A csend hangjai – Ballai Attila publicisztikája

Hiányzik a csend. Egyre gyakrabban, egyre jobban. Nem az a síri formája, amely a Puskás Aréna majdnem hatvanezer nézőjére telepedett rá az írek harmadik gólja után, hanem a békesség, a harmónia, a számvetés, az összetartozás csendje. A megnyugvás, ha kell, a belenyugvás, a „legyen meg a Te akaratod” csendje. Nem 2025-ös tapasztalás ez, hanem nagyjából a világháló megjelenésével egyidejű. Szinte képtelenség már menedékre lelni előle. Ha az otthon magányában, családi meghittségében teszek is rá kísérleteket, az állandóan villódzó képernyők, csörömpölő kütyük olyan hatást keltenek, mintha folyamatosan idegenek kopogtatnának, dörömbölnének az ajtón, másznának be az ablakon, férkőznének be a kulcslyukon, pottyannának be a kéményen, és csak mondanák, mondanák a magukét szakadatlanul, még akkor is, ha nem kérdezem, ha nem is érdekel. Mégsem kapcsolhatom ki őket és a világot, mert érkezik fontos üzenet is. Ötből, tízből, százból egy.

A bajom ezért nem is csak a rám zúduló közlés, „információ” mennyiségével, hanem a minőségével is van. József Attilával szólva: fecseg a felszín, hallgat a mély. Ahogy én megélem, leginkább az beszél, aki jobban tenné, ha hallgatna, és az hallgat, akinek beszélnie kellene. Utóbbiak csendjét veszi, nyomja el az előbbiek lármája a hazai és a nemzetközi sporthétköznapokban is. Persze mi is felelősek vagyunk. A média egyre nagyobb részében már nincs átlagos esemény, mérkőzés és cím, csak csoda, tragédia, iszonyatos bravúr, borzalmas csalódás és kudarc, undorító csalás, őrjöngő ellenfél és így tovább.

Ezért is üdíti a lelket, fényesíti a szellemet az egyszerű, tiszta szó. Amikor a szülés után visszatérő, sugárzóan játszó klasszist megkérdezem, mi változott, és azt feleli: jobb ember lettem. Amikor az utolsó leheletéig, ina szakadtáig küzdő bálvány arról vallva, mi hajtja még, magától értetődően sóhajtja: ez az életem, azt meg nem ronthatom el. Amikor Hornyák Zsoltnál, a Puskás Akadémia edzőjénél firtatom, mit látott Felcsútra szerződésekor az akkor még huszonöt-huszonhat évesen is szinte ismeretlen, a keze alatt aztán berobbanó Nagy Zsoltban, és a maga kristálytiszta logikájával, érzéseivel, egyetlen szóval is mindent elmondva válaszolja: magamat.

Amikor Wladár Sándorral beszélgetve szóba kerül az MTVA Jónak lenni jó kezdeményezése a szüleiket, otthonukat, egészségüket, reményüket vesztett kárpátaljai gyermekek megsegítésére, és az úszószövetség olimpiai bajnok elnöke rávágja, a jó ügyhöz ő is csatlakozik, és már mondja is az ezer telefonhívással – azzal is lehet szolgálni – felérő összeget. Majd még délután keres, hogy beszáll Kós Hubert is. Nem sokkal később azzal, hogy Egerszegi Krisztina is. Másnap kiderül, hogy Darnyi Tamás is. Eláll a szavam. Persze tudom, utóbbi kettőé, mármint a széles nyilvánosság számára, rég elállt, Wladár rögtön hozzá is teszi, ők nyilatkozni, „szerepelni” nem fognak, nem szoktak. De a pénzük mellett a nevüket is adják. Ez az igazi aranyfedezet.

A nagyok olyanok, mint egyik kedvenc történelmi alakom, Lucius Quinctius Cincinnatus. Akinek, ha nem akadt dolga, nem kellett éppen megmentenie Rómát, elvonult a világ szeme és zaja elől. Titus Livius leírása szerint „négy hold földjét művelte a Tiberisen túl… Éppen árkot ásott, egy ásónyélnek nekifeszülve, vagy szántott, annyi bizonyos, hogy néminemű mezei munkával foglalatoskodott”, amikor ráleltek a követek és a szenátus nevében arra kérték, segítsen. „Talán nincs rendben minden?” – kérdezett vissza a fáma szerint Cin­cinnatus, és hallván, hogy bizony nincs, elengedte az eke szarvát, felöltötte a tógáját, elvállalta a diktátori tisztet, azonnal rendbe szedte a hadsereget, legyőzte a betolakodó ellenséget, majd rögvest lemondott egyeduralkodói címéről, és mindössze tizenhat nap után visszatért a földet túrni.

A mély mindig is hallgatott. A napi szintű sportsajtó, jelesül a Nemzeti Sport megjelenésének köszönhetően országosan ismertté vált bajnokaink is jobbára ezt tették. Az 1924-ben, Párizsban kard egyéniben győztes Pósta Sándor sohasem adott interjút, még a közös csapatfotózások elől is elbújt, amikor párizsi diadala után egy újságíró a szállodában kereste, csak a névjegyét küldte ki neki ezzel a szöveggel: „Megnyertem az olimpiai bajnokságot! Ez az én nyilatkozatom!” Másik párizsi aranyérmesünkről, a sportlövő Halasy Gyuláról maga Krúdy Gyula írta le, hogy a legnyugodtabb magyar ember. Ő sem lihegte túl a sikert, csak győzött. Az 1928-ban ökölvívásban, a döntőben francia ellenfelet megverő Kocsis Antalról Vadas Gyula, a Nemzeti Sport főszerkesztője az öltözőből küldte e megindító tudósítást: „Elé teszem az emlékkönyvemet, és kérem, hogy írjon bele valamit. Még mindig liheg az asztalra támaszkodva, és gondolkodik. Aztán elkezd írni, de a ceruza nehezen mozog a kezében… Megáll, aztán lehajtja a fejét, észreveszem, hogy sír. Könnyei végigfolynak az emlékkönyv lapjain. Mondom neki, hogy megnézem, mit írt. És ezt olvasom: »A Trianoni Szerződésért! Éljen Magyarország!«”. Egészen 1994-ig élt, Tony Kocsisként Amerikában szabóként dolgozott, egy floridai nyugdíjas otthonban hunyt el, hamvait az Atlanti-óceánba szórták.

Későbbi héroszaink is sokat tettek, keveset beszéltek. De amit mondtak, azt kőbe lehetett vésni. Vagy éppen, ha jó kedélyük úgy diktálta, a magyar sport felbecsülhetetlen anekdotás könyvébe. Komjádi Béla, Csik Ferenc, Papp László, Takács Károly, Kozma István, Balczó András, Magyar Zoltán, Jónyer István, a vívók, Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Kulcsár Győző, a pólósok, a labdarúgók, majd a már velünk élő közelmúlt, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás. Meg még néhányan.

Eltűnődőm, mi lett volna, ha Cincinnatus nem tizenhat – aztán még egyszer, ugyancsak vészhelyzetben, huszonegy – napra vállalja Róma vezetését? Lehet, hogy olyan zsinórmértéket, örökséget hagy maga után, ami miatt nem süllyed dekadenciába, önsorsrontásba a birodalom? Sohasem derül már ki. És mi lenne, ha egyszer-egyszer mondjuk Egerszegi Krisztina is megszólalna? Félreértés ne essék, nem napi, még csak nem is havi szinten, mert őt tilos használni, aprópénzre váltani, ne adjon főzési tanácsokat, ne szerepeljen tudatlanságalapú vetélkedőkön, ne emeljen semmirevaló, úgynevezett „celebeket” maga mellé.

De ha nem hallgatna a mély, a felszín sem fecsegne ennyit, vagy ha mégis, e fecsegés észrevétlenné, súlytalanná válna, a fecsegőkkel együtt. Ha csak végiggondolom, hogy a tündökletes magyar sport bálványai helyett az elmúlt egy-két évben kik tematizálták nemegyszer sületlenségekkel, magamutogatásukkal a közbeszédet… De nem is folytatom.

Legalábbis nem így. Hiszen a karácsony nem a számonkérés, a borongás napja, hanem a Megváltó születésének ünnepe. A magyar sport számos „megváltója” pedig itt él velünk, közöttünk, hús-vér, bár nem hétköznapi ember alakjában. Ha ők nem is igénylik minden percben a figyelmünket – esetenként egyáltalán nem igénylik –, attól még halljuk meg, észleljük, fogadjuk el és méltányoljuk az ő csendjüket, állítsuk szembe azt a fecsegő felszínnel, és ezzel utóbbit helyezzük el oda, ahová való.

Ha ennél többet nem is tehetünk, ennyit mindenképpen. Nemcsak azon az éjjelen, amikor a mennyből várjuk az angyalt, hanem azokon a hétköznapokon is, amikor Cincinnatusszal szólva talán nincs rendben minden. És pusztán ettől kicsit máris inkább rendben lesz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!