A három testőr (remix) – Malonyai Péter publicisztikája

Tartás, lelkierő kellett ahhoz, hogy a Puskás Akadémia fiataljai továbbjussanak az UEFA ifiligájában (Youth League) a 32 közé. A FCSB (leánykori nevén: Steaua) ellen idegenben nyert a csapat (2–1), itthon kikapott (2–3), tizenegyesekkel ment tovább.

Ha van dicséretes vereség, ez az volt, hiszen egyrészt végül továbbjutást ért, másrészt több olyan momentuma is volt a felcsúti meccsnek, amely után összeomolhatott volna a társaság. Kezdődött azzal, hogy már az első percben gólt kapott, fél órával később Umathum Ádámot kiállították, így több mint egy órán át tíz emberrel küzdött az együttes. Kétszer egyenlített, majd a félidőben 2–3 volt, így a szünet után csúszniuk-mászniuk kellett a fiataloknak – a tizenegyesekért. Amelyeknél az elsőt kihagyta Pál Barna, ám a többiek nem hibáztak – így játszhat jövőre a 16 közé jutásért a csapat a Sportinggal.

Dicséretes, már-már hősies tett, amelyet az edző, Babó Levente hozott vissza a földre. „Nagyszerű a játékosaim mentális ereje, annyira jó, hogy mi, edzők csak elrontani tudnánk – azt meg nem akarjuk” – mondta. A hátvéd Ásványi Domonkos pedig kontrázott: „Egy percig sem fordult meg a fejünkben, hogy nem jutunk tovább.”

Maradjunk az edzőnél. Engem az fogott meg, hogy a gyerekekre tolja az elismerést, pedig nyilván neki is (fő)szerepe van abban, hogy ilyen erősek lelkileg. Babó korábban kiemelte, hogy a nemzetközi mérkőzések a legalkalmasabbak arra, hogy lemérje, hol tartanak – valójában. Miközben ezek a találkozók gyorsítják a gyerekek fejlődését.

Nem ismerem Babó Leventét, annyit tudok róla, hogy játékosként két meccse volt az NB I-ben (egy-egy a Pécsben, illetve a Vácban), volt szövetségi edző is, olvasom, hogy „megbízható utánpótlásedzőként tartják számon”, s azt is, hogy a következő lépcsőfok egy másodosztályú csapat kispadja, esetleg pályaedzői poszt az NB I-ben. Enyhén szólva is mértéktartó karrierjövendölés, hiszen 45 esztendős (éppen annyi, mint Robbie Keane a Fradinál). Szerintem mostanában van a legjobb korban ahhoz, hogy hozzájusson a nagy lehetőséghez. 

Mondom én, főként azért, mert azt képviseli, amit én is vallok: az öltözői egység hiányát a kimagasló sikerek sem pótolják, hiszen a legfőbb mérce, hogy a játékosban, a sportolóban milyen érzések jönnek elő, ha visszagondol a régi (szép?) időkre.

Mindenki vallja a sport közösségformáló erejét, még az is, aki mindent megtesz, hogy ő és csakis ő számítson. Tudja, hogy illik beszélni. Az eleink gondoskodtak róla, hogy tudjuk.

Már a kezdet kezdetén, hiszen a legendás báró, Pierre de Coubertin a párizsi NOB-kongresszuson 1911-ben kiemelte, hogy a sport erkölcsi, szociális hatása igencsak fontos, hiszen az ifjakban megerősödik „az emberi közösség érzése is, így segíti elhinteni a testi nevelés, a legszebb polgárerények magvait az ifjúság fogékony lelkében”.

Már akinek, hiszen a legnagyobbak közül nem mindenki szolgálta mindig a közt. Megesett, hogy a nagy Orth György sem vállalta a társakat, például amikor a válogatott 1925 nyarán kikapott Svédországban (2:6). A Fogl testvérek szerint Orth „mindig és mindenben elkülönítette magát, és csak Földessy alelnökkel érintkezett”. Ez nem szült jó vért a fiúk között. Elvégre – így a hátvédpár – „a Foglok is vannak olyan cég, mint az Orth”, de tudják, mit kíván az összetartás szelleme. Megjegyzendő, Fogl II és Fogl III, azaz Károly és József összesen 89 válogatott mérkőzést számlált, tényleg nem voltak rossz cég. Orth súlyos sérülése miatt 32-t, de ezt csak a tények kedvéért.

Anglia persze itt is az élen járt. A harmincas évek végén az Arsenalnál vendégeskedő későbbi legendás főszerkesztőnk, Feleki László riportjában egy metodista lelkészt idéz, aki vallja: „A becsületes sport Istennek tetsző dolog.” A futball különösen, hiszen kifejleszti az egyén képességeit, s egyben megtanít arra, hogy miképpen kell a többiekért, a közösségért dolgozni. „Ha mint papnak döntenem kellene, hogy melyik az a sport, amelyiket a vallás szempontjából a legkiválóbb jellemnevelőnek tartok, habozás nélkül a futballt választanám” – hangzott el egy meccsnapi igehirdetésben.

Vannak persze torz magyarázatai is annak, mit kíván meg az egység, az ötvenes évek mércéje határozottan ilyen, mert addig rendben van, hogy az edző legyen „második apja” a tanítványainak, ám hogy csak akkor lehet az, ha szoros kapcsolatban áll a pártszervezettel, „tudatosítja a szocialista építés, a proletárközösség, a béke megvédésének nagy ügyét”, azt kötve hiszem, szerencsére kötve is hitték.
Enyhébben, de még mindig a torzulás érződött a hatvanas évek második felében is. Amikor például 1967-ben Európa-bajnoki selejtezőn legyőztük a hollandokat (2:1), és inkább küzdött, mint játszott a csapat, a Népsport – megalkudott: „A ma válogatottjában csak olyan játékos nyújthat említésre méltót, aki fel tud oldódni a közösségben, s tud vállvetve harcolni a győzelemért! Ezért vagyunk hajlandók a bírálatban engedményeket is tenni, s bizalmat szavazni azoknak a játékosoknak is, akiknek még most sem sikerült a várt teljesítményt nyújtani.”

Azt persze mondanom sem kell, hogy koroktól függetlenül az edzőé a főszerep az öltözőben. Jó esetben hat a csapatra, de ha megbukik, akkor is övé a felelősség. El kell érnie, hogy a játékosok partnerei legyenek, fogékonyak rá. Nem könnyű, hiszen ahogy Mezey György említette MTK-edzőként 1978-ban: „A baj ott kezdődik, amikor egy játékos »lehúzza maga előtt a rolót«, és semmivel nem lehet kimozdítani sündisznóállásából.”

Azóta persze a világ is változott, de 2014-ben Németh András a női kézilabda-válogatott szövetségi kapitányaként őszinte volt: „Húsz éve más volt minden öltöző… Tíz csapatból nyolc magától is kiválóan működött, fel sem vetődött, hogy az edzőnek kellene közösséget építenie, vagy hogy ennek nagy jelentősége lenne. Mostanra viszont mintha megfordult volna a dolog, túl is lett exponálva kicsit. Minden csapat azt mutatja magáról, hogy imádják egymást a játékosok, úgy ölelkeznek mérkőzés előtt, mint a rég nem látott rokonokkal a repülőtéren, miközben sok helyen, ha kettőt megkérdezel közülük, egyik jobban utálja a másikat, mint fordítva.”

Ilyen körülmények között Babó Leventét és csapatát tényleg illendő külön kiemelni. És azt is, hogy igenis az edző tehet a legtöbbet azért, hogy Alexandre Dumas jegyében „egy mindenkiért, mindenki egyért” (A három testőr). Senki sem tagadhatja, hogy csak az képes megteremteni az egységet, aki hiteles, következetes, biztonságos közeget teremt, tudja, kik, milyen személyiségek vannak rábízva és így tovább. Az sem újdonság, hogy az emberek azért küzdenek szívesen, aki törődik velük. Az ideális edző – összefoglalva – nem csupán taktikát tanít, hanem – kultúrát épít.

A hozzáértők példákkal is szolgálnak, Sir Alex Fergusont (a tekintély mestere), Carlo Ancelottit (a nyugalom ereje) és Jürgen Kloppot (az érzelmi katalizátor) említik az elsők között, de itt nincs örökranglista, a sportoló, ha szerencsés, találkozik az igazival.

Mint Görbicz Anita. A legendás kézilabdázó első edzője, Róth Kálmán múlt heti halálakor írta: „KÁLMÁN BÁCSI! Ma búcsút kell vennem attól az embertől, Tőled, akinek a legtöbbet köszönhetem a kézilabdában és talán az életemben is. (…) Ő volt az, aki nemcsak technikát és sportot tanított, hanem kitartást, alázatot, felelősséget és azt, hogy mindig legyen bennünk több mint amit elsőre gondolnánk. (…) Hálás vagyok minden edzésért, minden tanácsért, minden szigorú pillanatért és minden bátorításért. (…) Köszönök mindent.”

Ahol felnőttem, azt tanították, hogy a legnagyobb erkölcstelenség azzal foglalkozni, amihez az ember nem ért. A nevelésre ez különösen érvényes, mert a gyereket elrontani – bűn.

Ha úgy tetszik, a nyolcadik főbűn.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!