Már nem tengerszinten – Ballai Attila publicisztikája

A japánok elleni döntetlen után szilaj ünneplésbe kezdett a magyar válogatott és szurkolótábora. Bármilyen vetélkedőn fogas kérdés lenne, vajon melyik sportágban történhet meg ez. És valószínűleg csak sokadik tippként érkezne a női kézilabda. Pedig így esett, péntek este Rotterdamban, a világbajnokság középdöntőjében. Méghozzá két okból is jogosan. Egyrészt, mert csapatunk hatgólos hátrányból mentett pontot, másrészt, mert ezzel – tizenkét év után – végre ismét a legjobb nyolc közé jutott a vb-n. Legutóbb 2013-ban, Szerbiában jártunk ebben a magasságban, amit akkoriban még tengerszintnek tekintettünk. Ugyanis onnan indultunk csúcsokat hódítani. Azóta azonban változott a térérzékelésünk. Hogy miért? Mert az 1993 és 2013 közti időszak 16 vb-jéből nyolcszor zártunk az első nyolcban, és ugyancsak nyolcszor azon kívül (2011-ben ki sem jutottunk a tornára), csakhogy míg 1993 és 2007 között hétszer kapaszkodtunk meg a felső ágon, azóta mindössze egyszer, 2013-ban.

Meg most. Ennek szólt az öröm, nem a Japán elleni „történelmi”, még sosemvolt pontvesztésnek. Amit ezúttal éppenséggel pontszerzésként éltünk meg. Ez persze bizonyos szempontból nem szívderítő, mert az ellenfél, már csak fizikai képességei miatt is, számos játékelemben elmarad az elittől. Másban viszont előtte jár, és amit tud, azt nemcsak nagyon jól tudja, hanem mindenkor, álmából felkeltve is hozza és erőlteti is. Például a hét a hat elleni támadásokat, kamikazestílusban, állandósuló valós fenyegetést kifejtve, idegőrlő módon.

De beszéljünk inkább a mieinkről! Mert van mit. A két évvel ezelőtti, skandináviai vb utolsó, horvátok elleni meccsének hajrája, a győzelem mínusz hatról nyilvánvaló fordulópontot jelentett, most már hosszú távon is. Nemzeti csapatunk azóta sikerrel vívta meg az olimpiai selejtezőt, nyolcba jutott, majd a svédekkel szemben infarktusos, de hősies negyeddöntőt veszített Párizsban, tavaly decemberben pedig tizenkét év elteltével bronzot nyert a részben hazai, a végjátékban bécsi Eb-n. Az utánpótlásból mostanra már nem egy, hanem két korosztály ért be a felnőttek közé, a 2018-as junior-világbajnokok eleget égtek a tűzben, rutint szereztek, de a legfontosabb változás, hogy a magyar női válogatottba néhány évnyi vándorlás, tévelygés után visszatért a lélek és a hit. A társakba, a közös ügybe vetett hit is.

Ennek köszönhető, hogy a hollandiai vb-n a szenegáliak és irániak elleni, felhozó jellegű, inkább kétkapus edzések, mintsem tétmérkőzések után, a három érdemi meccsen mindig sikerült elérni a kívánt eredményt – egy-egy hosszabb, rövidebb testületi blokk, „villanyoltás” dacára. Azaz úgy, hogy egyszer sem teljesített állandó és magas szinten a csapat. De a svájciak elleni első félidő viszontagságaiból – a korábbiakkal ellentétben – a másodikra nem kishitűséget, hanem dacot merített. A románok ellen a torna eddigi magyar vonatkozású csúcsrangadóján parádés kezdés után porolta le és állította talpra a már földön heverő riválist, ám a hajrá ismét a miénk volt. Majd játékosaink egytől egyig hangsúlyozták, érzik, tudják, hogy a románokkal szembeni mérkőzés mindig kétszeresen fontos. Eddig ezt inkább a keleti szomszédnál élték meg így, és ez nem kis ösztönzést adott nekik. A legfrissebb példaként odaát számos kommentelő vetette a románok magyar, székely nemzetiségű válogatottja, Kerekes Éva szemére, hogy hibáival szándékosan segítette a mieinket. Ehhez azért már beteg elme és lélek szükségeltetik.

Ez persze az ő bajuk. A miénk pénteken Japán ellen az volt, hogy a 27. és a 46. perc közötti egyharmad meccsidőben, amikor 8–5-ről 14–20-ra romlott a helyzetünk, többször is értelmezhetetlen jelenetek játszódtak le a pályán. Az uruguayi – kézilabdában holdbéli táj – játékvezetők részéről is, akik vb-hez és az összecsapás tétjéhez bántóan sokat tévedtek, inkább a kárunkra. E tekintetben is hígul a mezőny, de amíg a vb-re nem való csapat csak magából csinál bohócot, addig az alkalmatlan bíró a saját szintjénél sokkal feljebb álló játékosokból, egyletekből is. Ám a lényeg, hogy miként két éve a horvátok ellen, sorsfordító fázisban, úgy most is mínusz hatról jött vissza a magyar válogatott, és ha valamit egyetlen pillanatig sem lehetett számon kérni, akkor az elszántságot. A kispad a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is tombolt, még egy labdaszerzésnél is, ha az egyszeri szurkoló csak a cseréket nézte, érezte, nem kaphatunk ki.

Nem is kaptunk. A felzárkózás három vezére, a három Petra közül kettő, Vámos és Tóvizi szinte végelgyengülésben érkezett az interjúzónába – Vámos pár napja megjegyezte, nagy erőt ad neki, hogy Tóvizi folyamatosan üvöltözik mellette –, mert utolsó leheletükig küzdöttek (a harmadik Petra, Simon bezzeg szélesen mosolygott), de méltatni illik Kovácsot is. Aki Anett, ám képtelen utat járt be: a vb előtti norvégiai tornán súlyosbodott addig kisebb sérülése, ezért Bergenből nem Hollandiába, hanem hazafelé vette az irányt. Le is számolt a vb illúziójával, ám a helyére behívott Grosch Vivien húzódást szenvedett, így Kovács Anett telefonja egy esztergomi kondiedzés közben megcsörrent, és a szövetségi kapitány azzal hívta, ha tud, jöjjön azonnal. Leszállt a szobabicikliről, bepakolta a táskáját, ment, és amikor Japán ellen a legzaklatottabb szituációban beszállt, három kísérletéből három gólt vágott, magától értetődően.

Legutóbb az 1999-es vb-n maradt első öt találkozóján veretlen a magyar csapat, akkor atomkézilabdával, most úgy, hogy egyszer sem játszott hatvan percen át mindvégig kiemelkedően. Csakhogy óriási szívvel igen, és mindig akadt valaki, aki a magasba emelte a zászlót. Így sikerült 2013 után ismét elérni a vb-negyeddöntőt. Tizenkét esztendeje, a braziloktól kétszeri hosszabbításban elszenvedett vereség után tudósításomnak azt a címet adtam, „Az elődöntő és az agyvérzés küszöbén”, és anyagomat így zártam: „Karnyújtásnyira volt a vb-elődöntő. És a következő, hasonló lehetőség most még beláthatatlan messzeségben van.” Magam sem hittem, hogy ilyen beláthatatlanra, de most elérkezett az idő. Más kérdés, hogy bár a brazilok 2013-ban négy nappal később világbajnokok lettek, ezúttal a vasárnapi magyar–dán és a hétfői francia–holland csoportfinálétól függően utunkba kerülő bármely vetélytárs minimum a hajdani brazil szint.  

Ezért húsz perc esetleges „bámészkodással” nagy verésbe futhatunk bele. Hatvan perc csúcsra járatással viszont, amire ugyancsak reális az esély, húsz éve nem látott bravúrba, vb-elődöntőbe! A társaság kisugárzásában, lelkületében minden pillanatban méltó a kézilabdás világ által már megcsodált mezére, amelyet az 1965-ben, hatvan esztendeje vb-t nyert, dicső elődök iránti tiszteletből visel. Akkor nyolc csapat viaskodott egymással, 2025-ben már 32-es a mezőny.

Lötyög is, de legalább a legjobb 24-be kerültek között elvétve találni szabadidős egyletet. Az első csoportkör után a nyolc utolsó helyezett süllyedt az alsóházba, az úgynevezett Elnök-kupáért zajló gyötrődésbe – pontosan az a nyolc, amelyet a sorsolás előtti kiemeléskor a negyedik kalapba helyeztek, tehát a papírforma tökéletesen érvényesült. E nyolc kiselejtezettből csupán egy európai, a horvát, a többiek nemcsak három vereségükkel, hanem iszonyatos gólkülönbségükkel is igazolták, hogy nincs helyük a világbajnokságon: Irán (–68), Uruguay (–49), Paraguay (–29), Egyiptom (–44), Kína (–48), Kuba (–73), Kazahsztán (–61). Napjaink kézilabdázásában, amikor némileg túlozva és félkomolyan az a mondás járja, hogy az egygólos győzelem biztos, a kettő fölényes, e fenti áldozatok átlagban tíz-, tizenöt, húszgólos zakókat kaptak.

Az ellenpont a legjobb nyolc, hét európaival, valamint a brazilokkal. A hagyományos sportági-szakági nagyhatalmak közül a dél-koreaiak, a svédek és a spanyolok napja leáldozni látszik, a norvégok, a franciák, talán még a dánok, a hollandok és a németek alkotta szűk elithez a nemzetközi közvélekedés szerint a közelmúltban egy új tag csatlakozott: a magyar.  

Ez nagyon friss nemesi rang. Még nem kötelez, de már további erőt, hitet adhat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!