Kerítésen innen és túl – Malonyai Péter publicisztikája

Nem maradtak csendben a diósgyőri drukkerek Mezőkövesden, ahol csapatuk 1–1-es döntetlent játszott a Kazincbarcikával, kórusban közölték, hogy gyenge volt a produkció. A rigmus nem csupán a nyomdafestéket nem tűrte, a futballisták lelki békéjét is áttörte, jött is válasz a körükből, hasonló indulattal, hasonló hangnemben (a nyomdafestéket szintén megspórolva). 

A visszaszólást végül Gera Dániel vállalta magára a közösség hálójában, mint írta, csapatkapitányként ez a legkevesebb. Némileg finomította a tartalmat, majd oktatásban részesítette a lelátói hangosakat. Nekem különösen a vége tetszett, amikor a saját nevelésű fiatalokra hívta fel a figyelmet, mondván, becsülniük és szeretniük kell, hiszen „ők a ti nagyszerű borjatok kölykei”. A klónozás óta mindent el tudok képzelni az élővilágban, ám azt nem, hogy a borjúnak „kölyke” legyen, hiszen még a tudomány mai állása szerint is szükséges hozzá legalább az ivarérettség.

A fejlemények már komolyabbak, Gera pénzbüntetést kapott, a szurkolókhoz intézett szavait el kellett távolítania, mert nem egyezik a klub érdekeivel. Mindezt a kommunikációs szabályzat jegyében, ami szerint ugyebár az alkalmazottnak nem lehet saját véleménye, még akkor sem, ha gyalázták.

A DVTK külön kiemelte, hogy a szankciókkal lezárta az ügyet, én csak azért nem teszem, mert a játékos és a közönség, a drukker és a csapat kapcsolata enyhén szólva is ellentmondásos, felemás, szigorúbban: álszent. Esetünkben is, hiszen Gera játszott a hétvégén a Nyíregyháza ellen, ráadásul jól, így aztán kit érdekel már arrafelé, hogy mit mondogattak egymásnak a kerítésen innen és túl.
Nem védem egyik oldalt sem, mindkettőnek igaza volt, a drukkernek azért, mert elvárja a jó produkciót, a futballisták pedig megérdemelnek némi tiszteletet. Ha pedig provokálják őket, elvárhatnák az egyenlő bánásmódot.

Diósgyőrben egyébként vannak hagyományai a szurkolók kontra labdarúgók szócsatának, korábban megesett, hogy a hívek edzésen vagy a stadion parkolójában kérték számon a siker elmaradását, akadt olyan meccs, hogy a csapat félt kimenni a tábor elé, és az online zaklatás sem ritka arrafelé.

A legérdekesebb a 2016–2017-es idény volt, amikor kétszer is levetették a mezt a futballistákról. Mindkétszer 3–1-re kapott ki a csapat, mindkétszer a Debrecentől, de míg szeptemberben dühükben követelték a vetkőzést a hívek, májusban örömükben: közben ugyanis az MTK nem nyert Pakson, így a DVTK maradt benn.

Az edzőpályán, a parkolóban, az autópályán történő elszámoltatás nem volt ritka a Bp. Honvéd, az Újpest, de még a futballrajongására oly büszke Debrecen esetében sem. A kedélyek mindannyiszor megnyugodtak úgy-ahogy, leginkább akkor, ha utána nyert a csapat, hiszen a pályák környékén leginkább a győzelem oldja a feszültséget (vagy csak az).

Többnyire a futballista viszi el a balhét, miközben semmi sincs előzmény nélkül. Még a Manchester Unitedet erősítő Éric Cantona esetében sem, aki 1995-ben a Crystal Palace elleni meccsen (1–1), kiállítása után lefelé ballagva látványos kungfurúgással támadt egy Palace-szurkolóra. Talán ez minden idők leghíresebb példája arra, amikor a játékos reagál a lelátóról érkező gyalázkodásra – és tettleges konfliktus lesz belőle.

A teljesen megvadult futballistát játékostársai hámozták le a szurkolóról, miközben Alex Ferguson határozottan leszögezte, hogy a drukker provokált, szinte kikényszerítette, hogy a játékosa nekiugorjon. A büntetés nem maradt el, a szövetség nyolc hónapra eltiltotta a játéktól és tízezer fontra büntette Cantonát, a manchesteri városi bíróság pedig súlyos testi sértés miatt kétheti börtönre. Itt azért számított, hogy Cantona nem akárki Manchesterben, hiszen hasonló ügyekben jellemzően 3–16 év közötti az ítélet a sérülés súlyosságától és a körülményektől függően. Persze hogy célt ért a fellebbezése, nem kellett börtönbe vonulnia, megúszta 120 órai közmunkával. Végül egy lepusztult manchesteri munkásnegyed fiataljait kellett a futballra oktatnia. Mindenki jól járt tehát, leginkább a büntetés lejártakor, amikor a United 2–2-re végzett a Liverpollal, Cantona egy-egy góllal és gólpasszal tért vissza.

Nagy port vert fel a lille-i eset is (2018). A Montpellier elleni 1–1 után a lefújást követően a hazai csapat szurkolói a pályára rohantak, és saját játékosaikra támadtak. Az elefántcsontparti Nicolas Pépét és Ibrahim Amadout, valamint a nigériai Vincent Enyeamát tettleg bántalmazták, a játékosokat úgy kellett kimenekíteni a pályáról. A Lille gyorsan elítélő nyilatkozatot adott ki, néhány drukkert őrizetbe vettek, vizsgálat is indult, ám nincs nyoma, hogy született akármilyen döntés az ügyben.

De a közelünkben sem mindig a nyugalom az úr, Zágrábban például 2004-ben a Dinamo edzésén a Hitrec Kacian-edzőpályán megjelent harminc ultra, a többség baseballütővel felszerelkezve. Félbeszakították az edzést, utasították a játékosokat, hogy vegyék le a Dinamo-mezt. Magyarán, erődemonstrációt tartottak, megpróbálták uralmuk alá hajtani a csapatot. 

Indíttatásuk általános, hiszen a kutatások szerint a szurkolók úgy érzik, joguk van számonkérni a játékosokat, a vezérkart. Kell hozzá némi idealizmus, ám kétségtelen, a klubok megerősítik őket ebben, hiszen rendre dicshimnuszokat zengenek a lelátói támogatásról, miközben nem győznek kerítéseket vonni, őrző-védő-támadókat bevetni a távolságtartás érdekében. Ehhez jön még az alkoholfogyasztás meg a tömegpszichózis, feszült helyzetekben a csoportdinamika felerősíti az agressziót. És persze a klubok gondjai, a társadalom feszültségei csak segítenek abban, hogy erősnek érezze magát a lelátó.

Arról is folytak kutatások, hogy mennyire fontos a szurkoló a kluboknak. A fontossági sorrend e szerint a következő: 1. Pénzügyi stabilitás (szponzorok, tévépénzek, játékoseladások). 2. A csapat teljesítménye. 3. A klub megítélése. 4. A szurkolói bázis támogatása. 5. Az ultrák kezelése. A hozzáértők kiemelik, hogy ez fordítva nem történhet meg, vagyis a szurkoló fontos, de sohasem fontosabb, mint a pénz, a csapat vagy a brand, azaz a klubról alkotott teljes kép. A vezetőségnek a futball alapvetően üzlet, a drukker csupán érzelmi erőforrás, tulajdonosi jogai még látszólag sem lehetnek. Ez azért van – mondják –, mert a labdarúgás az egyetlen sport, ahol szidod a játékost, majd imádod; ünnepled, de öt perc múlva már átkozod; ajnározod, aztán fenyegeted. Ez nem hiba – szögezik le – maga a futball. De emiatt nem építhet a klub a szurkolói önkontrollra, csak a saját protokolljára. A vezetők nagyon jól tudják, hogy a tömeg pszichológiája sajátos, az érzelmek másodpercek alatt fordulhatnak 180 fokot. Ezért: „Csak azt engedd meg, aminek következményeit a médiában kontrollálni tudod.”

Azért nem ennyire ijesztő a helyzet, van, ahol példás a drukkerekkel való kapcsolat. Ilyen klub például – olvasom – a Borussia Dortmund, a St. Pauli, a Rapid Wien, a Brentford, a Feyenoord vagy éppen az Olympique Lyon. Ezeken a helyeken létezik a közelség a drukker és a csapat között, de ellenőrzötten. Él például a szurkolói koordinátor intézménye, s általa a rendszeres párbeszéd. Mód van edzéslátogatásra, baráti találkozókra, a kapcsolat szabályai világosak. 

És a végére egy emlék. Tanulságnak is jó. Valamikor a hetvenes években a Hungária körúton egy MTK-drukker a meccs 90 percén át bekiabált Szuromi Antalnak: „Szuromi, kövér vagy…!” Nem volt telt ház, a csatár megállapíthatta, honnan jön a hang, így aztán a lefújás után felsétált a lelátóra, megállt a néző előtt, és mondta: „Jó napot kívánok, Szuromi Antal vagyok. Hallottam, hogy valami gondja van velem…” A másik a lehető legkisebbre húzta össze magát, úgy dadogott elnézésért.

Mert az úriember szemtől szemben intézkedik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!