Szó sem lehet bojkottról – Moncz Attila publicisztikája

Legutóbb 1988-ban a szöuli nyári olimpiával kapcsolatban fordult elő, hogy egy vagy több nemzet a távolmaradásával tüntessen ötkarikás játékok vagy labdarúgó-világbajnokság apropóján. Akkor Észak-Korea és néhány szövetségese döntött úgy, nem utazik el Dél-Koreába, az azóta eltelt 38 évben viszont mindenki elindult mindenhol, ahova részvételi jogot szerzett. És nem aggódom amiatt, hogy ez a sor megszakadna az Egyesült Államokban, Mexikóban és Kanadában rendezendő futball-vb-n.

Hiába ösztökélt a közösségi médiában Sepp Blatter korábbi FIFA-elnök mindenkit arra, hogy maradjon távol az Egyesült Államoktól, hiába érezte úgy Oke Göttlich, a St. Pauli elnöke, a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) elnökségi tagja, hogy ledobta az „atomot” az „…eljött az idő, hogy komolyan elgondolkozzunk a bojkotton és vitatkozzunk rajta” nyilatkozatával, a világ egyszerűen nem abba az irányba tart, hogy ilyen tiltakozó akciókat végig lehessen vinni. Különösen úgy, hogy magas szinten nem talál magának támogatókat. Ugyan a roppant aktív/agresszív/vitatott megítélésű (a megfelelő jelzőt nyugodtan válassza ki mindenki) Donald Trump amerikai elnökként folyamatosan felhívja magára a figyelmet, ez még nem ért el olyan ingerküszöböt, hogy szövetségek vagy nemzetállamok mondják azt közösen, eddig és ne tovább. Grönland Dániától való elvételének és az Egyesült Államokhoz csatolásának az ötlete vagy az ő ügynökei­nek két halálos áldozatot követelő minneapolisi fellépése ugyan mozgalmakat és politikusokat is arra ösztönzött, a vb kapcsán felvessék a bojkott lehetőségét, de a tiltakozási hullám nem ért el szövetségi vagy kormányzati szintet.

Még úgy sem, hogy mindenki tudja, az már fájna a Trump-kormányzatnak. A politikus ugyanis „elnöki ügyként” tekint a vb-re, amely szerinte kiváló lehetőség „Amerika szépségének és nagyszerűségének bemutatására”. Büszkén pózol az ugyancsak minden pénzt megérő (és szerető…) Gianni Infantinóval, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnökével, jön-megy, intézkedik, elvégre ha 2026-ban sikerül megismételni az 1994-es sikert, az az ő személyes diadala is lesz. Éppen ezért mondta Travis Murphy egykori amerikai diplomata, a Jetr Global Sports ügyvezető igazgatója, hogy „…ha jönne egy kollektív bojkott vagy legalábbis egy nagy közösség fenyegetne a távolmaradásával, az valóban felkeltené a Trump-kormányzat figyelmét, tekintettel arra, mennyire hangsúlyozták és hangsúlyozzák a világbajnokság fontosságát”.

Addig azonban, amíg szurkolók vagy az ő politikáját, modorát nem szívelő „magányos” harcosok kérnek csak szót, nincs baj. A fentebb említett Göttlichet például azonnal letorkolta Bernd ­Neuendorf, a DFB elnöke: „Nem hiszem, hogy ez egyáltalán komoly vita tárgyát képezné, mert úgy gondolom, mi, a szövetség tagjai, teljes mértékben egyetértünk abban, hogy ez jelenleg totális tévút. Ez egyetlenegy képviselőnk nyilatkozata volt, aki ráadásul nem is olyan régóta van velünk.” Egy másik, a bojkottal kapcsolatba hozott NATO-tagországból is gyorsan érkezett a cáfolat, ráadásul a legmagasabb szintről. Marina Ferrari francia sportminiszter, illetve Philippe Diallo, a Francia Labdarúgó-szövetség elnöke közösen nyilatkozott úgy, nem időszerű az egész, nincs itt a bojkott ideje. Trump futballügyekben legfőbb szövetségesét, Infantinót pedig a davosi gazdasági fórumon próbálta szembesíteni a tényekkel Alastair Campbell brit író és politikai tanácsadó, de az olasz-svájci sportvezető „nyugodt és elutasító” volt, ahogyan a kolléga az X-en közzétette. 

Ma már a labdarúgó-világbajnokságnak túlságosan is nagy a gazdasági vonzereje ahhoz, hogy valaki csak úgy lemondjon róla. Régebben ez még simán belefért, ám akkor még nem szőtte át annyira a pénz és a politika a sportágat. 1934-ben a világ akkori talán legjobb válogatottja, az uruguayi megtehette, hogy nem utazik el Olaszországba, csak mert négy évvel korábban az olasz sem tette meg ellentétes irányban az utat. De abban az évben az angol, walesi, skót, ír négyes is viccnek minősítette a vb-t, és inkább a Home Championship legjobbját tekintette a világ első számú futballcsapatának. 1938-ban Uruguay és Argentína csak azért maradt távol, mert azt hitte, Európa és Dél-Amerika felváltva rendezi majd a vb-ket, és amikor Franciaországra esett a választás, megsértődött. Az 1950-es tornának India a legenda szerint azért nem vágott neki, mert a FIFA nem engedte, hogy játékosai mezítláb vagy zokniban futballozzanak. Az 1958-as selejtezők előtt Törökország, Indonézia, Egyiptom és Szudán jelezte, nem hajlandó az akkor éppen Ázsiá­hoz tartozó Izraellel találkozni, így inkább visszalép a selejtezőktől. Az 1966-os vb selejtezőitől az összes afrikai ország közösen maradt távol, csak mert nekik egy helyért kellett volna megküzdeniük az összes ázsiai és óceániai nemzettel. Nyolc évvel később a Szovjetunió még lemondta a Chile elleni interkontinentális pótselejtezőt, ám azóta már csak a szavak szintjéig jutottak el a csaták. Az 1982-es vb előtt a Falkland-szigetekért vívott háború okozott gondot, de végül Argentína és az összes brit csapat rajthoz állt, míg a legutóbbi két vb előtt ugyan sokan bírálták Oroszország, illetve Katar politikáját, az emberi jogokhoz való hozzáállását, aztán a tettek mezejére már senki sem mert rálépni. Pedig Theresa May, az Egyesült Királyság miniszterelnöke még országos médiumban is kilátásba helyezte az angol válogatott visszalépését a 2018-as tornától, mert vélhetően orosz titkosügynökök idegméreggel öltek meg Salisburyben egy hajdani orosz kémet és a lányát, ám természetesen a „háromoroszlánosok” ott voltak a viadalon.

Nem nagy kockázat kijelenteni, most is ott lesz mindenki. Nincs az a labdarúgó-szövetség, amely veszni hagy minimum 10.5 millió dollárt. Minden rajthoz álló csapatnak ennyi jár, ebből 1.5 millió a költségek fedezésére megy el, kilenc pedig a rajtpénz. A vb-cím egyenesen 50 millió dollárt ér. És ezzel csak a FIFA-tól érkező bevételeket említettem. A szponzoroktól jövő pénzek, illetve a különböző nemzetgazdasági hatások most még nem is számszerűsíthetőek. De jelentősek, ez nem kérdés. Hajdan az 1980-as olimpia előtt Jimmy Carternek és kormányának több mint fél évre volt szüksége ahhoz, hogy eldöntse, a szovjetek afganisztáni agressziója miatt az Egyesült Államok (meg később még több mint 60 követője) lemond a moszkvai játékokról. Most már nincs hátra ennyi idő a rajtig, meg aztán sokkal több pénz is forog kockán. Persze, igaza van Göttlichnek abban, hogy ma már „…nem hiteles az a vágy, hogy a labdarúgást ne politizálják át”, mert láthatjuk, milyen magas szintű az összefonódás, ettől még egy vb-bojkottnak beláthatatlan következményei lehetnek, amiket senki sem mer vállalni. Igen, egy ilyen lépés negatív spirált indíthat el a gazdaságban, és valóban, ilyen lépéssel még választást is lehet veszíteni. Magas szinten önként meg senki sem teszi a fejét guillotine alá. Legfeljebb majd néhány ország követi az Egyesült Államok 2022-es példáját, és ugyanúgy nem küld diplomatákat a vb-re, ahogyan az USA tette azt a pekingi téli olimpia kapcsán, de ez lesz a maximum.

Németország, Franciaország és a többi nagyhatalom biztosan ott lesz a 23. labdarúgó-világbajnokság június 11-i rajtján.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!