Saját kárunk leckéi – Ballai Attila publicisztikája

ITT A HÚSVÉT, ITT A NYÚL, magyar–brazil három null – skandáltuk örömittasan (egyesek örömmel és ittasan, mert akkoriban még simán be lehetett csempészni alkoholt a Népstadionba) napra pontosan negyven esztendeje, 1986. március 16-án, amikor labdarúgó-válogatottunk 3–0-ra megverte Brazíliát. Pedig húsvét két héttel későbbre esett, de mi a magyar futball feltámadását ünnepeltük, már másfél éve folyamatosan. Hiszen fiaink első öt mérkőzésüket megnyerve az élen zárták az 1986-os vb-re selejtező csoportjukat, többek között a hollandok és az osztrákok feletti idegenbeli diadallal, 1985 őszén Cardiffban tét nélkül, magától értetődően mosták le 3–0-ra Walest, 1986 elején ugyanilyen különbséggel intézték el közel-keleti túrájuk során az úgynevezett Ázsia-válogatottat és Katart (előbbit még 2–0-ra is), így az 1986-os produkció négy mérkőzés, négy győzelem, 11–0-s gólkülönbség volt. A brazilok elleni örökmérleg sem sokkal maradt el ettől, három győzelem, egy döntetlen, 10–3. Mi jöhet még? Tettük fel a költői kérdést, és a csillagos eget kémleltük mint lehetőségeink felső határát. Csakhogy jött az iszonyatos földet érés, ami még rémálmainkban sem kísértett: 1986. június 2., Irapuato, vb-csoportmérkőzés, Magyarország–Szovjetunió 0–6.
Nem az élve boncolás szándékával idézzük fel e traumát, nem is ez a fő témánk, az is csak kiindulási alap, hogy egy teljes futballnemzet kényszerleszállása után máig nem vizsgálták, vizsgáltuk ki a „baleset” körülményeit, okait, előidézőit. Mindjárt adódik az alapkérdés, amelyet akkoriban senki sem merészelt feltenni: március 16. után két és fél hónapig, a vb-rajtig miért nem lépett egyszer sem pályára a nemzeti csapat? Előző két vb-szereplésünk alkalmával, 1978-ban és 1982-ben ebben az időszakban egyaránt két-két találkozó is belefért a programba.  A felkészülés során senki sem szegezte neki a szövetségi kapitánynak, még csak „a levegőbe sem kiáltották” a közegben amúgy meglévő kételyeket: pontosan miért is maradt ki Nyilasi, miért hósipkás osztrák hegyeken szimuláljuk a mexikói magaslat megpróbáltatásait, miért délben edzenek a mieink a rekkenő mexikói hőségben, amikor ezt senki más nem teszi, mondván, ahhoz hozzászokni nem lehet, csak túlélni, ki és milyen tapasztalatok alapján állította össze az étrendet, mennyire komoly a „tésztakúra”, igaz-e, hogy néhány játékos a szobájában jóféle hazai házi kolbásszal semlegesíti annak hatásait – és így tovább. Mezey György, akit példátlan szakmai tudása, intelligenciája, eredménysora megfellebbezhetetlen, kikezdhetetlen szaktekintéllyé emelt, kontroll nélkül járhatta a maga útját, nem kényszerült számot adni semmiről. Ami döbbenetes és érthetetlen: még a kudarc után évtizedekkel sem. 

Újságírói pályám elején, 1990 tavaszán részt vettem egy ankéton, amelyen egészen addig informatív, könnyed és szórakoztató volt Mezey doktor, amíg Mexikó szóba nem került; onnantól megdermedt, és a levegő is körülötte. Mindezek mellett és ellenére ő a kedvenc kapitányom, tavaly elhunyt, sírba vitte magával a titkát. Azt is, megbánta-e azt az egyébként sportszakmai, morális és politikai szempontból is becsületes és karakán döntését, amellyel visszautasította a szovjetek által előzetesen felajánlott döntetlent. Tartott-e attól, hogy ennek lehetnek következményei, és felvetődött-e benne a gyanú, hogy voltak, hiszen játékosaink a szovjetek elleni 0–6-ot végigkóvályogták, már a melegítés alatt víziók, hallucinációk gyötörték őket. 

A futball Magyarországon – ahogyan olykor becéztük, Futbóliában, ebben a focialista országban – mindig is a legteljesebb közügy volt. Ehhez képest annyi a kibeszéletlen, nyilvánosság elől elzárt, így kreált és életben tartott misztikum, mint égen a csillag. A bundabotrányoktól két-három játékos által eladott válogatott meccsekig. Így aztán annak a feltárására sem történt félkomoly kísérlet sem, mi történt 1986-ban a márciusi 3–0-tól (és senki se jöjjön azzal, hogy az brazil „Zs” csapat volt) a júniusi 0–6-ig. Pedig kétség sincs afelől, hogy az érintettek lelkét mérgezte, mérgezi, további pályájukra, miként a tejes magyar labdarúgásra hosszú távon hatott.

Kísérteties párhuzam, hogy 1986-ban rendeztek két további olyan világbajnokságot, amelyen a magyar válogatott addigi leggyengébb eredményét érte el. Női kézilabdázóink – három egygólos vereséggel és egy döntetlennel – nyolcadikként, férfi vízilabdázóink kilencedikként zártak. A kudarc mindkét szakágat hosszú évekre visszavetette, 1993-ig itt is, ott is minden idők legszűkebb hét esztendeje köszöntött be. Mert szakmai alapú elemzés helyett érzelmi töltetű belső összeomlás következett, ahogyan futballban is.

Veszíteni persze senki sem szeret. Még vb-döntőben sem. Ugyancsak ebben a kitüntetett-elátkozott 1986-ban abba a magasságba is eljutott egy csapatunk, a férfi kézilabdásoké. Ők március 8-án vívták a maguk fináléját és maradtak alul 24–22-re, végig derekasan harcolva, tisztességgel, a földkerekség akkori legjobbjai, a jugoszlávok ellen. Múlt héten ünnepi ebéden találkoztak az ezüstös hősök, a tizenöt tagú keretből ketten – Szabó László, „Sonka” és Oross Tibor – elhunytak, így tizenháromból tizenketten megjelentek. Köztük Fodor János, „Foci”, aki Svájcban él, többeket először ölelt meg harmincnyolc év után (1988-ban ment külföldre). Amikor előzetesen a programról érdeklődött, és én elmondtam, hogy a vb-ről is vetítünk egy kisfilmet, azt kérte, a jugoszlávok elleni döntőt ne mutassuk, azt nem szeretné látni. A többieknek nem voltak ilyen gondjaik, ők itthon és a kézilabdában élnek, százszor, ezerszer szembesültek vele, de Fodornak egészen mostanáig nem nyílt alkalma erre – így őt találta szíven leginkább még e sikeres múltidézés is.

Erre rímel női válogatott kapusunk, Farkas Andrea egy közelmúltbeli nyilatkozata a Nemzeti Sportrádióban. Kijelentette, hogy a 2000-ben Sydney-ben hat gól előnyről elveszített olimpiai döntőt sohasem ültek össze megbeszélni a társakkal, pedig ha ez megtörtént volna, 2003-ban, Zágrábban talán nem kapunk ki a franciáktól ugyancsak a végjátékban plusz hétről.

Ezek az emlékek azért halványulnak, mert a többi csapatsporttal ellentétben kézi- és vízilabdában a mieink rendszeres vb-résztvevők, és ha lehet a jelenben élni, versenyezni, az a korábban történteket a lezárt múlt kútjába süllyeszti. Ezért például elvétve idézzük az 1978-as labdarúgó vb-t megelőző vezetői hibákat, szerencsétlenkedéseket, mert azok jelentősége 1986 fényében – azaz árnyában – elsikkadt. Többek között ezért is lenne üdvös most a márciusi végi vb-pótselejtezőkre hangolni, de e kegyben, fájdalom, az írek részesülnek helyettünk. Miközben, ahogyan egy ismerősöm találó akasztófahumorral Curacaóra utalt, azt is megértük, hogy egy ital kvalifikálta magát a vb-re.

Női kosarasaink – akik egyébként az e szempontból hihetetlenül sokszínű 1986-ban ugyancsak vb-résztvevők voltak, ami azóta csupán egyszer, 1998-ban sikerült nekik – a napokban vívják a maguk aktuális selejtezőjét. Nekik a 2024-es soproni olimpiai kvalifikáció lidérces emlékét kellene eltörölniük, tegnap az Argentína elleni, hosszabbításban kivívott 92–81-gyel ehhez közelebb kerültek.

Ami azért is remek hír, mert a közhiedelem általánosításával szemben az idő csak akkor gyógyít be mindent, ha múlása során megtaláljuk a gyógy­módot. Ami a sportban nem más, mint a siker, bár tüneti kezelésnek megteszi a kudarc, a csalódás okainak feltárása is. Mert az is egyfajta törekvés, szándék, ígéret – ha már a más kárán nem tanulunk, legalább a sajátunkon kellene.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!