Nyilvános vergődés – Malonyai Péter publicisztikája

MENTSÉG NINCS, CSAK MAGYARÁZAT – ebbe a körbe tartozik nálam a magyar Davis-kupa-csapat bukása a világdöntő selejtezőjében Ausztria ellen. Mert amekkora tett, hogy 0:2-ről egyenlítettek a fiúk (Marozsán Fábián és Piros Zsombor), annyira elkeserítő, hogy a végén Fucsovics Márton nem tudott mit kezdeni Jurij Rodionovval.

Mindössze három játékot nyert ellene (2:6, 1:6), esélye sem volt. Ez nem csupán látszott, ő maga is mondta, hozzátéve, nagyon meglepte, hogy riválisa 2:2-nél kockáztatva játszott. Sikerrel járt, minden bejött neki.

Alapvető kérdésem, miért nem Fucsovics teniszezett úgy, mint Rodionov, elvégre nálunk volt a lélektani előny (egyenlítés 0:2-ről), itthon, a debreceni telt ház előtt játszhatott, ráadásul 99 hellyel előzte meg ellenfelét a világranglistán. „Igazából nem is tudom megmagyarázni, miért alakult így” – mondta utána, ha ő nem, akkor ugyan ki. Ráadásul – mint kezdtem – magyarázat lehet, mentség nem a produkciójára. 

Én csak nézem, ám pályatársam, Árvay Sándor érti is a teniszt, legyen elég csak annyi, hogy nem csupán szakíró, hanem ITF-bíróként bejárta Európát, benne például a Roland Garrosszal is. A totaltenisz.hu szerzőjeként írta, hogy Fucsovics testbeszéde árulkodó volt. „Ezúttal olyan játékost tükrözött, akit nem izgat, hogy miként lehetne leküzdeni fizikai vagy szellemi fáradtságát. Érdektelenséget láttunk a mozdulatokon” – vélte, majd hozzátette: „Lehet ugyan, okkal vagy ok nélkül, dicsérni s piedesztálra emelni az ellenfelet (»Sokkal jobb volt, élete csúcsformájában játszott, nem tudtam vele mit kezdeni«), szóval lehet magyarázkodni, ki is lehet kapni még a száz rangsorhellyel mögöttünk állótól is. Van ilyen. De tűz, akarat nélkül semmilyen sportágban nincs eredmény.”

A magyarázkodásból kivette a részét Bardóczky Kornél szövetségi kapitány is. „Nagyon csalódottak vagyunk” – legalább ezt elmondta, mert egyébként arról beszélt, hogy volt tartás a csapatban, Marozsán kitette a szívét, Fucsovics pedig hihetetlenül készült a döntő meccsre. Ehhez nincs mit hozzátenni, a látvány és az eredmény önmagáért beszél. Miközben Fucsovicsnak és Marozsánnak szinte egy ország drukkol, amikor a határainkon túl teszik a dolgukat, itthon nem voltak képesek hozni legalább a legjobb átlagukat. Ahhoz pedig nem kell teniszszakírónak lenni, hogy csak a remekül helytálló „harmadik”, Piros Zsombor volt hajlandó kiszolgálni autogramjával a sportág ifjú rajongóit, a két „százon belüli” nagyon gyorsan távozott. Az ilyesmi nem szokás – az úriemberek sportjának tartott teniszben semmiképpen.

Továbblépve az aktualitáson, az enerváltság egyébként sem ritka a sportelitben. Többféle oka lehet, az okok többnyire együttesen hatnak. Ráadásul ördögi a kör, hiszen az enerváltság eredménytelenséget szül, a siker hiánya pedig enerváltságot.

Ami a részleteket illeti, a fizikai jegyek között van a túlterhelés, a túledzés, a lelkieknél pedig a stressz, a szorongás, a motivációhiány, a kiégés – tessék választani. Ráadásul jócskán van átfedés az enerváltság és a depresszió között. Több tanulmány rögzíti, hogy a szorongás kölcsönös összefüggésben van a depressziós tünetekkel, különösen az élsportolók körében. Azt is megállapították, hogy egy-egy idényen belül az idő előrehaladtával egyre inkább emelkednek a depresszív és szorongásos tünetek, ami a versenyzőkön lévő teherrel, az elvárásokkal és a fáradtsággal függ össze. 

Magától értetődik, hogy az enerváltság nem új keletű a magyar sportban, van rá példa éppen elegendő a múltunkban. 

Több mint hat évtizede, 1960-ban férfi kosarasaink 17 ponttal vezettek, mégis kikaptak Csehszlovákiától (68:74). Betudhatóan annak, hogy 55:55 után szembeötlő volt egy-két játékos technikai fogyatékossága, enerváltsága, indiszponáltsága, teátrális öncélúsága. A tudósító örök érvényűen állapítja meg, hogy az ilyesmi nem igazán tűnik fel, ha biztosan vezet a csapat, de egyenlő vagy ahhoz közeli állásnál, amikor kell a pont, felnagyítva látszik minden hiba.

Meglepetésre kapott ki futballválogatottunk 1963-ban Jugoszláviától Belgrádban (0:2), oka volt a csatársor enerváltsága és „az a tény, hogy a kulcsjátékosok nem tudtak feloldódni a közösségben”. Hogy ez mit jelent, csak sejthető, de Sándor „Csikar” véleménye fontosabb is: „Az Aranycsapat tagjai megtiszteltetésnek vették, ha felhúzhatták magukra a címeres mezt. Puskás hosszú hetekig tartó formahullámzás után is mindig összeszedte magát a válogatott mérkőzésre. Akkor a fiúk a válogatottban egymást akarták felülmúlni. És most szinte rossz volt nézni, ahogyan megadták magukat egy olyan mérkőzésen, ahol végül súlyos vereségre volt kilátás.” Mindezt a Népsport azzal egészítette ki, hogy jó lenne, ha futballistáink nemcsak óhajtanák a sikert, hanem az egyéni érdekeket félretéve végre szívvel-lélekkel küzdenének is érte.

Szintén 1963-ban a Ferencváros BEK-meccsen 4:0-ra kapott ki Isztambulban a Galatasaraytól, a játékosok négy nappal a meccs előtt védőoltást kaptak. Előtte még kitűnően játszott a csapat a Csepel ellen (4:0), ám a hatodik, hetedik napon öt-hat futballistánál láz, enerváltság, mirigyfájdalom lépett fel, és akadt olyan játékos, aki 48-72 órás fejfájás után vagy közben futott ki Isztambulban a pályára. Az oltás gyulladt helye, a rossz közérzet nemcsak fizikai letörést idézett elő, hanem lelkileg is nagyon megviselte a csapatot, mindenki enervált volt, csak lézengett. „Ezek után igazán nem nehéz megállapítani, hogy a mérkőzés lejátszása ebben az időpontban nem bizonyult szerencsésnek” – állapította meg a Népsport.

Úgy tűnik, az oltás hatását nálunk lebecsülték, valamennyi mezőnyjátékos csak kóborolt a pályán, mindössze a kapus, Aczél László állta a sarat. Külön balszerencse volt, hogy éppen BEK-mérkőzést kellett játszania a csapatnak, a meccs pedig igazolta, hogy csak fizikailag és pszichikailag százszázalékos labdarúgókkal érhető el eredmény. A történtekhez tartozik, hogy Mátrai Sándor és Rákosi Gyula nélkül állt ki az együttes, Albert Flórián pedig a 44. percben megsérült és kiállt, s az is, hogy a visszavágón csak kiesést érő 2:0-t sikerült elérnie a csapatnak, teljesen friss, lelkes futballistákkal. És ha már egészség, a koronavírus-járvány (2020–2023) után volt a legtöbb példa az enerváltságra, itt hétköznapi logikával is érthetően.

A mexikóvárosi olimpián (1968) két bronzéremmel (Pézsa Tibor és a csapat) leszerepeltek kardozóink az akkori értékrend szerint. Miközben technikájuk az egekben, az akaraterő, a hozzáállás enyhén szólva is kevésbé. Mindkét harmadik helyben bizonyos fokú enerváltság, a döntő pillanatokban való tétovázás, mondhatni, tanácstalanság tükröződött. A társaság volt olyan jó, hogy olimpiát nyerjen, legalábbis elvben. „És ha mindezek eddig nem indították alapos önvizsgálatra az érdekelteket, most muszáj megtenniük” – tanácsolta a Népsportban Dávid Sándor.

A hetvenes években, Marseille (Csehszlovákia 1:4 és nincs vb-indulás) után megszokott volt, hogy enerváltak a futballistáink. Hoffer József szövetségi kapitány tisztában volt az okokkal, meg nem is. Az osztrákok elleni 1:1 (1970) után így beszélt: „Nem értem a játékosok enerváltságát. Az is igaz, hogy mi a felkészülés néhány napja alatt nem tudunk csodát művelni.” A meccsen a klasszisok mondtak csődöt, „Fazekas nagy csalódást okozott, Bene darabos volt, elpattant tőle a labda, Dunai II valósággal vergődött, úgy tűnt, mintha ólomlábakon mozgott volna” – állt az értékelésben.

Azt pedig ne felejtsük, ha már rengeteget beszélnek arról, hogy mennyire fontos a nyilvánosság, az enerváltság, az unott produkció a legrosszabb reklámja a sportnak. Nálam nem elég klasszisnak lenni – sportemberi lét is kell.

Ami nem váltható ki a legmagasabb pénzdíjjal sem.

Font, euró, dollár, forint – édes mindegy.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!