Ahogy mi megéltük: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára!

Havannában reggel 9 óra volt, Budapesten délután három. Ültem szállodánk, a Habana Libre telexszobájában, annak rendje és módja szerint elküldtem a tudósításomat arról, hogy a magyar női kosárlabda-válogatott 66–63-ra legyőzte Dél-Koreát, örvendeztem azon, hogy ha délután a már továbbjutott Jugoszláviát legyőzi, szintén ott lesz a Los Angeles-i olimpián. Ültem szállodánk, a Habana Libre telexszobájában, annak rendje és módja szerint elküldtem a tudósításomat arról, hogy a magyar női kosárlabda-válogatott 66–63-ra legyőzte Dél-Koreát, örvendeztem azon, hogy ha délután a már továbbjutott Jugoszláviát legyőzi, szintén ott lesz a Los Angeles-i olimpián.

1984. május 17. volt. A dátum belémégett, köszönhetően annak, hogy a szerkesztőségből a rovatügyeletes, Árvay Sanyi, miután megköszönte a beszámolómat, így folytatta:

– Kapaszkodj meg… Teljesen mindegy, hogy a lányok nyernek-e a jugók ellen…

– Már miért lenne mindegy? – semmit sem értettem.

– Mert tegnap eldőlt, hogy nem megyünk az olimpiára. Bojkott. A ruszkik nyomában.

Egy órán át leveleztünk (ma úgy mondanák, cseteltünk…), a szálloda alkalmazottjai többször is rámnyitották az ajtót, lett volna dolguk a telex-szel, ám csak nehezen hagytuk abba a tulajdonképpen értelmetlen szóváltást.

Taxiba vágtam magam, s átmentem a csapat szállására, ahol a szövetségi kapitány, Killik László már azelőtt mondta, hogy megszólalhattam volna.

– Meg se szólalj, tudjuk… De nem mondjuk meg a lányoknak, összeroppannának. Te se szólj senkinek, tudod, a remény hal meg utoljára.

A remény – ma már nyilvánvaló – akkor már halott volt, de hiába a tények, nehéz volt elképzelni, hogy 1980 után újra egy csonka olimpia.

Ültem este a csarnokban, néztem a bemelegítő lányokat, láttam, hogy Beloberk Éva, Németh Ágnes, Szöllősi Judit, Bacsa Magdolna, Petrik Katalin, Borka Ágnes, Deák Éva, Gulyás Ildikó, Winter Ilona, Medgyesi Judit, Kiss Lenke és Körmendi Gyöngyi, miközben a megszokott mozdulatokat végzik, bíztatják, bátorítják egymást. Most vagy soha! – ez sütött róluk.

Szívszorító érzés volt… Hát még, amikor lefújták a meccset… A lányok a levegőbe dobálták Killik kapitányt, sírtak, nevettek, kiáltoztak, skandálták, hogy „Olimpia…! Olimpia…!”, nem akarták elhinni, hogy sikerült, a selejtező negyedik helyével kivívták a jogot a Los Angeles-i indulásra. Három vereség (Ausztrália, Kanada, Kína) után négy győzelem (Kuba, Csehszlovákia, Dél-Korea, Jugoszlávia), ez már önmagában nagy tett volt, az előző évi (1983) Európa-bajnoki bronz után jó esély egy sikeres olimpiára.

Nem voltam ott, amikor Killik László és jobbkeze, Pálinkás József közölte a lányokkal, mi a helyzet, amikor a csapatvezetőt, dr. Ajkay Zoltánt kérdeztem, mi volt, csak legyintett.

– Képzelheted… – mindössze ennyire tellett tőle, legalábbis szavakkal, mert egyébként minden az arcára volt írva.

Havannából madridi leszállással Prágán át repültünk haza. Nem volt rövid út, mégis csak egyvalami ugrik be, ha rágondolok. A gépen Kiss Lenke mellett ültem, aki szinte az egész utat végigkötötte. Ám időnként letette a tűt, fölnézett a plafonra, és nagyot sóhajtott. Utána mintha indulatosabban csattogtak volna a kötőtűk.

Nem kellett megkérdeznem, mire gondolt.

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében azahogymimegeltuk@gmail.come-mail címre várjuk!

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán:Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján