Valter és a büszkeségünk – Simon Zoltán publicisztikája

EGÉSZ EGYSZERŰEN nem tudok lemondani arról az álmomról, hogy egyszer végre megnyerem a Tour de France-t. Az egészben az a legérdekesebb, hogy nem emlékszem pontosan, hogyan lettem szerelmes az országúti kerékpározásba, miközben nekem összesen másfél óráig volt „montim”, mert a lakótelepen rögtön ellopták. Mégsem lehet hozzám szólni onnantól, hogy elkezdődnek a versenyek. Már azelőtt néztem, hogy magyar nyelvű közvetítések lettek volna, mert lenyűgözött, ahogyan Miguel Induráin, a későbbi ötszörös Tour de France-győztes játszi könnyedséggel hagyta le riválisait. Innentől kezdve nekem a Tour egy polcra került a labdarúgó NB I-gyel, a foci-világbajnoksággal és a síugrók Négysáncversenyével.

Emlékszem, már bőven elmúltam húszéves, amikor még mindig hegyimenőset játszottam, amikor emberek között a lépcsőn kellett felmennem. Kinéztem a riválisaimat a szerintem legikonikusabb Tour-kaptatón, a „Mont Ventoux-n”, de mivel volt előnyöm, nem kellett kapkodnom. Mindig a saját tempómban kezdtem meg az üldözést, majd a legvégén, a nyeregből kiállva – értsd, kettesével vagy hármasával szedve a lépcsőfokokat – lehagytam őket, mert azért mégiscsak jól jön az újabb szakaszgyőzelem.

Azt nem tudom, hogy Valter Attila és a szintén kedvenc sportolómmá váló Vas Blanka hogyan álmodoztak arról, hogy egyszer ők lesznek a legjobbak, de azt tudom, én így álmodtam már meg nagyon sokszor, hogy megnyerik a Strade Bianchét, egy viszonylag új olasz egynapos kerékpárversenyt, amely azonnal az egyik kedvencem lett. Akárcsak nekik.

Aztán elérkezett a párizsi olimpia, és már napokkal a versenyeik előtt azt láttam magam előtt – miközben a többi magyar sportolónak is szurkoltam –, hogy meg is nyerhetik az aranyérmet az országúti számban. Végül negyedikek lettek, és én úgy örültem, mintha az első helyen végeztek volna.

Az országúti kerékpárban az a legszebb, hogy gyakorlatilag mindegyik verseny más és más, arról nem beszélve, hogy minden egyes versenyző igazi hős a szememben, mert úgy száguldanak lefelé kilencvennel egy életveszélyes lejtőn, hogy még jelentős védőfelszerelés sincs rajtuk. Nem is egyetlen sportág, hanem több külön világ ugyanazon a két keréken.

Ott vannak a háromhetes körversenyek. A Giro d’Italia, a Tour de France és a Vuelta a Espana. Huszonegy szakasz, három hét, hegyek, sík szakaszok, időfutamok, dombos etapok. Egy ilyen viadalt többtucatnyi döntéssel lehet megnyerni. Aki itt győz, nemcsak erős, hanem türelmes is, mert a hegyeken lehet nyerni, de egy rossz napon ugyanott el is lehet bukni mindent.

Aztán jönnek az egynapos klasszikusok. A legendák. Olyan versenyek, amelyeket nem lehet „kibekkelni”. Itt nincs holnap. A Milánó–Sanremo csaknem háromszáz kilométere, a macskaköves Párizs–Roubaix, a flamand emelkedők a Flandriai körversenyen, az ardenneki kaptatók a Liege–Bastogne–Liege-en vagy az őszi hegyek az Il Lombardián.

És ott vannak az olyan modern klasszikusok is, mint a Strade Bianche. Fehér murvás utak Toscanában, por, kanyarok, emelkedők, majd a végén Siena főtere, a Piazza del Campo. Alig húszéves verseny, mégis olyan a hangulata, mintha száz éve létezne.

De nemcsak a versenyek különböznek, hanem a versenyzők is. Vannak a sprinterek. Ők a sík szakaszok gladiátorai. Egész nap bírják a tempót, majd az utolsó kétszáz méteren robbantanak. Egy sprintnél hatvan-hetven kilométeres sebességgel érkezik a mezőny, centimétereken múlik a győzelem. Aztán ott vannak a hegyimenők. A kaptatók művészei. A hosszú emelkedőkön tűnik el mögöttük a mezőny, miközben a pulzusuk olyan, amit mások percekig sem bírnának.

Léteznek az összetett menők is. Ők azok, akik három hétig képesek a legjobbak maradni. Tudnak hegyet mászni, időfutamot menni, túlélni a szelet és a káoszt. A Tour de France győztese mindig közülük kerül ki. A klasszikus menők egészen más karakterek. Erőből versenyeznek. Nem riadnak meg a macskakőtől, a sártól vagy a szűk utaktól. A Párizs–Roubaix vagy a Flandriai körverseny az ő birodalmuk. És vannak az univerzális versenyzők. Akik mindenhez értenek egy kicsit. Ők azok, akik egy hegyi szakaszon is ott lehetnek, de egy klasszikuson sem vesznek el. Talán ezért olyan különleges ez a sportág. Mert miközben minden verseny ugyanazzal kezdődik – a mezőny elindul az úton –, a végén mindig teljesen más történet születik.

Mint ahogyan télen új történetbe kezdett Valter Attila is, aki az elmúlt három évben a modern kerékpározás egyik legerősebb csapatából, a köznyelvben ma már csak Vismának hívott Team Visma | Lease a Bike csapatából a Bahrain Victorioushoz szerződött.

A Visma | Lease a Bike Hollandiából működik, a székhelye ’s-Hertogenbosch környékén van, és ma a profi országúti kerékpározás egyik legerősebb csapata. A modern kerékpársport szinte minden eszközét használja, célja pedig a legnagyobb versenyek megnyerése. Az utóbbi években ez sikerült is, hiszen Tour de France-, Giro d’Italia- és Vuelta a Espana-trófeát is szerzett, sőt, egy szezonban mindhárom háromhetes viadalt megnyerte.

A csapat legismertebb alakjai közé tartozik vagy tartozott az elmúlt években Jonas Vingegaard, Primoz Roglic, Wout van Aert és Sepp Kuss, ők különböző stílusban, de ugyanazzal a mentalitással versenyeznek: támadni, uralni, nyerni.

A Bahrain Victorious egészen más karakterű csapat, de ugyanúgy a world tour élvonalához tartozik. 2017-ben alapították bahreini állami támogatással, a székhelye a Közel-Kelethez kötődik, de a versenyzők és a stábtagok Európa-szerte dolgoznak. A támogatás célja: jelen lenni a legnagyobb viadalokon és globálisan láthatóvá tenni a bahreini projektet. Már rövid története során is átütő sikereket ért el: monumentumgyőzelmek, Giro d’Italia-szakaszsikerek és gravel szakágban világbajnoki cím is szerepel a mérlegen. A legismertebb versenyzői közé tartozott vagy tartozik Vincenzo Nibali, Matej Mohoric, Mikel Landa és Sonny Colbrelli, ők ugyanazt képviselik: agresszív, látványos versenyzést.

Volt, hogy Valter magáért mehetett különböző viadalokon a Visma tagjaként, de inkább igazi csapatemberként, fontos segítőként számítottak rá. Mivel Vingegaard az egyik legnagyobb kedvencem, pontosan tudom, volt szerepe abban, hogy a dán legalább fel tudja venni a versenyt Tadej Pogacarral a Touron. Vingegaard 2024-ben nagyot bukott a Baszk körversenyen, azóta nincs esélye az összetett megnyerésére a Touron a szlovén extraklasszis ellenében. Valter többször segítette őt felvezető versenyeken, és sokszor mögötte bújt meg a csapat első számú kerékpárosa a veszélyes lejtőkön.

Valter a mountain bike szakágban kezdte pályafutását, ezért az átlagnál sokkal jobb a kerékpárkezelési technikája. Legnagyobb sikere számomra a 2020-as Tour de Hongrie megnyerése. Egyrészt azért, mert ez a mi leghíresebb versenyünk, másrészt azért, mert azon a kaptatón alkotta a legmaradandóbbat, ami nekem még a Mont Ventoux-nál is tekintélyesebb. Olyan versenyzőket hagyott maga mögött a Kékestetőre vezető emelkedőn – amely egyébként bármelyik háromhetesen büszkén megállná a helyét –, akik a mai napig meghatározók a különböző viadalokon. Itt bizonyította be, hogy igazi hegyimenő. Viszont jó hegyi segítő is a még nehezebb szakaszokon, de sík részeken is tud menni megfelelő tempót, valódi csapatemberként, az egyéni érdekeit háttérbe szorítva.

Valter Attila legnagyobb nemzetközi eredményei közé tartozik a 2024-es párizsi olimpia mezőnyversenyén elért negyedik helye, amely az egyik legjobb magyar országúti kerékpáros olimpiai szereplés. A rendkívül erős mezőnyben végig a legjobbakkal tartott, és a végjátékig harcban volt az éremért, ami világosan megmutatta, hogy a legnagyobb egynapos versenyeken is a nemzetközi élmezőnyhöz tartozik. Hasonlóan kiemelkedő teljesítmény volt a 2022-es Strade Bianchén elért negyedik helye, a toszkánai murvás szakaszokon a klasszikus specialistákkal versenyzett együtt. Ez az egyik leglátványosabb egynapos, és Valter eredménye azt jelezte, hogy nemcsak háromhetes körökön képes magas szinten teljesíteni, hanem az agresszív, technikás egynapos versenyeken is. Mert ne feledjük: volt, hogy vezette az összetettet a Girón…

A Bahrain Victorious kerékpárosaként most több lehetősége lehet magáért menni. És nagyon remélem, hogy legalább egyszer megnyeri újra a Tour de Hongrie-t is. Mert ha a Kékestető jelentősebb hegy, mint a Mont Ventoux, a mi legfontosabb versenyünk is jelentősebb a franciák büszkeségénél.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!