas sípszó után, ha létezne e szófordulat, azt mondanám, elszabadult a mennyország. Most is beleborzongok, amint magamban felidézem, hogy még általunk rajongott játékosaink voltak hálásak nekünk, drukkereknek, kijöttek hozzánk, és minden nélkülözhető ruhadarabjukat kidobálták. Többen gatyára vetkőzve jutottak be az öltözőbe.

Itt már mindenki tudta: irány Mexikó! (Fotó: Képes Sport, archív)

Nem túlzok, a csodát megélt ember ihletettségével, megilletődöttségével botorkáltunk ki a Hanappiból. Túránk egyetlen gyenge pontjaként rögvest fel kellett pattannunk a buszra, mert indultunk a szállásunkra, Kismartonba. (Újmagyar nyelven Eisenstadt.) Így ott ünnepeltünk, azt is örömmel tapasztalva, hogy a hazai módival ellentétben a kocsma nyitva tartását nem a személyzet, hanem a vendég határozza meg.

Másnap délelőtt azért visszatértünk Bécsbe. Győztes hadként, hódítóként vonultunk be, csak a diadalkapu hiányzott. A góltotó egyetlen győztese, Fasírt akkori anyagi helyzetünkhöz képest roppant komoly összeget zsebelt be. Unatkozó osztrák milliomosokat idézve tejszínes földi epret rendelt áprilisban, és mindenkit kínálgatott, valamint vásárolt egy torziós adidas cipőt, amiről azt se nagyon tudtuk, mi az. (Két hétre rá aztán el is lopták tőle, amikor egy május elsejei teremfoci tornán vettünk részt, és pár percre óvatlanul az öltözőben hagyta.)

ÖN JÖN!

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az ahogymimegeltuk@gmail.com e-mail címre várjuk!

Délután visszabuszoztunk Győrbe, ahol öten átültünk szüleim piros Ladájába, és önfeledten száguldottunk Pestre. Egészen addig, amíg a tatabányai lejtő alján le nem meszeltek a rendőrök. Annak hallatán, hogy százötvennel mentem – autópálya még nem volt, de a lejtő aljára a lovaskocsi is százra gyorsult, azért mértek mindig ott –, már búcsúzni kezdtem a jogosítványomtól, de kiderült, hogy az osztrák-magyaron jártunk, így szabálysértőből hőssé nemesedtünk, és magyarázkodás helyett élménybeszámolót kellett tartanunk.

A következő napokban, hetekben tízmilliónyian irigyelték azt a hatezret, akit jó sorsa 1985. április 17-én Bécsbe vezetett. Ha ekkor valaki azt találja jövendölni, hogy minimum harmincöt esztendőn át – de talán örökre – ez lesz az utolsó nap, amelyen a magyar válogatott vb-részvételt érő selejtezőt nyert meg, orvosért kiáltunk.

A már akkor is páratlan élményt azóta vb-ről vb-re, évről évre tovább fényesíti az idő. Én is szinte a múlt ködébe vesző mondaként élem meg a mérkőzést, amelynek hősei Mezey kapitánnyal együtt személyes futball-legendáriumom vezéralakjai.

Ezért is egyszerre felemelő, mégis nehéz írni, beszélni arról, mit éltünk át 1985. április 17-én. Mert az emléket szívek őrzik, nem szavak.

A MÉRKŐZÉS ÖSSZEFOGLALÓJA

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik.”

2021.01.24 21:17:03

Magyar válogatott BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Valószínűleg nincs mit tudni, mert egyetlen, nyilvánvaló ok nem jelölhető meg. Ezért Irapuato rejtélye ma nem is azt jelenti nekem, mi történt, inkább azt, miért nem vagyunk képesek még mindig szabadulni tőle.

2021.01.22 18:15:48

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

„Bízom abban, hogy lesz még alkalmam erős bajnokságban játszani, ám ehhez extrát kell nyújtanom.”

2021.01.18 23:36:20

Magyar válogatott THURY GÁBOR

A Tanár úr, az 1938-ban vb-ezüstérmes Lázár Gyula haláláig hű maradt a Ferencvároshoz.

2021.01.14 23:34:16

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Ilyenkor persze mindent rózsaszín köd borít.