Aki megelőzte a korát – N. Pál József publicisztikája

MAJD’ NEGYEDSZÁZADOS EMLÉKET őrzök élesen, 2001 elejéről talán. A Nemzeti Sport által szervezett a 20. század – tehát „minden idők” – legjobb magyar férfi és női sportolója szavazáson gyűltek a voksok több tízezer számra, ha jól tudom. A férfiaknál Puskás Ferenc nyert (a nőknél Egerszegi Krisztina), kicsi különbséggel Balczó András, némileg nagyobbal Papp László előtt, s ez volt a téma másnap reggel a Nap TV stúdiójában is. Az 1917-ben született – beszélgetőtársainál jóval idősebb – vízilabdás legenda, Lemhényi Dezső szavai maradtak meg bennem. Puskás az első, rendben, persze, óriási játékos volt, mondta, no de ti nem láthattátok Orth Gyurit, tette hozzá nyomatékkal, s nem is próbált vitázni vele senki sem.

Mennyit látta a gyermek a játékot érdemben 1929-ben abbahagyó Orthot, nem tudom, vélem, benne a vizuális emléket az akkor nála korosabbak „elbeszélése”, lélektani „ráerősítése” kalapálhatta ily határozott véleménnyé egész életére, s így van jól, mert a ­futballemlékezet alakulásának örök törvénye ez. Hisz amíg a ma már mindent uraló statisztika- és számmánia e játék adta áhítat mágiáját nem formálta végzetesen át, a szívmélyi mércét a – természetesen kiváló eredményekkel is erősített – első rácsodálkozás, a „szerelembe esés” idejének élménye adta általában. Emlékszem például, hogy az 1928-ban született Springer Miklós lelkében minden idők legjobbja Sárosi György volt és maradt megmásíthatatlanul, s ez is így volt jól!

Meglehet, Lemhényi elfogult volt, de tudható, hogy Orthot a valahai legjobbként nemcsak edzője, amolyan kvázi felfedezője, Jimmy Hogan, játékostársa, kebelbarátja, Molnár György, de 1968-ban, a híres Alberttől Zsákig című kötet előszavában Barcs Sándor is megnevezte (jó, ő MTK-szurkoló volt, s Puskást vagy Kocsist akkor „nem illett” választania)! Végül is: a ki minden idők legjobbja vitát lehetetlen eldönteni – szerintem elkezdeni sem nagyon érdemes –, ám hiszem, ebben az Orth György elsőségéért való (természetesen nem az utóbbi évtizedekre jellemző) kardoskodásban lennie kell(ett) azért „valaminek”!

Ami bizonyos. A kommunikatív emlékezet – Jan Assmann történésszel szólva – esélye immár odavan, emberrel, aki élőben látta Orthot, nem válthatunk szót ma már, értékelhető felvétel játékáról nem maradt, mindaz, ami egykor megesett, csak a kulturális emlékezet (ez is Assmann) világában őrizhető. Ez – ebben az érzelmek átszőtte, determinálta mezőben főleg – annyit jelent, hogy csak e játék históriájában is működő fejlődés- vagy inkább alakulástörténet mozzanatait vehetjük alapul, ha „rangsorolunk”. Nem tehetünk mást, hisz a reánk maradt leírásokra, emlékezésekre tudunk támaszkodni csupán.

S ha a korabeli leírások, majd emlékezések igazak körülbelül, akkor tán kimondható: Orth „ideje” akkor jött, jöhetett volna el igazán, midőn pályafutása lényegi részét egy brutális sérülés szakította meg, a honi futballhistóriai folyamat modellértékű példázatát is adva ezzel – ma száz esztendeje.

Az 1925-ben bevezetett, lényegében máig érvényes, a látványosabb futballt támogató új lesszabályról van szó, amit neki „találtak ki” szinte. Mert a születetten „kétlábas”, zsonglőrszerű technikai képességekkel bíró, a játékszituációkból következő tennivalókat tökéletesen fölismerő, még csak huszonnégy éves ifjú előtt kivételes lehetőségek nyíltak meg akkor. A korábbi reglama szerint, ha a labdát kapó játékos s az alapvonal közt két védő (az egyik a kapus általában) volt a passz pillanatában, az is lesnek számított, „óvatosabban” kellett a támadást szervezni hát. A két védőből „kivették” az egyiket, nagyobb lett a terület, s ez a kreatív támadóknak különösen kedvezett. (Ezért kezdték a centerhalfot, a középpályássor középső, addig inkább „irányító” játékosát hátravonni amolyan középhátvédnek, „stoppernek” az angolok, a WM-rendszer kezdőpontjaként, amihez mi, magyarok az istennek sem akartunk igazodni jó ideig.)

Az emlékek szerint a labdarúgás minden elemében (rúgás mindkét lábbal, fejelés, technikai képzettség, irányítókészség, gólérzékenység stb.) messze kimagasló Orthnak azonban – aki valóban megelőzte korát! – alig néhány hónap adatott ebben a „rendszerben” egészségesen játszani. Addig is úgy, hogy társai nála lassabban „kapcsoltak”, macerásabban fogták fel az új módi adta lehetőségeket alighanem.

Az 1925. szeptember 6-án játszott bajnokit az MTK 7:2-re nyerte meg a III. Ker. TVE ellenében, s a hármat lőtt Orth játékáról himnuszokat zengtek a lapok. Az addig sorozatban tízszer – ebből a gárdához 1917-ben került zseni nyolcnak lett részese – magyar bajnok kék-fehéreknek két nap múltán Bécsben volt jelenésük barátságos találkozón az Amateure csapata ellenében.

Az a szeptember 8-i kedd délután a magyar futball hőskorának legfeketébb napja lett talán. A mindenki által – az ellenfelek szurkolói által is! – csodált, tisztelt, udvariassága, sportszerűsége okán is szeretett, művelt (öt nyelven beszélt, levelezett a magyaron kívül, jártas volt a művészetek világában, s van emlékezés, ami szerint a modern filozófus, Henri ­Bergson műveit is jól ismerte), a filmcsillagokhoz foghatóan népszerű fenomén pályája egy pillanat alatt kettétört, a tettes nevét is „halhatatlanná” téve száz éve már. Hans Tandler, a brutalitásig kemény osztrák hátvéd volt az, aki mindenki Gyurija térdét a második félidő harmincötödik percében soha meg nem gyógyíthatóan széjjelzúzta. A csattanás, a természetellenesen kifordult testrész látványa, Orth jajgatása szinte kollektív sokkot okozott, a mérkőzés félbeszakadt, a játékos egy bécsi klinikán töltötte az éjszakát, az őt hazaszállító vonatot sok száz ember várta másnap este a Keleti pályaudvaron, a városligeti Park Szanatórium második emeleti szobája meg valóságos búcsújáró hellyé lett heteken át.

Nélküle csapata az 1925–1926. évi bajnokságot elveszítette több mint tíz év után, pályára egy esztendő múlva, 1926. augusztus végén léphetett, játszott négyszer a válogatottban is még (egyszer, a 13:1-es sikerrel végződött franciák elleni meccsen nagyon jól, a beszámolók szerint), olykor bravúros trükköket mutatott be, de inkább a térdével bajlódott, és sosem lett a „régi” már. El is engedte az MTK huszonnyolc évesen, játszott (háromszor!) a Budai 11-re keresztelt Budai 33-ban, Zsák Károly egykori csapatában, majd – nem kellettem futballtanítónak idehaza, mondta később – az első, 1930-as világbajnokságon a chilei válogatottat vezette az ötödik helyig szövetségi kapitányként.

Haza-hazatért rövidebb időre még (volt játékos-edző a debreceni Bocskaiban), ám inkább olasz, francia, német földön dolgozott, s aztán Dél-Amerikában hosszú ideig. A látványos tréneri sikerek elkerülték, ám négy válogatottnak (Chile, Mexikó, Kolumbia, Peru) volt a kapitánya, s élete utolsó két évében tisztelet övezte Portugáliában is. Sosem járt Magyarországon 1938 után, hazaírt leveleit ma is torokszorító olvasni. A szíve vitte el hatvanegy évesen, s a luzitánok földjében pihen 1962 óta már. Az ember eltűnt hát, de játékának emléke sokakban megmaradt, lénye meg – főleg 1945 után – a legendába költözött.

A legendába, aminek ama brutális sérülés is a része, vagy inkább a fundamentuma lett. Meg a nehezen földolgozható traumákkal terhelt magyar futballsors korai kilométerköve is alighanem. Mert Rudas Ferenc (az ő Nemzeti SC-ben játszó édesapjának a lábát 1924-ben éppen Orth György törte el!) szintén végzetes sérülése 1950-ből, Puskás lerúgása 1954-ből, Albert koppenhágai tragédiája 1969-ből, no meg Törőcsik sokak álmát összezúzó balesete 1979-ből is rendre fölvillan bennem, ha hősünk életútjára gondolok, meg az a velünk levakarhatatlanul együtt élő „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseket sorra gyártó históriánk.

Mi lett volna? Jobb, ha beletörődünk, nem tudhatjuk meg soha, ám az álmodás jogát nem veheti el tőlünk senki sem. Mert jó hinni, hogy volt egyszer egy sehol másutt nem élt, mindenki mást felülmúló káprázatos futballzsenink nekünk. Varga Zoltánnal kapcsolatban hallottam többször – s le is írtam – a vallomást. „Én nem láttam játszani, de elhiszem, hogy ő volt a legnagyobb…” Hát igen, Paganinit sem hallhatta hegedülni senki most (sőt, az utóbbi száznyolcvanöt évben!) élő-élt emberfia, ám – ezt meg én hiszem – „hallja”, akinek a hallásra fül adatott.

Lehet, hogy a játék eredeti áhítatát még őrzők lelkében Orth György volt „minden idők” legjobbja mégis?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!