Mint Don Quijote – Farkas Norbert publicisztikája

Ez a név – Luis de la Fuente Castillo – annyira egyben van, olyannyira tökéletesen és autentikusan spanyolosan cseng – ¡Olé! –, hogy egy modern kori Miguel de Cervantes aligha nyúlna mellé, ha művének az „Elmés nemes Don Luis de la Fuente Castillo de Haro” címet adná. A probléma akkor ütné fel a fejét, amikor lassan összekuszálódnának a cselekmény amúgy is szövevényes szálai. La Mancha lovagjával, Don Quijotéval ellentétben ugyanis, akit bolondnak gondoltak – idealista volt –, a spanyol válogatott szövetségi kapitányát, Don Luis de La Fuentét a szerzőnek hétköznapinak, uram bocsá’, normálisnak – kicsit idealistának – kellene ábrázolnia. Egy ilyen „IA-groteszk” regény birtoklásáért valószínűleg nem taposnák agyon egymást az érdeklődők a könyvesboltok bejáratánál, és még akkor sem, ha maga a modern kori Cervantes ingyen osztogatná a remekművét. Nekilátni egy ilyennek? Erősen meggondolandó.

Tényleg, ki kíváncsi manapság egy teljesen hétköznapi figurára, aki sosem beszél a magánügyeiről, nem villant luxusautókat és villákat, nem hangoskodik, nem okoskodik napkeltétől napnyugtáig, nem posztol óránként valami világmegváltót, nem pörgeti az algoritmust és az est leszálltával a szerencsekereket. 

A spanyol válogatott szövetségi kapitánya nem áll nagy taktikus hírében, nem süvölti a semmibe a 4–4–2-t és ennek ezer variációját – a legképzettebb futballista is maximum három hadrendet tud elsajátítani, és egyébként is, a világbajnok argentin szövetségi kapitány, César Luis Menotti szerint ezek a számok a telefonkönyvbe valók –, hanem csak egyszerűen normális. Így viselkedik, így él, így ítél és így nyer. Maga a jelenség már majdhogynem paranormális. Luis de la Fuente a La Rioja tartománybeli, valamivel több mint 12 ezer lelket számláló, kiváló vörösborairól ismert Haróban született 1961. június 21-én. Alberto de la Fuente és Berta Castillo, akit a helyiek „a Bertiként” ismertek, hat gyermeket nevelt fel. Pontosabban az anyának kellett megbirkóznia a nehéz feladattal, ugyanis a családfenntartó, aki megszerettette a kis Luisszal a labdarúgást, bilbaói születésűként az Athletic Bilbao meccseit látogatta, tengerészként szolgált kereskedelmi hajókon, így szinte csak az emlékekben volt jelen. „Gyermekkorom legnehezebb periódusáról beszélünk, hiszen apám nem volt velünk, és a hiányát erősen megéreztük. Előfordult, hogy tizenhét hónapig is távol volt. Ez nagy hatással volt a személyiségemre, és még jobban felerősítette bennem a családhoz való tartozás érzését” – nyilatkozta a spanyolok szövetségi kapitánya, aki a könnyeivel közelharcot vívva emlékezett meg elhunyt szüleiről és testvéréről, Oscarról a Franciaország elleni vb-elődöntő előtt. 

A futballt úgy kezdte, mint minden kisgyerek Spanyolországban vagy nálunk, Magyarországon a ’60-as években: az utcán. Szervezett formában pedig a helyi Deportivo mezét húzta magára először, amit 16 éves korára kinőtt. Olyan ügyes volt a labdával, hogy a száz kilométerre fekvő nagy múltú bilbaói Athletic Club azon nyomban lecsapott rá, és elvitte a bázisára. Eleinte a két későbbi szövetségi kapitány – a véletlen a gondviselés mesterműve –, Javier Clemente (6 év és 62 meccs a válogatott kispadján) és Inaki Sáéz (2 év és 23 találkozó a „vörösök” élén) egymásnak passzolgatta, attól függően, hogy a mesterek éppen melyik csapathoz kaptak besorolást vagy léptek felfelé az edzői ranglétrán. Így ingázott az ígéretes balbekk az U17-es és a tartalék-, majd a Bilbao Athletic és az első csapat között, ahol végül megragadt, és ahonnan 7 évig nem mozdult sehova. 

A csapattársai és a korszakot jól ismerő újságírók kivételes tehetségű labdarúgónak írják le, ennek ellenére, ha azon időszak kiemelkedő bilbaói futballistáit kell felemlegetni, csak keveseknek jutna eszébe, hogy ő is tagja volt annak a nagy Athleticnek. Nem azért, mert kilógott a sorból, hanem azért, mert „csak” tette a dolgát. Normálisan. Az offenzív játéka kifogástalan volt, hiszen jól cselezett, és akkor adott be a legjobban, ha felvette az utazósebességet. Bár voltak hiányosságai védekezésben, támadójátékával mindent kompenzált – mesélik azok a szurkolók, akik a ’80-as évek Athletic­jén nőttek fel. A baszkokkal kétszeres spanyol bajnok (1983, 1984), kupagyőztes (1984) és Szuperkupa-győztes (1984) De la Fuente hét évet húzott le a San Mamésben, majd a Sevilla FC-be igazolt. A déli piros-fehérek az úgyszintén baszk Xabier Azkargorta irányítása alatt az örömfutballra építettek, és noha minden a kezére játszott, két év után visszahúzta a szíve Bilbaóba. A nagy visszatérés azonban gyengécskére sikeredett, így két év után végérvényesen lelépett, hogy aztán a harmadik vonalban, az Alavés játékosaként intsen búcsút az aktív futballnak. A spanyolok csendes sikerkovácsa 426 tétmeccsen szerepelt, ezeken a találkozókon 18 gólig jutott.  Pályára léphetett a Bajnokok Ligája és az Európa-liga elődjében, a BEK-ben, valamint az UEFA-kupában, négyszer szerepelt az U21-es válogatottban és egyetlenegy alkalommal a spanyolok első aranylabdás játékosa, Luis Suárez az olimpiai csapatban is helyet szorított neki. 

Az edzősködést a Portugalete kispadján, a hatodik vonalban kezdte, majd lassan-lassan a fiatalok nevelésére összpontosította az erejét Sevillában vagy éppen Bilbaóban. 2013-ban, az utánpótlásban végzett sikeres munka gyümölcseként csak igent mondhatott a Spanyol Labdarúgó-szövetség felkérésére, ahová mentora, Inaki Sáéz kérésére érkezett. 

Elmondása szerint a kezdet kezdetén azt sem tudta, hová került, azt meg főként nem, hogy milyen úton kell haladnia, ám megtalálta a helyét, és amikor a katari vb után – a spanyolok a nyolcaddöntőben estek ki Marokkó ellen –, 2022 decemberében a korábbi válogatott kapus és a szövetségnél sportigazgatóként dolgozó José Molina ajánlását figyelembe véve kinevezték a válogatott élére – 2021 júniusában, az Európa-bajnokság előestéjén már irányította a spanyolokat Litvánia ellen, miután az akkori szövetségi kapitány, Luis Enrique karanténba került –, nagyképűség nélkül mondhatta, hogy ha valaki, akkor ő tényleg tisztában van a spanyol válogatott jelenével és jövőjével egyaránt. Való igaz, a Luis Enrique irányította katari keretben 16 olyan játékos szerepelt, aki megfordult a keze alatt. A spanyol korosztályos csapatokat dirigálva 2015-ben a 19 éven aluliakkal megnyerte az Európa-bajnokságot (Rodri, Mikel Merino, Simon), 2019-ben pedig már az U21-es válogatottal bizonyult a kontinens legjobbjának (Ruiz, Olmo, Oyarzabal, Simon, Merino, Zubeldia). A tokiói olimpián, 2021-ben a Simont, Cucurellát, Zubimendit, Merinót, Oyarzabalt, Eric Garciát, Pedrit és Olmót felvonultató spanyol válogatott Luis de la Fuentével a kormánykeréknél a döntőig menetelt, ahol Brazíliától kapott ki a hosszabbítás perceiben. 

Ragaszkodva a sajátjaihoz, az idősebb generációt a fiatalokkal ötvözve – a legutóbbi Eb-n jól megfért egymás mellett a 39 éves Jesús Navas és a 16 esztendős La­mine Yamal – családias, emberközeli, toleráns, megértő, nyugodt, kiegyensúlyozott és főleg őszinte hangulatot teremtve – gyerekek, ez van, és kész! – az A-válogatottal 2024-ben Európa-bajnokságot nyert, és egy évvel korábban a Nemzetek Ligájában diadalmaskodott. 

Miközben sokan a maguk szobrát faragták, ő csapatokat épített, családias hangulatban. A „jógyereknek” gondolt szakember – némi idealizmust csak örökölt a derék La Mancha lovagjától –, keménykezű edzőnek bizonyult, akit nem lehet eltántorítani az elveitől. A kritikus hangok ellenére Unai Simónt nem vette ki a kapuból, mint ahogy a klasszikus csatárnak egyáltalán nem mondható Mikel Oyarzabalt sem emelte ki a kilences pozícióból. Ha pedig korrigálnia kellett saját magát, gond nélkül lépett. Már az első taktusok után nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a védelem jobb oldalán és a bal oldalon, a támadószekcióban változtatnia kell. Ennek eredményeképpen került be a csapatba Pedro Porro és Álex Baena. Amikor „combosítani” kellett a középpályát, nem habozott kiemelni a rendszerből Spanyolország első számú kedvencét, Pedrit, hogy Fabián Ruizzal nagyobb stabilitást adjon a rendszernek. Yamalt és Nicót úgy óvja, mint a saját gyerekeit – neki három van, Alberto a stáb tagja –, de összességében mindenki családtagnak érezheti magát. Ha ez nem így lenne, a csak perceket játszó Merino nem a döntő gólok megszerzésével lett volna elfoglalva, hanem a „nekem csak ennyi jutott” magatartással lamentált volna a lefújásig. Ennek a „csoportterápiának” köszönhetően játszik vasárnap este világbajnoki döntőt a spanyol válogatott története folyamán immáron másodszor. 

A mélyen vallásos Luis de la Fuente, aki imádja a híres táncdalénekest, Julio Iglesiast, és aki a szabad­idejét olvasással tölti, a szövetségi kapitányok fizetési listájának a legalján foglal helyet (Carlo Ancelotti jussának tizedét viszi haza), 600 ezer euróval indított, és csak a megnyert Eb után „emelték” meg az összeget a duplájára. A szerződése 2028-ig szól, ha kitölti, 15 éves ciklust zár a Spanyol Labdarúgó-szövetségben. 

Szép csendben megnyerte a maga meccsét a mágnestáblán, megnyerte magának a játékosokat, fényesre csiszolta a spanyol futball kissé nyikorgó játékát, ismét összehozta Spanyolországot a válogatottal, és bemutatkozott a nagyvilágnak. De tényleg, ki az a Luis de la Fuente? 

Egy edző, szövetségi kapitány, Haróban csak Luis, „a Berti” fia, aki bebizonyította, hogy „még” a mai világban sem hátrány, ha valaki emberi és normális. No, és egy kicsit idealista is. Éppen, mint a derék Don Quijote…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!