Újra él a nyugati bástya – Moncz Attila publicisztikája

A Legyen Ön Is Milliomos! című televíziós vetélkedőben akár a fődíjért is mehetne a kérdés, hogy „A 2025-ös ETO FC előtt melyik magyar csapat tudott legutóbb ugyanabban az idényben a nemzetközi porondon kétszer is úgy továbbjutni, hogy az első mérkőzését vendégként elveszítette, majd hazai pályán fordított?” Természetesen a négy lehetséges válasszal lehetne befolyásolni a válaszadót, de ha „vakon” kellene megmondani, szerintem kevesen találnák el. Csütörtök estig nekem sem ment volna, de amikor hazaértem az ETO Stadionból, nekiálltam keresgélni. Több mint fél óráig tartott, és nem azért, mert ne találtam volna az „odavágón” idegenben elszenvedett vereséget. Olyan persze volt, hogy egy-egy pofonból hazai közönség előtt felállt valamelyik képviselőnk, például a Ferencváros, a Kispest vagy az Újpest, de két fordításért több mint öt évtizedet kellett visszamenni az időben. Az Európai Városok Kupája 1970–71-es kiírásában a Pécsi Dózsa (!) az Universitatea Craiova (idegenbeli 1–2-re jött egy hazai 3–0) és a Newcastle United (0–2, 2–0, majd következtek a szerencsét hozó tizenegyesek) szolgált a bravúrral.

Most pedig az ETO, amely a Pjunik Jereván és az AIK Stockholm ellen idegenben rendre 2–1-re kikapott, majd hazai közönség előtt a rendes játékidőben kétgólos (3–1, illetve 2–0) győzelmet aratott, és bekerült a következő körbe. Ha szigorúan az ellenfeleket nézem, még bevallottan elfogultan sem tudom azt mondani, a Győré a nagyobb bravúr, egyetlen aspektust leszámítva. Hogy honnan indult egy évtizede a csapat, és hova jutott el. Tíz éve még én is az NB III Nyugati csoportjának eredményeit néztem, hogy a tulajdonos Quaestor-csoport csődje miatt osztályokkal hátrébb sorolt gárda mire megy, például az Andráshidával vagy a Sárvárral. Most meg azt várom, hogy miképp lehet jegyet venni a Rapid Wien elleni, idegenbeli rájátszás-visszavágóra a Konferencialigában. Mert hála istennek, Bécs közelebb van, mint Dundee, hiszen nem a kétgólos előnyét elszórakozó Dundee Uniteddel kell megküzdeni azért, hogy a Ferencváros, a Debrecen és a Videoton után negyedik magyar csapatként az ETO is csoportkörös legyen valamelyik nemzetközi kupában.

Merem állítani, saját koordináta-rendszerében a Győr tette jelenleg (és ezt fontos hangsúlyozni, hiszen ha mindkét csapat a főtáblára kerül, a budapestiekét nem lehet felülmúlni) nagyobb, mint a Ferencvárosé. Máshogyan is jutottak el idáig. A Fradinál előbb volt rendben az infrastruktúra, azt követően jöttek az eredmények, azzal együtt még több pénz, amivel jelentős szakmai és gazdasági erőfölényre tett szert az együttes. Győrben az új tulajdonos, Világi Oszkár megjelenését követően több döccenővel, de összeállt a csapat, az infrastruktúra viszont még csak legfeljebb nyomokban tartalmaz európai részeket. Stadion ugyan van, de „értelmes” lelátó csak a két hosszú oldalon, a csütörtöki gyepet meg minősíteni is nehéz. Még akkor is, ha ez betegség – profi klubnál ilyen területen is sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a prevencióra, illetve a tünetek időben történő kezelésére.

De tekintsük ezt most tanulópénznek, igaz, annak meglehetősen drága. A pálya hitelesítési szavatossága legkésőbb a Rapid elleni meccsel lejár, de bár már ott tartanánk, hogy albérletet kell keresni. Bár az is igaz, már ez a szereplés is felülmúlja minden várakozásomat. Sőt, igazából az egész nemzetközi kupaszereplés az egyébként tervezett fejlődési folyamat túl korai szakaszában érkezett szerintem. Egy éve, az OTP Bank Liga hatodik fordulója után az akkor újonc Győr egy szerzett ponttal reménytelenül állt az utolsó helyen. Azt követően viszont már csak a Fradi szerzett nála több pontot, és jöhetett Európa!

Ez önmagában csoda. Az meg még nagyobb, hogy a tragikus rajt után nem rúgták ki Borbély Balázs vezetőedzőt. Nyilván lett volna pénz a végkielégítésére, hiszen azért Győrben nem üres a kassza. De szerencsére nem a tipikus magyar szokáshoz nyúltak és nem a „könnyebb az edzőt lecserélni, mint a csapatot” coelhói (i)gazságára alapoztak, hanem a munkára. A felvidéki szakembernek a feljutás kiharcolásával jelentős hitele lett (ötből ötöt kellett nyerni és bízni a Vasas szerencsétlenkedésében – minden bejött!), ráadásul máig az ő hangja a legnyugodtabb az egész kórusban. Bevallom, nekem már a tavasszal két nyilatkozatával belopta magát a szívembe. Egyrészt megkérdezték tőle, „…sikeredző-e Borbély Balázs?” A válasz szimpla és őszinte volt: „Nem tudom, mikor sikeres egy edző. Ennek eldöntését a nézőkre és az újságírókra bízom. Én edző vagyok, edzőnek érzem magam.” Másrészt a Nemzeti Sportnak adott interjújában a nagy tavaszi menetelés és a rózsaszín szurkolói álmok közben így fogalmazott: 

„A magyar futballnak nem arra van szüksége, hogy egy újonc ugorjon most neki Európának, a Fradi mellett kell még egy olyan klub, amely versenyképes, jó a stadionja, kiépített az infrastruktúrája. (…) Aztán ha majd eljön a mi időnk, amikor odakerülünk – én hiszem, hogy el fog jönni –, akkor várjuk minél jobb pozícióból az európai szereplést.”

Ilyen az, amikor a Portónak és a Rangersnek védekező középpályásként is gólt lövő futballista kultúrkörben szocializálódik, és az ott hallottak, tanultak gyökeret eresztenek. Csütörtökön is gyakorlatilag mindenki felkapaszkodott az érzelmi expresszre, ő meg két kézzel kapaszkodott a fékbe, mondván: „…mondja, amikor ránéz az itteni körülményekre, úgy gondolja, hogy ez a klub készen áll a nemzetközi futballra? Mi, a csapat részéről igyekszünk…” Nyilván nehéz eligazodni a kétklubos modell rejtelmeiben, hogy a DAC a létesítmények terén jobban áll, de közben az ETO az első adandó alkalommal lepipált Európában minden szerdahelyi erőlködést. Vagy hogy miért jó az a Győrnek, hogy Csinger Márkot csak belső bizniszben, egyik legjobbjáért, Samsindin Ouróért cserében tudta megkapni a „testvércsapattól”? Vagy egyáltalán: mi zajlott a Konferencialiga-indulás kapcsán kirobbant ügyben a színfalak mögött?

Őszinte, az igazság minden részletét fedő válaszok nehezen jönnek. Bár most sokra talán nem is kell. Most lehet örülni a továbbjutásoknak, meg annak, hogy lassú, de biztos lépésekkel a magyar Internazionalétól újra közeledünk a régi ETO felé. Nem is olyan régen előfordult, hogy nem volt magyar a Győrben, csütörtökön négyen is pályára léptek. Ennél kevesebben csak a Pjunik elleni két meccsen játszottak honfitársaink közül. Tudom, ez nem Paks-, de még csak nem is idei Fradi-lépték, de már előrelépés. Amit a lelátó is értékel. Csütörtökön papíron hétezren, érzésre ennél is többen voltak a stadionban, de már az Újpest elleni bajnoki idénynyitó is több mint ötezer nézőt vonzott. Természetesen ez távol van a Verebes-éra futball-lázától vagy a Reszeli-Soós-féle 1997-es csodaősz számaitól, de az NB III-tól is. Csak más irányba.

Meg ott nem fordulhatott volna elő az a beszélgetés, amibe e sorok írója keveredett a lefújás után. Előjött abban a Dinamo Minszk elleni fájdalom és a sájbuzó (hajrá, oroszok!)  ruszkik serege, a Torino elleni Somogyi József-gól, a Maccabi Tel-Aviv elleni keserű BL-selejtezős párharc 12 évvel ezelőttről, a gyereküket kézen fogó és az ETO-stadion felé terelő, már elhunyt édesapák emléke, na meg a jövőbe vetett hit. Skóciát nem mertük megígérni egymásnak, de Bécset igen. Majd ki-ki elindult a maga útján Fertőd és Ács irányába.

Két hét múlva pedig, hitem szerint, Bécsbe.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!