Új kezdet istene – Csinta Samu publicisztikája

Ki mérleget készít, ki előretekint, tanulságokat igyekszik levonni, fogadalmakat tenni. Aligha akad ember, aki az évváltásról tudomást sem véve siklik át egyik esztendőből a másikba. Leginkább a fizikai állapotra vonatkoztatva, hiszen tudvalevőleg ép testben ép lélek, s ha a testünk közelít az általunk elképzelt – az életkort, körülményeket is figyelembe vevő – ideálishoz, a többi már jön magától. Legalábbis elméletileg. Nem beszélve arról, hogy első látásra teljesíthetőbbnek tűnnek a több mozgásra, sportolásra vonatkozó fogadalmak, mint, mondjuk, a Fennvalóhoz való közelítés rögös útján az első centiméterek megtétele.

A felvázolt helyzetkép nyilván nem a versenysport hőseire vagy akár a derékhadra vonatkoztatható. Nekik a következő év versenynaptára, a felkészülést szolgáló edzésterv teljesítése diktál, amiben jóval kisebb szerepet játszanak a gyökeres életmódváltoztatást célzó elhatározások. Milák Kristóf története persze árnyalja némileg a képet, de ő ebben a tekintetben sem tekinthető reprezentatív mintának. A szabadidő-sportolók annál inkább, ők azok, akik a többség számára is értelmezhető célokat tűznek maguk elé: néhány kilóval kisebb testtömeg, néhány centivel biztatóbb csípőbőség, több fekvőtámasz, húzódzkodás, a heti kilométerszám növelése a futópályán vagy a medencében. A „menőbbek” esetében egy félmaratoni sikeres teljesítése. Veretes általánosságok ezek, ilyentájt rendre mégis felfénylenek, tartalommal, jelentőséggel telnek meg.

A sportszeretők tervezgetéseinek sorába nem csak a saját határok feszegetése tartozik. Sokan böngészik ilyenkor lázasan az előttünk lévő esztendő versenynaptárát, a körülmények közepette ahhoz igazítva a családi programot. Nem új találmány ez, csak a körülmények változtak meg alapvetően a világ kinyílásával, az anyagi lehetőségek javulásával. 1987 végén magam is igyekeztem minél részletesebben feltérképezni a következő évi szöuli nyári ötkarikás játékok programját, amely két csonka olimpia után végre igazival kecsegtetett. Újdonsült feleségem súlyos áldozatokat hozott férje sportőrültségének oltárán, belement például abba, hogy csaknem egy évvel halasszuk el nászutunkat – a szöuli fehér éjszakák idejére. Nem, nem dél-koreai utazást terveztünk, az akkori Romániában ennek a gondolata sem vetődhetett fel, „csak” a magyar–román határ közvetlen közelében fekvő termálvizes Félixfürdőre mentünk, ahol a fűtőtestek is „behozták” a magyar televízió adását. Mert hiába számított akkoriban még meghatározó sportnemzetnek Románia, a minden területen dübörgő ceausescui takarékoskodásba a válogatott futballmeccsek közvetítése is alig fért bele, nemhogy egy majdnem három héten át tartó sportesemény sugárzása.

Igazából sohasem mertem alapjaiban szembenézni akkori mérhetetlen önzésem későbbi következményeivel, de ma már magam is elborzadok, ha belegondolok, hogy a hajnali órákban nejemnek Sike András olimpiai győzelmére kellett ébrednie. Egészen pontosan arra, hogy férje üvöltve közvetíti a szobatelefonon az otthon maradt barátnak Sike döntőjét a bolgár Sztojan Balov ellen. Török László Darnyi Tamás úszóaranyát ünneplő „Jó reggelt, Magyarország, jó reggelt, aranyérem!” örökzöldje azonban számára is örök emlék, ahogy a feleségemnél fényévekkel sportszeretőbb emberek százezrei számára is. 

Ma már kizárólag pénzkérdés elutazni akár a világ túlsó végére is egy sportesemény helyszíni élményéért, inkább a belépők levadászása jelenti a nagyobb kihívást. A kézilabdahívek talán még ki sem heverték a decemberi női vb pszichés és pénztárcafaggató terheit, máris készülhetnek a január 15-én kezdődő férfi Európa-bajnokságra. Sokat ígérő élménynek tetszik, hiszen a rendező északi államok kézilabdakultúrája kivételes hangulatot vetít előre, a szállás- és egyéb árak szárnyalását pedig ellensúlyozhatja válogatottunk reménybeli sikeres szereplése. Majd jöhet a megközelíthető, akár ingázási távolságra tartandó téli olimpia, aztán a Magyarországon rendezendő legrangosabb európai futballesemény, a Bajnokok Ligája-döntő. Az év legnagyobb kihívását persze a három amerikai országban tartandó nyári futball-világbajnokság jelentheti, amelynek több mint egy hónapon át feszülő időíve, a helyszínek közötti kilométerezrek megtétele megerőltető mutatványnak ígérkezik. Gondoljunk csak bele, milyen össznépi nekibuzdulás – és arra épülő iparág – lenne itt, ha Szoboszlaiéknak sikerül kijutniuk a vb-re… De nem is folytatom az amúgy is elnagyolt felsorolást, hiszen a Formula–1-es sorozaton való jelenlétet kihagyhatatlannak tartó szurkolóezrek is bármikor előhozakodhatnak a maguk megdönthetetlen érvrendszerével.

Talán meghökkentően hangzik, de egy másik, a felsoroltaknál egyszerre földhözragadtabb és magasztosabb célt is szívesen ajánlok az érintettek figyelmébe. Bár alapvetően a korábbi projektek is mind-mind közösségi élményeket ígérnek, egy másik, hosszú távon fontos közösségalkotó fogadalmat is érdemes lenne megfogalmazni: a Magyar Labdarúgó-szövetség és a válogatott drukkerei közötti „szerződés” újrakötését. Mert ahogy azt Csányi Sándor elnök is leszögezte, valami kétségtelenül elromlott az MLSZ és a szurkolók viszonyában, márpedig hasonló háborúskodásból még soha senki nem jött ki győztesen. Már elkezdődött a szurkolói igények felmérése, mert bár a drukkerek követelései aligha teljesíthetők teljes mértékben, a kölcsönös igények egymáshoz közelítése akár sikerrel is kecsegtethet. A nemzetközi szövetség sok esetben nehezen teljesíthető kívánalmainak minél szélesebb körű ismertetése, azok közös értelmezése, a szurkolók felnőttként, illetve partnerként kezelése mindenesetre alapkövetelménynek tűnik – még akkor is, ha egyes drukkeri reakciók nem feltétlenül hordozzák magukon a felelős felnőtt gondolkodásmód ismérveit. 

Az alig magunk mögött hagyott karácsony eredettörténetében sem mást, hanem a kor legsprődebb rétegének képviselőit, a pásztorokat keresték meg az angyalok a kisded születésének hírével. A legkeményebb körülmények között élőket, a törvényekkel vajmi keveset törődő, mondhatni, társadalmon kívülieket. Aligha bármiféle diplomáciai meggondolásból, sokkal inkább azért, mert leginkább nekik volt szükségük a megváltás bizonyosságára. És az arra való ráérzésre, hogy nemcsak a maguk öntörvényű mikrotársadalmának táplálására van szükségük, hanem olyan közösség kialakítására és éltetésére is, amelyben mindenki megtalálja a helyét, amelynek értékrendjével azonosulni képes. És nemcsak a látványelemek, a szimbólumok szintjén. Főként egy olyan világban, amelynek pillanatnyi szétszakadtsága több mint fájdalmas. A párhuzam erőltetettségének kockázatát is vállalva állítom: a szurkolók fegyelmezett hadrendbe állítása ritka szép terv lenne 2026-ra, annak teljesítése pedig még annál is szebb eredmény.

Történelmi tény, hogy már a rómaiak is egyfajta lehetőségként tekintettek az új évre, amikor maguk mögött hagyják a múltat, és tiszta lappal vághatnak neki az előttük álló évnek. Az emberek ilyenkor édes gyümölcsöket és mézet adtak társaiknak, áldásokkal köszöntötték egymást. Január elsején pedig az új kezdet istenét, a kétarcú Janust ünnepelték, akinek egyik arca az óesztendőbe, másik az új évbe néz. Hogy közülünk ki mit lát benne, legyen mindenkinek a külön titka. Nekem egyetlen általános érvényű, kortalan kívánság jut az eszembe: egyikünk számára se legyen fáradtságosabb a lépcsőjárás, mint volt az elköszönőfélben lévő esztendőben. És ez sok minden egyébhez kínálhat megfelelő kiindulási alapot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!