Egyiptom hangjai – Csillag Péter publicisztikája

Jelzésértékű, ha egy kulturális intézmény szervez nemzetközi futballeseményt, az üzenet világos: a sport is a kulturális érintkezések, a nemzetek közötti kapcsolatok mozgatója, ahogy Márai Sándor írta, „messze túl egy piszkos labda gurulási lehetőségein”. A közelmúltban kispályás labdarúgótornának volt társ­házigazdája Egyiptomban a leégett ókori elődintézmény szellemi örökségét folytató, modern kutatóközpontként és kultúrfellegvárként működő Alexandriai Könyvtár. A média és a sportturizmus képviselőinek meghirdetett eseményen Európából Németország és Románia mellett Magyarország sportújságíró-válogatottja vett részt (a nyolccsapatos mezőnyben a hatodik helyen végzett), az afrikai túra pedig – a szervezők fent jelzett szándékával összhangban – alkalmat kínált a soknyelvű, multikulturális mezőnyben a kölcsönös ismeretszerzésre és a kapcsolatok építésére ellenfelekkel, külföldi kollégákkal, egyiptomi szereplőkkel. 

„Hallgassuk énekét, hallgassuk, hogy lüktet fekete vérünk / Hallgassuk / Hogy lüktet eldugott falvak párájában / Afrika mély érverése” – olvasni Léopold Sédar Senghor (1906–2001) szenegáli költő Elégia a vízhez című verseskötetében, és „Afrika mély érverését” nekünk éppen az alexandriai Senghor Egyetem campusán nyílt módunk valamelyest átérezni. A lírai munkássága mellett politikusként is nyomot hagyó, 1960-ban a független Szenegál első elnökének választott államférfi életműve előtt tiszteleg névválasztásával az egyiptomi felsőoktatási intézmény, amely 1990-es megnyitása óta a fekete kontinens francia ajkú fiatalságának szolgál nemzetközi intellektuális bástyájául, a november végi futballtornán pedig a vendégcsapatoknak volt a bázisa. Az itteni színházteremben rendezték a sokszínű kulturális műsorral gazdagított záróünnepséget, madagaszkári tánccal, helyi gyermekcsoport balettdarabjával, egyetemi dalkör énekelőadásával. 

„Afrikai gyerekkorom paradicsomkertje, te őrizted Európa ártatlanságát” – írta Senghor néhány évtizeddel ezelőtt, ám félő, a helyi identitást, hagyományt, szellemiséget egybepörgető globális centrifuga azóta a gyerekkori paradicsomkertet és Európa ártatlanságát is eltüntette a nagy világmasszában. Tévelygő korunkban biztos szellemi kapaszkodót jelent ugyanakkor a múlt letisztult szava, például a Krisztus előtt 2500 évvel élő Ptahhotep egyiptomi vezír intelemgyűjteménye. A csodálatos módon fennmaradt bölcsességekkel találkozhattak a labdarúgókupa résztvevői is. A mérkőzések helyszínéül szolgáló egyetemi campus, a Senghor Egyetemétől nem messze eső E-JUST (Egyiptomi–Japán Tudományos és Technológiai Egyetem) diákbirodalma ugyanis belső főterén egy hatalmas obeliszkkel fogadja a látogatókat, talapzatán a 4500 esztendős tanításokat idézve. Ptahhotep igazságai ma is ércként ragyognak, az emberi jellem makacs javíthatatlanságát és változatlan próbatételeit jelzi, hogy a mondatok az eltelt néhány ezer év során semmit sem veszítettek aktualitásukból.

„Smaragdnál rejtettebb kincs a szép beszéd, ám föllelhető az őrlőkő mellett is, a szolgálólány száján” – figyelmeztette Ptahhotep üzenete a 2025-ben megrendezett egyiptomi torna játékosait, akiknek száját a játék hevében bizony nem csak smaragdos kifejezések hagyták el. Pedig az ókori írnok már a maga korában megmondta, miként érdemes kezelni a kritikus pillanatokat és az érzelmi kilengéseket: „Haragos beszédre felelvén, fordítsd el arcod, s ellenőrizd magad: heves szíved tüze nem ragad-é el? […] Olyan vitatársra találván, aki egyenlő veled – kiválóságod hallgatással emelkedjék fölébe, amikor az helytelenül beszél. […] Aki csúful beszél, azzal méltán bánsz el azáltal, hogy a te önuralmad ellensúlyozza a viselkedését.” Az őrlőkő mellett dúdoló szolgálólány utódainak, a pályára lépő egyszerű hobbifocistáknak éppúgy van mit tanulniuk az egyiptomi bölcstől, mint a nagy tekintélyű vezetőknek: „Ha magas testület tagja vagy, s arra választottál, hogy eleget tégy sokaknak, a pártatlanság helyes útjáról le ne térj. […] Az igazság tisztelete növeli kiválóságunk.” Ha maradéktalanul megfogadnánk Ptahhotep tanácsait, lelkünk rendje szilárd lenne, akárcsak a politika évezredes viharaira érzéketlen piramisok. „Az előrejutás a szorgalmasoké, de a könyöklés semmit se alkot” – vélte a szerző annak idején, a jövőt illetően pedig így fogalmazott: „Ki tudja, mi lesz elképzelt holnapodból; az igaz lélek nyújt csak biztonságot. […] Az erőszakmentes élet példája légy.” Végül óva intett bárkit a savanyú, rosszindulatú hozzáállástól vagy a törleszkedő túlbuzgóság szokásától: „Légy vidám, amíg csak élsz! Ne tégy még többet annál, mint amit mondanak, ne vond meg magadtól idejét az örömnek.”

Mintegy a nemes gondolat illusztrációjaként alexandriai városnézésünk során különös kép tárult elénk: egy félreeső téren gyermekek fociztak két-két utcakőből kirakott kapura, szegényes öltözékben (egyikük cipő nélkül), a játék szenvedélyétől fűtött zavartalan boldogságban. Ókori párhuzamokról szólva érdemes megemlíteni a Szent Pál bibliai leveleiben is megszólított korintusiak szemléletmódját és az azt átörökítő angol amatőr futballklub, a Corinthian példáját. A futballpályán képviselt hozzáállást Gerő Ödön újságíró így jellemezte a Pesti Hírlap 1904-es cikkében: „A korintusi a lábával nem csak rúg, hanem érez és gondolkozik is. Ezért különb az ő rúgása, mint a másoké.” Ha ötvözzük a korintusi eszmét az alexandriai tér kölykeitől látott és a nemzetközi futballtornán tapasztalt gyakorlattal, el is jutunk a következtetésig, amelyet Ahmed Zajed, az Alexandriai Könyvtár igazgatója hangoztatott az intézet gondozásában megjelent, Szöllősi György által jegyzett Puskás-életrajz kairói bemutatóján: „Könyvtárunk hisz abban, hogy a sport a kultúra szerves része, az úgynevezett puha hatalom (»soft power«) egyik legfontosabb eszköze, amely hozzájárul az emberek közötti kapcsolatok építéséhez, a tisztelet és a béke értékeinek terjesztéséhez.”

Különös egybeesés, hogy szinte szó szerint rímelt a megfigyelés Fischer Mór egykori FIFA-alelnök 1930-as években tett megállapítására, amelyet éppen valamelyik meccsünk előtt olvastam az egyiptomi úti pakkban focicipőm mellé csomagolt Amerika ifjúsága című könyvben. A 20. század első felének széles műveltségű sportvezetője észak-amerikai körútjának és előadássorozatának tapasztalatait foglalta kötetbe, hangsúlyosan érintve sporttal kapcsolatos benyomásait. Pocatello városában például főiskolai amerikaifutball-mérkőzésnek volt szemtanúja: „Nagyon érdekes látvány ez a sok, legkülönfélébb színárnyalatú ember így együtt: szinte az egész emberiség, akár a tengerből egy vízcsepp, amelyben benne van az egész tenger. Ez a tökéletes összhang a tudomány és sport átkaroló nagy ölelésében.” 

Az alexandriai könyvtárigazgató Kairóban taglalt tételét Fischer Mór majdnem egy évszázaddal ezelőtt a következőképp fejtette ki: „A széttagozódott társadalomban a sport az összekötő kapocs; ez az egyetlen terrénum, melyen a különböző társadalmi osztály ifjai között ledőlnek a válaszfalak, mert olyan küzdelemben, melyben a yard és perc számítanak mint eredménymérők, vagy melyekben egyenlő fegyverekkel küzdenek, többnyire a jobb kerül ki győztesen. A különben elszigetelten élő társadalmi osztályok egymással való érintkezése a rendszerint annyira nehéz megértés kiinduló pontjává válik. A sportok a társadalmi béke megteremtésének hathatós tényezői. Béke támad az ország határain belül, és béke kívül az ország határain túl. Fölemlítettem, hogy a nagy világégés után a sport talált először utat a volt hadban álló ellenfelek között. A népek már vágytak a békére: ott állanak egy mély szakadék két oldalán, barátságos szavakat is kiáltanak egymás felé, szívesen nyújtanának egymásnak kezet, de közöttük mély és széles az a szakadék. Annak alján zúg a politika örvénylő patakja.”

Abba meg jobb nem belelépni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!