„Labda sincs már a világon” – 200 éve született Jókai Mór
Ha a magyar sport történetének gyökereit kutatjuk, aligha a szigorú tekintetű, Arisztotelész-szakálla és merev bajusza mögé rejtező írófejedelemtől, a filozófus megjelenésű ősértelmiségitől, Jókai Mórtól várnánk érdemi segítséget. Ehhez képest írói hagyatékát tanulmányozva meglepve tapasztalhatjuk, hogy a 200 éve született komáromi író a testedzés korabeli lehetőségeinek lenyűgözően széles skáláját próbálta ki, cikkeiben, visszaemlékezéseiben pedig a XIX. századi magyar sportkultúra megismeréséhez szolgált pótolhatatlan forrásanyaggal. A daliás uj nemzedék című publicisztikája a Pesti Hírlap 1896. június 7-i számában jelent meg, a millenniumi ünnepségek tornabemutatójára adott önérzetes válaszából egyszersmind kiolvasható a sportszellem friss értelmezése és a régi nemzedék büszkesége.
„Mindent lehet tettetni, színlelni, hazudozni, csak a testi erőt nem lehet, ott csak az az igaz, ami megvan. Ifjú nemzedékünk leventesége – ez a mi biztosítékunk.
Teljesen osztom azt a lelkesedést, melyet pályatársaim, a hírlapírók tanúsítottak e tömeges ifjúsági erőmutatványok fölött; csak egy pontban nyilvánítok különvéleményt: mintha mindez hajdanában nem lett volna így; mintha minket, a rég idők tanult népét lágy párnákon, elpuhítva neveltek volna föl.
Az a nemzedék, mely a szabadságharcot végigküzdötte, nem lehetett a sybariták fajzata. A honvéd zászlóaljak élén is a diákok nyomultak elöl.
Az én kortársaimnak is minden üres idejét a testgyakorlások töltötték be. Mi nem ismertünk kártyát, kávéházat, dorbézolást, hanem testet edző játékokat s azoknál is rendszeres gyakorlat volt az izomerő fejlesztésében.
A lapdázásban a »méta«, a »longa« a testgyakorlat mellett sport is volt: sokkal érdekesebb játék, mint a lawntennys, vagy a criquet, azután meg a »balom«, egy görögdinnye nagyságú léggel telt bőrgömbnek, folytonos ökölcsapásokkal repülni kényszerítése. Virtusnak tartottuk az ellenfél vastag ütőfáját a kiduzzasztott bicepsen egy gyors ütéssel ketté pattintani. Két vállra vett pajtással a versenypályán ügetve végighaladni. A távugrásban magam is híres mérkőző voltam, egy szál deszka hossza (öt méter) volt a rendes mérték. Magas ugrásban csak Petőfi tett rajtam túl, aki egy helyből talpon állva föl tudott szökni a legmagasabb asztalra.”
„Nem volt ám akkor még játékos bolt…”
A hajdan közkedvelt népi játékról, a XX. században éppen a futball terjedése miatt háttérbe szoruló métáról saját készítésű rajzot is közölt: a pályát, a szabályokat és a játékosok helyezkedését bemutató ábra a Budapesti Hírlap 1890. november 20-i számában jelent meg Hajdani gyermekjátékok címmel, A labda alcímmel közölt cikket illusztrálta (az írást néhány héttel később átvette a Herkules folyóirat is). Érdekesség, hogy amíg fent idézett későbbi szövegében „lapdázást” említ, „p”-vel, itt a ma ismert „b”-s írásmóddal hivatkozik a játékeszközre, élcelődve a kor túlbuzgó nyelvészkedési divatján.
„Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót »labda« használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a »da« végző a magyarban jogosulatlan s mint ilyen ünnepiesen letiltatott, száműzetett és kiakolbulittatott; azóta a »zárda« – zárosház; – a »járda« – talpaló út; – a »csárda« – ivóház; – a »csorda« – marhagyülekezet; – a »borda« – oldalcsont; – a »konda« – sertéssereglet; – a »bunda« – szőrmedvény; – a »kaloda« – lábtiló; – a »csoda« – bámulvány; – a »micsoda?« – mi izé? – a »duda« – nyeggető síp; – és »Buda« is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy »Pest« hozzávarratódott. – De mi lesz a »dadából«, a ki elől is »da«, hátul is »da«? Ezóta már a »labda« is bizonyosan »gömbce«.”
A „gömbce” úgy került ez idő tájt a 65 éves író érdeklődésének homlokterébe, hogy egy gyermekkori iskolatársától nem sokkal korábban kedves ajándékként kapott egy ötven éven át őrizgetett darabot. Innen adjuk át a szót ismét Jókai Mórnak…
„Ha ti azt tudnátok, gyermekek, hogy mi fán termett a régi labda? Nem volt ám akkor még játékos bolt, ahol hálószámra árulják a kész kaucsuk gömböket, nem is értek volna azok nekünk semmit, hisz azt meg sem érzi az ember, ha hátba dobják vele. – Magunknak kellett a játékszerszámot elkészítenünk.
Az maga egy mulatság volt.
Legelőször ismeretséget kellett kötni a szomszéd csizmadia inasával s azzal, ozsonnamegfelezés árán, szerződésre lépni, hogy a hasznavehetetlen bőrmaradékokat szedje össze a számlánkra. Azokat aztán szakértelemmel kiszabtuk háromszögű szelvényekre, míg nyolc egyenlő darab összekerült; volt a között fekete, zöld, sárga, piros, mindenféle szinű. Akkor azután a szolgálónak kellett jó szót adni, hogy fonjon a számunkra a ponyvának szánt kenderből jó erős fonalat. Ahhoz szereztünk viaszkot a méhesben. Azzal a fonállal aztán összevarrtuk a nyolc bőrdarabot, mégpedig az utolsó nyílásig a visszáját szegve be.
Azután, mikor disznóölés volt, jókor felkeltünk, hogy a leölt mangalicának, mielőtt megperzselnék, kitépjük a java sertéjét labdatölteléknek. Azzal aztán jól megtömtük a labdát keményre. Akkor a nyolcadik nyílást is összevarrtuk rajta. De még azért ez nem volt labda, így nagyon hamar elszakadt volna. Ennek még köpönyeg is kellett. Az egészet be kellett fonni spárgával, mint ahogy a tajtékpipát bedrótozzák. – No de ti drótfonatos tajtékpipát sem láttatok soha.
A bespárgázás is nagy mesterség volt, de még nagyobb mesterség a spárgát beszerezni. A spárgát, mint tudva van, pénzért adják. Az én időmben pedig a gyereknek a kezébe nem adtak pénzt. S ha mégis valahogy, lemásolás, vagy végtisztességtételnél éneklés díjában egy széles susztertallér (= 2 garas) ütötte a markunkat, dehogy vettünk rajta játékszert, nagy volt az én időmben az étvágy, nem kellett nekünk vasas pilulákat adni, hogy a gyomrunk képzelő tehetsége fölébredjen. Jobb volt a két garas sós perecre.”
„Az öklözés intézménye filantróp humanizmus”
A legtöbbet idézett sportbölcsesség Jókai Mórtól az, amelyet 1910-ben a negyedszázados Budapesti Torna Club is mottójául választott: „A saját öklünk az egyedüli szövetséges társunk.” A finom tollú írótól ez nem csupán valamiféle elvi iránymutatás volt, hanem konkrét tapasztalat. Érdemes továbbolvasni A daliás új nemzedék című cikket, az ökölvívás lelkületének olyan egyszerű és tiszta megfogalmazásával találkozunk benne, amilyenre később leginkább tán az amerikai irodalom D„bokszspecialistái”, Jack London, Ernest Hemingway vagy Norman Mailer voltak képesek.
„S azután, ami főfőmulatság volt: a birkózás, meg az öklöződés. Ez az igazi testgyakorlat, ami hozzászoktatja a fiatal embert, hogy ne sajnálja a bőrét. De biz akkorákat ütöttek a fülem tövére, hogy majd megsiketültem bele. Nem ríttam, de visszaadtam. Soha sem volt a testem kék foltok nélkül s az volt a gyönyörűség! Nem volt ám azért harag közöttünk. Az angoloknál is az öklözés a legfelső testgyakorlat s ez jótékony hatással van az egész társadalmi életükre. Az angol, ha megsértik, nem jár segédeket keresni, fölgyűri a kabátujját, ledögönyözi a megsértőjét, nem lesz belőle pisztolyozás, párbaj-jegyzőkönyv, a törvény sem áll érte boszut. A párbaj intézménye barbár atrocitás, az öklözésé filantróp humanizmus.”
Az 1848–1849-es szabadságharcban mutatott helytállás nyomós érv maradt Jókainál a generációk közötti versengésben, vetélkedésben. A „bezzeg a mi időnkben…” hozzáállás megnyilatkozása a következő részlet is: „Ami pedig a tűzoltók őscéhét, a debreceni masiniszta diákok testületét illeti, ennek a tornázási képességéről csak annak lehet fogalma, aki látta ezeket a vasgyúrókat azokkal a nehéz gerundiumokkal, a kis bottal, a nagy bottal úgy játszani, mint a szélkeleppel. Nekem abban is volt részem. Minden reggel, minden este száz halmot kellett vágnom, a fontos gombú buzogánnyal. Nem is ismertem én se rheumát, se köszvényt, se gyomorbajt soha, így lehet aztán megérteni, hogy a velem egy vivású nemzedék egy olyan szibériai téli faggyal járó hadjáratot, mint a 49-diki, végig harcolt, (pihenetlen!) s nem düledezett ki belőle.”
A régiek keménységét, rátermettségét, dicsőségét hangoztató gondolatmenet útmutatással zárul a XIX. század végi új ifjúság tagjainak: „Ilyen varázserő rejtőzik a ti karjaitokban, magyar daliák. Ennek a varázserőnek a jelszava a »fulgura frango.« Nőjjön ez erő ivadékról ivadékra nagyobbá!”
A latin szókapcsolat részlet egy középkor óta harangfeliratként használt mondásból: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango”, magyarul „Az élőket hívogatom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm.” (Az egykori népi hiedelem szerint a harangzúgás szertefoszlatja a viharfelhőket.)
„Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát!”
Térjünk vissza azonban a magyar író meghökkentően intenzív sportéletére, amelyről egyébként a közelmúltban két kitűnő írás is született: a témával behatóan foglalkozott a Jókai és a Hegyvidék című időszaki kiállítást összeállító és a kapcsolódó kutatások eredményeit publikáló Földváry Gergely, valamint a Jókai Mór harmincháromszor című könyv szerzője, a korábban a Nemzeti Sport újságírójaként dolgozó Sal Endre is. A korábbi kollégánk által vezetett, hiánypótló kultúrtörténeti missziót folytató ujsagmuzeum.hu oldalon is elérhető a vonatkozó írás, amelyből a XIX. századi főszereplő vívómúltjára is fény derül.
„Mikor Pestre költözött, neves íróként rendszeresen tekézett és biliárdozott, és a vívást sem hanyagolta el. Az író visszaemlékezéseiből az is kiderül, Petőfi a magasugrás mellett vívásban is kiváló volt, még ha néha agresszív is: »Petőfi szeretett vívni, hanem az nagyon bosszantá, hogy van valami olyan tér, ahol őt is megveré valaki, s ha nagy tisztelője, Várady Tomi kifárasztá és sarokba szorította, akkor két kézre kapta a kardot és rugott-vágott kézzel-lábbal.« Petőfi és többek között Vasvári Pál is pesti vívótermében vettek leckét, Jókai pedig később a híres Keresztessy József vívóiskolájába járt Pesten, a Zöldfa utca 6. szám alá, ahol hetente háromszor tréningezett.
Az emeletes, rozoga zöld ház első emeletére kívülről egy falépcsőn lehetett felmenni. Ott volt Keresztessy vívóterme. A szegényes külsővel nem foglalkoztak a dúsgazdag bárók és ország- gyűlési képviselők, hiszen a mestertől akartak tanulni, a külcsín nem számított. Sokan próbáltak bejutni hozzá, de Keresztessy senkivel sem tett kivételt, gondolkodás nélkül várólistára tette a tehetős, befolyásos arisztokratákat és politikusokat. Jókai Mór mellett tanítványai közé tartozott Thaisz Elek, Budapest későbbi rendőrfőkapitánya is.”
Az Ország-Világ folyóirat 1892. május 28-i számából tudjuk, ötvenéves vívómesteri jubileuma alkalmából Keresztessy Józsefet tanítványai, tisztelői emlékkönyvvel köszöntötték, ebben pedig névvel szerepeltek az általa legjobbnak tartott tanítványok is, köztük a maguk területén országosan ismert személyek, „…mint herczeg Coburg Fülöp, Kisbaári-Kiss Ferencz, ifj. Ábrányi Kornél, Arany László, báró Eötvös Lóránd, Fabiny Teofil, Hentaller Lajos, Horváth Gyula, Jókai Mór, id. gr. Lónyai Menyhért, Szilágyi Dezső és Wekerle Sándor”.
Befejezésként idézzük Jókai Mór labdáról és régi labdázásokról szóló cikkének záró gondolatát, a néhány mondat meggyőző bizonyítéka annak, hogy ma is érdemes odafigyelni a magyar irodalom „kétszáz éves nagypapájának” szavára.
„Hajh de fölséges mulatság is volt ez! Csak az esteli harangszó vert bennünket belőle haza. S egy krajcárjába sem került az apánknak.
Mindez eszembe jutott, mikor ezt a régi labdámat megláttam.
Még vele is álmodtam. Ott voltam a cigánymezőn; a kabátjainkat egy halomra hánytuk. (Nem féltünk az influenzától.) A Szűcs Sándor meg a Goda Sándor eligáltak az ütőfával. A Melchior futott hátrafordított fejjel, társaim rosszul ütöttek. Nagy volt a rémület a pártban. Bukunk! Ne féljetek, itt vagyok én! Én maradtam liberátornak. El is ütöttem a labdát fel az égbe. Társaim szerencsésen bejutottak. Hanem helyettük engem dobtak hátba a labdával, úgy, hogy fölébredtem bele.
Hejh ha engemet még egyszer így hátba dobnának ezzel a labdával!
Dehogy dobnak!
Labda sincs már a világon: labdázó gyerekek sincsenek már. Most már csak filozofáló, politizáló, kommandóra tornázó gyerekek vannak s egy-egy szerelmi bánatában, életunalmában öngyilkossá lett gyerek esete hirdeti, hogy manapság már kész vén emberek születnek.
Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát, fiuk!”
 Kecskeméti joghallgatói időszakára emlékezett vissza Jókai Mór Az én iskolatársaim című írásában (közölte a Pesti Hírlap 1893. augusztus 3-i száma), amelyből kiderül, a – pápai gimnazistaként korábban úszásban és korcsolyázásban is jeleskedő – szerző az alföldi város diákjaként súlyt emelt, vívott és a temetőben tornázott. „Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, amint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, ami lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször, folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám: »mit csinálsz?« |
Jókai Mórról egyetlen korabeli sportos ábrázolás maradt fenn, az Üstökös című élclap 1885. február 22-i számában közölt karikatúra, amely bohócsapkában mutatja az éppen bonyolult tornagyakorlatot bemutató, jobb kezével mázsás súlyt emelő, félmeztelenül ügyeskedő parlamenti képviselőt.  |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 6-i lapszámában jelent meg.)
Hosnyánszky Norbert: Érzelmek nélkül nem lehet sportolni
Csillagok Monacóban: 2025 legjobb atlétái
A pénz beszél… – interjú Bács Bence Andrással
