Ahogy mi megéltük: hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!

 

Még most is emlékszem, milyen tikkasztó meleg volt. Talán ezért sem hozott sziporkázó játékot az Újpest és a Videoton összecsapása. Az NB I-es idény második fordulójában jártunk, a fehérváriak egyre stabilabb alapokon, az évad bajnokesélyeseiként, az előző idényben belga kézbe került fővárosiak az útkeresés jegyében léptek pályára. A találkozó az egyetlen gólja mellé három kiállítást hozott, de talán így sem túlzás kijelenteni, nyolc év távlatából senki nem emlékezne rá, ha nem aznap, azaz 2012. augusztus 5-én játszák. Ám Iványi Zoltán kezdősípszavával egyidőben, 1500 kilométerrel odébb valami nagy dolog készült...

Az UTE válogatott tornásza, Berki Krisztián ugyanezen a délutánon lépett szerhez a lólengés londoni döntőjében. Míg a pár nappal korábban tartott selejtezőben a magyar tornász rontott, addig legnagyobb riválisa, a hazai közönség előtt szereplő (egy pontozásos sportágban aligha elhanyagolható tény) Louis Smith remekelt. Most pedig eljött a két lólengés-specialista végső összecsapása – az olimpiai aranyért.

Ezt pedig a Megyeri úti stadion lelátójának egyik használaton kívüli sarkába jó érzékkel kihelyezett óriáskivetítőn követhették a jegyet váltó drukkerek, vendégek és újságírók – az említett Újpest-Videoton meccs szünetében.

Az Újpest–Videoton szünetében jött el a pillanat, Berki Krisztián a lóhoz lépett (Forrás: NS-Archív)

Óriási ováció – újpesti és fehérvári torkokból egyaránt. Berki az élen! De Smith még hátra volt, sőt, a sor legvégére maradt.

ÖN JÖN!

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az ahogymimegeltuk@gmail.com e-mail címre várjuk! Szabó Áron: „Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!” Farkas Péter: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”      Tisza Gábor: „Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!”    Dr. Nagy Zoltán:   „Magyar-szovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!”

Az volt az ember érzése, ezekben a pillanatokban senkit nem érdekelt a Szuszában, hogy az Újpest épp mekkora helyzetet hagyott ki. Talán Nikolics Nemanja becserélése is csak akkor tűnt fel a közönségnek, amikor a 66. percben előkészítette Torghelle Sándor gólját. Egy átlagos vasárnapon ez tőrdöféssel ért volna fel a lila-fehér drukkerek számára – de nem ezen.

Szinte mindenki a kivetítőt figyelte, és ha épp azon nem látszódott, hát a telefonját bűvölte, vagy – mert akadtak az átlagnál felkészültebbek – a régi időket idézve a zsebrádiót tekergette, hogy elsőként tudja meg, mit mond be a Kossuth, mi van már Smith-szel...

Döbbenet. Pillanatnyi tanácstalanság. A brit ezredre ugyanolyan pontot kapott a bíráktól.

A Londonból érkező képeken látni, hirtelen még Berki és edzője, Kovács István is meglepődnek. Aztán megjelenik a végeredmény, Smith megcsóválja a fejét – és abban a pillanatban megdörren az Újpest szpíkere is. Kristin László – mintha csak gólt lőttek volna a hazaiak – kiáltotta világgá a hírt: „Berki Krisztián olimpiai bajnok! Berki Krisztián, Magyarország és az Újpesti Torna Egylet tornásza olimpiai bajnoki címet nyer Londonban. Neki szól a taps!”

De nemcsak tapsról volt szó. Hiába egy egyéni sportágban született siker volt, a közös drukkolásnak, a „kivetítőzésnek” hála olyan reakciót váltott ki a jelenlévőkből, amire alapesetben csak a csapatsportágak képesek. A hazai B-középben – tikkasztó meleg ide vagy oda – görögtüzek gyúltak, félmeztelen alakok pörgették fejük felett a mezeket és a sálakat, majd megfeszült egy, addig a szemek elől gondosan elrejtett molinó: „Legenda lettél, Krisztián!”

Az újpesti drukkereket felkészülten érte Berki Krisztián olimpiai aranya (Forrás: NS-Archív)

2012. augusztus 5.

Úgy tapasztaltam, a legtöbb sportszerető ember számára van egy olimpiai arany, ami kiemelkedik a többi közül. A siker, ami az olimpiai arany a számára. Amiről akár egy emberöltő távlatából is úgy tud beszéli a kocsmaasztal mellett, mintha csak pillanatokkal korábban látta, élte volna át. S pont úgy rázza ki a hideg – a kellemesen beleborzongós fajta.

Az enyém ezen a napon született. 

KORÁBBI ÍRÁSAINK  

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény  

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is” 

Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem” 

Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”     

Rusznák György: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben      

Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján 

Marosi Gergely: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja   

Kun Zoltán: Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával  

Vincze Szabolcs: „Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”