A pince magányában – Kő András publicisztikája

Ezt az írást egy könyv sugallta. A címe: „Maradok tisztelettel, Benedek Miklós.” A tavaly elhunyt Kossuth-díjas színművész kötete őszinte és hiteles vallomás pályafutásáról, életéről, az előszó szerint 2023-as keltezéssel. A 274. oldalon, a Magyarország–Szerbia és Montenegró 2004-es vízilabda olimpiai döntőről szóló rész olvasásakor azonban megtorpantam, Mint köztudomású, az athéni, „gyomorra menő”, nagy izgalmakat kiváltó mérkőzést állandósult szerb-montenegrói vezetés után 8–7 nyerte meg a magyar válogatott. Sydney után meglett a Kemény-csapat második olimpiai aranyérme. Idézek a szerző tollából: „Baráti társaság gyűlt össze nálunk, nem mertük Alberttel (Tibor testvére – K. A) kettesben nézni a meccset! Éva (Miklós felesége, Tibor és Albert édesanyja – K. A), szokás szerint, lent ült a pincében. Mindig ott tartózkodott Tibor meccsei alatt, hogy még véletlenül se hallja, ha baj van, mert azt egyszerűen nem bírta elviselni. A gondolattól rosszul volt, hogy Tibornak nem sikerül valami.”

Az olimpiai egyéni harmadik és csapatvilágbajnok tőröző, Bogen-Bogáti Erna, a legtöbbszörös (hét) magyar olimpiai aranyérmes, a kardvívó Gerevich Aladár felesége sem tudta végig nézni amikor fiai, Pál és György csatároztak a páston, főleg nem Pali kardvilágbajnoki győzelmét, mert anyai szíve ellenállt az izgalmaknak. Pedig az édesanya, ugye, nem akármilyen vívó volt; de talán éppen ezért. Hiába, az anyák már csak ilyenek: olyan erősek tudnak lenni, mint a vastag tölgy gyökerei, és olyan gyengék, mint a fűzfa ágai. A szorongás, az aggódás megbénítja őket, beárnyékolja az óráikat, mert úgy érzik, valami baj bizton érni fogja a gyerekeiket. Olvastam, hogy a szorongás megfoghatatlan fantáziával megspékelt félelem. A fantázia az érvek bámulatos gazdagságát képes mozgósítani, ha az ember le akarja győzni a valóságot. De azért nehéz ellene harcolni, mert van egy megfoghatatlan eleme, ez pedig maga a fantázia, amely az álomhoz hasonlít. Elvétve emlékszünk csak a részletekre, de arra igen, hogy milyen állapotba kerültünk álom közben. Ha nincs egy könyv, egy izgalmas foglalatosság, bármi, ami lekötheti a figyelmünket, elménk elkalandozik, képlékennyé, irányíthatatlanná válik és olyan területre téved, amivel nem tudunk megbirkózni. Éppen ezért romboló, felzabálja a testünket, a lelkünket, ha nem szabunk gátat neki.

Nem tudom, hogyan változtatja meg az embert a tudatosan keresett, másokért égő magány. Nincsenek erre szavak. Úgy érezzük azonban, hogy az izgalom nem a testben jelentkezik. Van valami a lélekben, ami egyre növekszik, és csápjai vannak. Elgondolkoztató, amit Fredrick Backman svéd kortárs író állít: „A pánikbetegség olyan erős lelki fájdalom, amely végül testi fájdalomként nyilvánul meg. A szorongás tudniillik olyan méreteket ölthet, hogy az agynak nincs elég – jó szó híján – »sávsebessége«, hogy feldolgozzon minden információt.” 

Tudomásul kell vennünk, hogy az idegeskedés az egyik legtermészetesebb emberi funkció. Azt is mondhatjuk, hogy az aggódás vékony erecskéje, amely állandóan ott csörgedezik az anyák elméjében és veszélyezteti a lelküket. Ha hagyják, hogy mély árkot vájjon, végül minden gondolatuk a sodrásába kerül. 

Következzenek ismét a szóban forgó könyv sorai: „A felső teraszon Tibor felesége, Panni és a többi vízipólós feleség sikítozott. Magunkból kikelve őrjöngtünk fenn is, lenn is! A nagy hangzavarra Éva is megjelent a pincéből. Ekkor csörgött a telefon. Tibor mindig felhívott minket a meccsek végén, de eszünkbe se jutott, hogy ő lehet, hiszen épphogy csak vége lett… Még mi se tértünk magunkhoz. Felvettem a kagylót: »Halló!« Üdvözlés és köszönés helyett Tibor csak ennyit mondott: »Beszartatok, mi?« Azóta ez szállóige nálunk!”

Az a tény, hogy Éva asszony a fia, Benedek Tibor mérkőzéseit tudatos magányában élte végig, ráirányítja a figyelmünket erre a viselkedésformára.

Kezdjük azzal, hogy az ember sokféleképpen lehet magányos. Az egyedüllét nem feltétlenül jelent magányosságot, és ezt fordítva is elmondhatjuk. Ugyanakkor együtt is lehetünk egyedül. Egyesek kifejezetten szeretnek egyedül lenni. Akármilyen jó családja van valakinek, baj esetén az édesanya egyedül marad a szenvedésben, mert senki sem élheti át azt, amit csak ő. „A szenvedés vagy az igazságtalanság egy bizonyos fokán túl senki nem tehet a másikért semmit, mert a fájdalom magányos” – vallotta a francia író, Albert Camus. A pszichiáter Csernus Imre így fogalmazott: „Igazából azt látom, hogy az emberek zöme keveri az egyedüllét fogalmát a magányéval. Az egyedüllét olyan állapot, amikor jól vagyok egyedül is; a magány ezzel szemben az az állapot, amikor nem vagyok jól egyedül.” Egyszerű és világos, nem? Akár Éva asszony is mondhatta volna a következőket: sohasem állítottam, hogy egyedül szeretnék lenni, csak azt, hogy szeretném, ha hagynának egyedül lennem. Különbség van a kettő között. A magány fontos, mert mély gondolatokat szül, nyugalmat áraszt és lecsendesít. És ez is igaz. Érdekes lehet, hogy mit vesz észre az ember izgalmi állapotában. Talán még érdekesebb, hogy mit nem.

Amint az édesanya magára csukta a pinceajtót, kizárt magából minden korábbi életérzést: a várakozás izgalmát, a büszkeséget, az összetartozás örömét, és így tovább. Két új életérzés tolakodott a helyükre: a félelem és a szorongás. Arra gondolhatott: a megszüntetésük kemény dolog. Az adott helyzetben talán lehetetlen is. Azon töprenghetett, hogy egy életünk van, ami mégis tele van kihívásokkal és nincs fölöttük hatalmunk. A szív saját ritmusa szerint dobog, nem befolyásolhatjuk. A különböző életfunkciók is túl vannak a hatáskörünkön, önállóan tevékenykednek. Ha felismerjük, hogy életünk forrása fölött nem rendelkezünk, könnyű megérteni, hogy hány egyéb dologgal vagyunk hasonlóképpen. Hát nem felszabadító, hogy nincs értelme gyötörni magunkat? A magányban sokszor mégis ezt tesszük. Amikor túlságosan sokat gondolkodunk, mélyebbre és messzebbre jutunk, mint amennyire ez hasznos számunkra. 

A problémák akkor kezdődnek, amikor a szorongások kiszorítanak minden más érzelmet. Az ég szerelmére, nem lehet mindenkiért aggódni! – mondják a bölcsek. Nem szabad felidézni a bajt. Nem szabad arra gondolnunk, hogy bekövetkezhet a bukás vagy a kudarc. 

A magány a lélek orvossága. Saját iránytűje van. A tömeg csak zaj és zűrzavar, néha már bolondokháza. A gondolat és az ima a legjobb társak. Vannak emberek, akik kifejezetten szeretnek egyedül lenni, és nehéz megérteni azokat, akiknek állandó társra van szükségük. Egy közmondásban ez áll: arra törekedj, hogy egyedül is jó társaságban légy. Vannak séták, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie. „Így van ez, gyerekek, ha az ember csak maga marad. Kóvályog összevissza, mint akinek nincs ki a négy kereke. Meg aztán akinek ötszáz barátja van, annak egy barátja sincs” – vallotta a német Nobel-díjas író, Günter Grass. Egyedül kell maradni, ha fel akarjuk fogni a lét értelmét, ha a bölcsességhez szeretnénk eljutni. Némítsátok el a mobiltelefonokat, és rakjátok el őket szem elől – halljuk gyakran az intelmet. Ennyi lenne az egész? Az író Gárdonyi Géza mondta egy alkalommal: „Kettő és három óra között az urak ne zavarjanak, mert akkor én gondolkodni szoktam.” 

Az olimpiai döntő emlegetésétől messzire jutottam. De akárhogy csűrjük-csavarjuk, a francia költőnek, Anatole France-nak igazat kell adnunk, amikor így fogalmaz: „Lélek a lélekbe nem hatolhat. (…) az ember akármit csináljon is, egyedül van a világon.” És magányos lelkeket találunk ott is, ahol föl sem tételezzük – a sport perifériáján.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!