Szériában nem gyártható – Malonyai Péter publicisztikája

Mindenki ért mindenhez – ez a benyomásom a közösségi hálót figyelve, sőt, mindenhez jobban ért, ezért örülök annak, amikor átsüt a tudás a sorokon. 

Így voltam felkészült kollégám, Borbola Bence interjúja jóvoltából Bartha Ákossal (Nemzeti Sport, 2025. november 22.). Élelmiszer-biológusként, táplálkozáskutatóként definiálja önmagát, hogy aztán ne csupán szavakkal, érvekkel is beszéljen arról, hogy az étkezés legalább 25 százalékot adhat hozzá a sportoló teljesítményéhez.

Sohasem hittem, hogy egyszer az evés is tudományos alapokra lelhet, de hát az elit sport nem a hétköznapok szerint szerveződik. Aligha véletlen, hogy a nagy kluboknak táplálkozási csapatuk van, a klasszisok nem reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak, hanem beviszik a nélkülözhetetlent minden lényeges összetevőből. 

Miközben a reklámok nyakra-főre hirdetik varázs­szernek eladva a táplálékkiegészítőket, Bartha doktor hitelesen mondja el, melyik az öt legfontosabb étrend-kiegészítő. A D-vitamin áll az első helyen, a C a másodikon, a harmadik csoport a szelén és a jód, utána jön a magnézium és végül az ómega-3. A részletekbe nem megyek bele, itt elég annyi, hogy a mai élsportban szinte képtelenség mindenből elegendőt bevinni.

Az interjúhoz persze érkeztek a hozzászólások, két kedvencem van. Az egyik, hogy „Ezt olvasva csoda, hogy én még élek”, a másik pedig: „Ha a táplálkozás tudomány, akkor én kolbász és hurkológiai egyetemi docens vagyok.” Nem minősítem a véleményeket, körülbelül ennyit tudunk arról, mit ­(t)ehet a klasszis és mit nem.

Nekem pedig beugrott, hogy ha már itt tart a tudomány, talán lehetne gyártani a klasszisokat. Szériában. A táplálkozási hozzávalók mellett ugyanis rengeteg mutató ismert arról, miben kell erősnek lennie egy kisgyereknek ahhoz, hogy felnőttként a sportpályán kápráztassa el a világot. Aztán ahogy elindultam, kiderült (hál’ istennek), hogy azért a gyerek nem munkadarab, amely kényünk-kedvünk szerint formálható. Nem világraszóló (tév)eszme volt az enyém, hiszen rengeteg a példa arra, hogy már a hatéves gyereket is rendszerbe szuszakolják, mondván, nem lehet elég korán kezdeni. Meggyőződésem, hogy némi üzleti falánkság is van a módi mögött, fizessen a szülő, ha azt akarja, hogy sokra vigye a gyerek. Arról már nem beszélnek, hogy a 6–9 évesen mért adatoknak sok közük nincs a majdani, vágyott végeredményhez, sem a gyorsaság (a pubertás átrendezheti), sem az erő (kamaszkorig nincs hormonális alapja), sem az állóképesség (változékony), sem a testarányok (korai vagy késői érés), sem a teljesítmény (nincs összefüggés a későbbiekkel) adatai nem mérvadók.

Pedig a későbbi klasszisok hadát vizsgálva írják a csodát ígérők az okosságaikat, a felmérések nem haszontalanok, de nem jósolható meg belőlük, hogy klasszis lesz-e a kissrácból. Némi támpontot ad az úgynevezett percentilis alapú összehasonlítás, ahol azt nézik, a gyerek hol áll a korosztály többi mért tagjához képest. Ha például gyorsaságban a 80. percentilisben van, azt jelenti, hogy csak 20 százalék jobb nála a korosztályában. 

Ami engem illet, leginkább Angela Duckworth professzornak hiszek, a Pennsylvaniai Egyetem tanára szerint a hosszú távú kitartás, az elszántság, a céltudatosság a leghitelesebb mutatók a jövőre nézve. E szerint nem az számít a legtöbbet, mennyire tehetséges valaki, hanem hogy képes-e évekig kitartóan dolgozni egy célért, még akkor is, ha nehéz, unalmas vagy tele van kudarccal.

Hogy kedvenc játékunkhoz, a futballhoz közelítsek, a bizonytalan adatok mellett sem mindegy, hogy például az akadémiákon mit kívánnak meg felvételiként a gyerekektől. Nos, kevés az információ erről, van, ahol az a legfontosabb, hogy hozzon megfelelő szerelést (kétféle cipőt, ami nem olcsó beruházás a bizonytalanra), máshol az orvosi papírok állnak az élen, de van, ahol már a futballtudást is megkövetelik, de leginkább azt, hogy a szülő legyen áldozatkész.

Nincs értelme a nevesítésnek, már csak azért sem, mert a CIES (Sporttudományok Nemzetközi Központja) felmérése szerint egyetlenegy magyar műhely sincs a száz között. Kétségtelen, nagy a világ, de azért jó tudni, hogy a szerbektől három (Crvena zvezda, Partizan, Vojvodina), a horvátoktól (Dinamo Zagreb, Hajduk Split) és az ukránoktól (Dinamo Kijev, Sahtar Doneck) kettő-kettő, és persze Ausztriából a Salzburg ott van a listán – hogy a környéken maradjak.

De nem ezért képtelenség gyártani (és nem képezni) a klasszisokat. A statisztika szerint sem, ugyanis a legjobbaknál is csupán egy-két százalék volt az esély, hogy eljutnak a csillagokig. Mert cáfolhatatlan, hogy a biológiai adottság, a technikai tudás, a mentalitás, a környezet (klub, család) és persze a szerencse (sérülésmentesség) szinte tökéletes kombinációja kell a legmagasabb szinthez. Ha csak egy hibádzik…

Ezzel együtt a kiválasztás tudomány, még ha igazi professzorai nem is lehetnek. Régebben persze egyszerűbb volt, a toborzók világában.

Például 1929-ben, amikor az MTK a kerékpárosoknak rendezett kiválasztó versenyt. Az első viadalán induló 16 esztendős Orczán László csak 5. lett, ám aztán a berlini olimpián (1936) az 1000 méteres időfutamban 5., majd abban az évben világrekorder az állóstartos futamban, szintén 1000 méteren.

A futballban persze hogy egymást érték a toborzók. A Fradinál 1959-ben 200 gyerek próbálkozott, 50 maradhatott. „A legszebb pillanat mégiscsak az volt, amikor Manci néni, a szertáros felírogatta, hogy kinek hányas cipő kell” – tudjuk meg a Népsport riportjából.

Aztán a futballunk finoman szólva is visszaesett, kevesebb gyerek vágyott az igazolt létre. A Postás-pályán 1971-ben csak a játék volt a kiválasztó, viszont kaptak szerelést (mez, nadrág) a kölykök. Akik – olvasom az akkori szempontot – „tényleg nem voltak tudom is én, milyen tehetségesek, de valami feltétlen mellettük szólt: szeretnek futballozni! Aki pedig nagyon szereti ezt a játékot, azt labdát kezelni és rúgni is meg lehet tanítani”.

Aztán még rosszabb lett a helyzet, 1975-ben az UFC (itt kezdte Hidegkuti Nándor) toborzóján egyetlen gyerek sem jelent meg. Az újlaki csapat edzője mondja: „Amikor megkaptuk azt az alapos verést a bolgároktól, már tudtam, hogy nem csavarják majd ki egymás kezéből a mezeket a gyerekek. Ilyen eredmény után lényegesen kevesebb srác kap kedvet a focihoz.” Szófiában 4–0-ra kaptunk ki, a megállapítás pedig vitathatatlan. 

Hogy visszatérjek a kiindulóponthoz, akkoriban még ettek a klasszisok is, nem táplálkoztak. Előttem egy fotó a Képes Sportból, valamelyik válogatott meccs szünetében Mátrai Sándor kávét kortyolgat – feketén, a tej még nem volt divat hozzá. Mások szőlőcukrot ropogtattak, abból igyekeztek erőt nyerni, tömegesen legfeljebb a citromszeletek játszottak még a frissítésben. 

Ma már – hogy összefoglaljam – adatok tömkelege hasznosítható, nemcsak a táplálkozásban, hanem minden másban is. Szerintem már a mérést is mérik, miközben az információk mindenütt csak a hátteret jelenthetik. A szakmáról (értsd: játék) alig esik szó, kevés a vita, ami nagy kár. Még úgy is, hogy a ma mérhető adatok alapján visszamenőleg biztosan lenne egy világbajnoki címünk (1954, Aranycsapat), egy-két érmünk (1962, 1966) és Irapuato (0–6) sem olyan biztos. 

Így hát maradok abban, hogy nem árt a szerénység sem az edzőknél (eredmények), sem a háttérmunkásoknál (a háttér nem rivalda), elvégre a játék a lényeg.

Ezzel együtt meglehet, lassan eljutunk oda, hogy egy szelén–ómega-3 rangadóra is tippelhetünk. Az esélyek? Tudom, hogy „a szelénből nagyon kicsi mennyiség is elég, az ómega-3-ból sokkal több kell, mert a szervezet folyamatosan felhasználja”.

Nálam ez fix 2-es.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!