Hegedű, kalapács, futball – Malonyai Péter publicisztikája

Megváltozott az idők járása – írta 100 esztendeje, 1925 karácsonyán a Nemzeti Sport, utalva arra, hogy az ünnepi asztal nem teljes, „szétszórt az idők fergetege minket, messze földön, idegenek földjén jár a magyar futballcsalád rengeteg tagja is”.

Értsük a rengeteget szó szerint, mert aki csak tudott, külföldre ment játszani a világháború és a kommün után, majd az első fecskék sikereit követően egyre többen és többen. Az úttörők között igazi nagyságok voltak, így Schaffer Alfréd, Konrád Kálmán (Amateure Wien), Konrád Jenő (Austria Wien), Szabó Péter (Wacker München), Nemes Sándor (Hakoah Wien), Plattkó Ferenc (Barcelona) és Guttmann Béla (Hakoah Wien). Ők azok – írja a Nemzeti Sport –, akik teljesen elvesztek a magyar futball számára, mert fényes egzisztenciát teremtettek külföldön, s igyekeznek meg is tartani. Így Schaffer cseh állampolgárságot vett fel, Nemes osztrákká lett, Guttmann most szorgalmazza, Plattkó fejedelem módjára él Barcelonában.

A többiek közül a Nemzeti Sport sokat megkeresett. Mindegyiket nem tudta, hiszen „csak Itália földjén másfél száz magyar futballista él, és senki sem tartja pontosan számon valamennyit”. Akit elért a lap levele és benne négy kérdés, az válaszolt is. Arra volt kíváncsi a szerkesztőség, hogy miért mentek ki; mi a különbség az ottani és az itthoni futball között; szándékukban áll-e hazajönni; s hogy helyesnek tartják-e a profizmus meghonosítását idehaza.

A bécsi küldöttségből Guttmann Béláról kiderül, hogy van oka elfelejteni a magyar futballt, hiszen a nyakába (is) varrták a párizsi olimpia „egyiptomi csapását” (0:3), de „a magyar futball sem sok szeretettel gondol reá”. Azért említsük meg, hogy Guttmann később edzőként 12 ország 25 csapatát irányította, sikerei vitathatatlanok (két BEK-győzelem a Benficával), ma már fejedelem, s korántsem nemkívánatos valaki.

Száz esztendeje Schlosser Imre, a legendás „Slózi” is bécsi alkalmazásban állt (Wiener AC), de 1926 nyarán az immáron profi Ferencvárosba tért vissza. Addig nem jöhetett, mert a lelépési díja szinte megfizethetetlen volt. A profizmust pártolta, az angolokkal példálózott, hogy náluk egy-egy kiöregedett hivatásos még nagy hasznára válik az amatőr futball fejlődésének.

Eisenhoffer József és Schwarz Ernő a Hakoah ­Wienbe azért szerződött, hogy némi tőkét gyűjtsön, amivel itthon megteremtheti a biztos megélhetését. Schwarz kitanulta a textilszakmát, alig várta, hogy hazajusson, ehhez képest a tengerentúlon kötött ki, s maradt a futballnál, 1953 és 1955 között az Egyesült Államok szövetségi kapitánya volt. 

Künstler József (SC Union 03 Altona) már öt esztendeje élt Németországban. „Otthon nem tudtam megkeresni a mindennapi kenyerem” – magyarázta a távozását, azt pedig kizártnak tartotta, hogy hazajöjjön, mert – érvelt – olyan pozícióban van, amilyet nem mindennap kínálnak az embernek, még akkor sem, ha futballozni tud. Kereskedőként jelölte meg magát, nem csak névleg volt az, hiszen: „Szerintem nyolc órai munka elvégzése után nagyobb élvezet nyújt a sport, mintha az ember a délelőttöt átalussza, a délutánt kávéházban tölti.” Ehhez képest egy év múlva itthon, Újpesten állt profinak. Riff Emilt (Würzburger Kickers) a lakáshelyzete kergette külföldre, ahol a futballisták megélhetése biztosított, így a játékkedvvel nem lehet gond. Jönne haza, hiszen honvágya van, mert „akármilyen jó és tiszta levegőt is szívok itt, de azért jobb hazám füstje, mint más ország tiszta levegője”.

A világhírű filmes, Zsigmond Vilmos (egyike a világ tíz legbefolyásosabb operatőrének, 1978-ban Oscar-díj) édesapja, idősebb Zsigmond Vilmos Prágában (DFC) volt kapus, s szintén azért vett vándorbotot a kezébe, mert itthon nem tudott megélni. Brünnből került Prágába, ahol vegyészként dolgozott. Nagy vágya, hogy hazajöjjön, de: „Brünnben, amikor az ottani csapat feloszlott, vártuk a hazahívó szót. Ausztria, Olaszország, Csehország sportvezetői a feloszlás hírére rögtön Brünnben voltak, csak ahonnét leginkább vártuk a hívó szót, hazulról, nem jött senki sem értünk. Válogathattunk a külföldi országokban, de haza – sajnos – nem mehettünk.”

Olaszországból elsőként Balassa Béla (CA Faenza) válaszolt a Nemzeti Sport megkeresésére. A Fradi volt futballistája Trianont jelölte meg a kivándorlás okaként, mert szerinte a békediktátum az állam minden szervezetét kikezdte, a pénzügy, a mezőgazdaság, a közgazdaság, az ipar mind tönkrement, ne csodálkozzunk tehát, hogy a romlás sportéletünkre is kihat. „A trianoni Magyarország kicsiny, kevés a munka, megindult tehát a kivándorlás. Ki a hegedűjét, ki az ecsetjét, ki meg a kalapácsát viszi s akinek nem volt más tudománya, a futballal próbált szerencsét” – magyarázta, hozzátéve: „Mi magyarok nem futballozni jöttünk Olaszországba, hanem megélni.”

Egyértelműen a pénz a különbség az ottani és a magyar futballviszonyok között. Mert míg itthon nagyon kevés egyesület tud a játékosainak oly életet biztosítani, amilyen a futball követelményeinek megfelel, Olaszországban mindegyik, még a legszegényebb egyesület is meg tudja tenni. Volt igazsága Balassának, hiszen a Faenza az olasz harmad­osztályban szerepelt akkor.

Az MTK-ból Livornóba került Winkler Róbert is azzal kezdi, hogy itthon a pénztelenség, a ­rossz fizetés miatt a keresete csak az éhenhaláshoz volt elég, s kilátása sem volt arra, hogy javuljon a helyzete, ám utána korszakos megállapítást tesz: „Amint a magyar futball az 1908–1914 közti időkben felülmúlta az egész kontinenst, úgy az olasz futball is hamarosan legyőzi mai tanítómestereit. A tanítómester szerepét a magyar futball végzi ma még…” 

Igazságát nem vitathatjuk, legyen elég csak Olaszország két későbbi világbajnoki címére utalni (1934, 1938). Abban is igaza van, hogy kell a profizmus, mert szelektálja a futballistákat, az értékesebbeket tolja előtérbe. „Ezért szükséges Magyarországon is a professzionizmus bevezetése, de nem a kompromittált álamatőr vezérek vezetése alatt.” 

Ez utóbbi óhaja nem igazán valósult meg Balassának, de 1926 őszén már profik szerepeltek nálunk is a pályán. Volt, aki hazajött, volt, aki nem, akadt, akit hívtak, akadt, akit nem. Mindenesetre a Nemzeti Sport joggal írta: „Egy évvel ezelőtt vajon ki merte volna remélni, hogy hazai színekben lássa küzdeni Schlossert, Jeszmást, Künstlert, Wébert, Obitzot, Tritzet és a többi megtért vándort?” Valószínűleg csak kevesen. 

A profi rajton a Fradi döntetlent játszott a Nemzetivel (3:3), soraiban Schlosserrel, aki lőtt egy gólt, de a lényeg, hogy visszatért. És interjút adott a Nemzeti Sportnak. Elmondta, hogy már 12 évesen, grundcsapatában, a Remény FC-ben is profi volt, mert amikor a parkőr felhasította a gumilabdájukat, az öreg Podmaniczky Frigyes bárótól, derék mecénásuktól kértek mindig egy-két koronát új labda vételére.

Az pedig kiderül az interjúból, hogy – épp úgy, mint a maiak – tudja, mit kell mondania. Rezzenéstelen arccal állítja, hogy itthon egy fillért sem kapott a futballjáért, a legfontosabb pedig: „Itthon megfelelő életviszonyokat kell teremteni a játékosok számára, mert – magamról tudom – külföldön tízszer nehezebb a magyar játékos sora. Tőle tízszer jobb teljesítményt vár intéző és közönség egyaránt, mint a hazai krekktől. Ajánlom aranyszabálynak: Inkább a feléért, de itthon!”

Feléért, de itthon? Nem hiszem, hogy megállta a helyét a jelszó, most sem érvényes, pedig tényleg nagyot változott a világ. Tudom, száz év hosszú idő, de azzal nincs mit dicsekedni, hogy az elmúlt bajnoki évben (2024–2025) mindössze 22 olyan labdarúgónk volt, aki a tíz legerősebb bajnokság első osztályában vagy második ligájában szerepelt külföldön – áll az MLSZ szakmai riportjában. Tetszik, nem tetszik, kullogunk az általunk egykoron oktatott tanítómesterek nyomában. Senki se kapja fel a vizet, nem azt írtam, hogy bottal üthetjük a nyomukat.

Elfogult vagyok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!