A helyünk Európában – Moncz Attila publicisztikája

A NAGY ÁLOM, hogy végre két magyar csapat szerepeljen európai kupa főtábláján a csoportkörben avagy alapszakaszban, ismét szertefoszlott. A Ferencváros üzembiztosan hozta ezt a szintet, sorozatban hetedszer (egy BL-, öt El-, egy Kl-szereplés a mérleg) futballozza végig az őszt a nemzetközi mezőnyben is, más viszont egyelőre nem tudja követni. Tavaly a Paks (Mladá Boleslav) és a Puskás Akadémia (Fiorentina) bukott el a Konferencia­liga rájátszásában, az idén az ETO FC számára bizonyult túl magasnak az utolsó, a  bécsi SK Rapid által emelt akadály. Persze a régebbi múltat figyelembe véve a magyar labdarúgásnak – statisztikai alapon – az is megbecsülendő, hogy sorozatban hetedszer lesz képviselője valamelyik csoportkörben. A Fradi nagy szériája előtt, a hasonló rendszer 1991–92-es bevezetése óta (csak akkor még BEK-nek hívták a sorozatot, a Bajnokok Ligája egy idénnyel később „született meg”) a különböző kupák fő fázisában összesen hatszor szerepelt magyar együttes: az FTC, a Debrecen és a Fehérvár kétszer-kétszer.

Az egymást követő második idényben a három kupában összesen immár 108 csapatos főtáblához a fővárosi zöld-fehéreket leszámítva egyelőre kevesek klubcsapataink. Bár az is igaz, legalább két (ám inkább több) nyert párharc nélkül a Ferencvárost leszámítva senki sem lehet főtáblás. A Fradinak csak azért elég egy, mert megteremtette magának ezt a lehetőséget. Kellett egy kis idő, amíg a „pénz, paripa, fegyver” hármast jól használták az Üllői úton, de a 2019–2020-as évadtól irányba álltak. Akkor még a selejtező első körében kellett bekapcsolódniuk, ma már vidáman kihagyhatják ezt a szakaszt a Bajnokok Ligájában, így a speciális „ejtőernyős” rendszerben elég egy akadályt sikerrel venniük, hogy legalább a Konferencialigában sikeresek legyenek. Ám ahogy fentebb jeleztem, csupán egyszer kellett a vészmegoldásra fanyalodniuk, hatodszor rangosabb kupában szerepelhetnek. Azért, mert a mostanival együtt hét idényben rendre nyertek legalább két párharcot, így aztán javították a saját koefficiensüket, ahogyan Magyarországét is.

Ennek köszönhetően a Ferencváros a 2024–2025-ös évadtól a második selejtezőkörben csatlakozik a mezőnyhöz, míg hazánk az Európa-liga kvalifikációs szakaszába is delegálhat képviselőt. És sajnos ez az a „nagy helyzet”, amivel egyelőre nem tudunk élni. Hiszen amelyik csapat ott indul, egyet még hibázhat is, és négyből kell három riválison túljutnia egy főtáblás szerepléshez, viszont a Konferencialigában 3/3-at kell hozni. Az alapvető probléma pedig ezzel van. Sőt, úgy egyáltalán a párharcok megnyerésével. Ha megnézzük a mostanival együtt öt selejtezős szakaszt, a pályán (ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a Puskás Akadémia a 2024–2025-ös idényben az ukrán rivális anyagi csődje miatt játék nélkül jutott túl a Dniprón) 22 elvesztett párharc mellett 26-ot nyertek meg a magyar csapatok. A 26-ból 13-at a Ferencváros. Egymaga annyit, mint az összes többi honfitársa. Mi több, a boldogsághoz szükséges három sikert is csak a Fehérvár, valamint a Paks tudta összehozni – fájdalom, nem egy szezonon belül. Ezen trió mellett a Puskás Akadémia és az ETO FC két-két pályán kiharcolt továbbjutást ünnepelhetett, míg a Kisvárda, a Debrecen és az Újpest egyet. Közülük a vizsgált öt év alatt egy idényen belül kétszer csak a Fehérvár, a Paks és az ETO tudott továbblépni a pályán (tavaly a Puskás egy-egy rendes és „zöldasztalos” sikerrel volt ott a rájátszásban).

Ebből, valamint a Ferencváros tudatos építkezéséből is látszik, mennyire igaza volt Borbély Balázsnak, az ETO vezetőedzőjének, amikor a tavasszal csapata esetleges nemzetközi kupaszerepléséről faggatták. Már akkor azt mondta, a Fradi mellett a magyar labdarúgásnak szüksége van még egy olyan csapatra, amely stabilan termeli a minél jobb UEFA-rangsorhoz szükséges pontokat. Egyelőre azonban nincs ilyen, az együttható javulása nagyban az FTC-től, az általa a selejtezőben, majd a főtáblán gyűjtött pontoktól függ. Szerencsére azok is jönnek szépen (az El legutóbbi kiírásában a főtábláról öt győzelemmel, 15 ponttal „csekkolt ki” a gárda), de ez az „egy fecske nem csinál nyarat” esete.

Hogy miért? Mert az UEFA koefficiens-rangsorában figyelembe vett 55 nemzetből az idén 39-nek, tavaly 40-nek a képviselője élte túl a selejtezőket. Magyarország a 23., s az előttünk álló 22 nemzetből Izrael az egyetlen, amely az idén hozzánk hasonlóan egy csapatot delegál a főtáblára. Mindenki más legalább kettőt. Nyilván nem Anglia kilenc, Spanyolország nyolc vagy a német, olasz, francia trió hét képviselője a cél. De például Ciprusnak három, Romániának, Horvátországnak, Svédországnak két-két együttese szerepel valamelyik 36-os csoportban. A minket szerencsére tisztes távolból üldözők közül Ukrajnának, valamint Írországnak (!) is két csapata lesz a Konferencialigában. Árulkodó azt is végignézni, mely nemzetek izgulhatnak rajtunk kívül még pontosan egy csapatért az ősztől: Azerbajdzsán (26. a rangsorban), Bosznia-Hercegovina (39.), Bulgária (29.), Észak-Macedónia (51.), Finnország (37.), Gibraltár (54.), Izland (32.), Izrael (20.), Kazahsztán (34.), Koszovó (38.), Málta (41.), Örményország (35.), Szerbia (24.), Szlovákia (25.), Szlovénia (27.). Természetesen a többségük a Konferencialigában érdekelt, de például az azeriek és a kazahok a Bajnokok Ligájában. Ezeket figyelembe véve azért összességében megkockáztatható, a helyünkön vagyunk az egy csoportkörös csapattal, az előrelépés rajtunk múlik, nem a sorsoláson…

Persze el lehet azon merengeni, mi a jobb, egy erősebb csapat az Európa-ligában vagy két gyengébb a Konferencialigában, de az mindenképpen üzenetértékkel bír, hogy itthonról a Fradit leszámítva egyetlen magyar csapat sem bírt még végigmenni a Kl főtáblájáig vezető úton. Pedig az évek alatt kilencen is megpróbálták, közülük egyedüliként az évtizede még az NB III-ban szereplő Győr mondhatja el magáról, hogy többször ünnepelhetett továbbjutást, mint ahányszor kiesés miatt kellett szomorkodnia. Az idén a mieinkkel egyszerre, a második körben kezdő alakulatok közül az AEK, a Raków, a Jagiellonia, a Lausanne, az Universitatea Craiova, a Shamrock Rovers, az AZ, a Sparta Praha, az SK Rapid és az Omonia Nicosia viszont végigment. Akadt, aki élt a sorsolás adta lehetőséggel, ám akadt, akinek török (Basaksehir, Besiktas – utóbbinál ki is rúgták egyből Ole Gunnar ­Solskjaer vezetőedzőt) vagy éppen portugál (Santa Clara) riválist kellett eltakarítania az útból.

A Fradi mára eljutott odáig, hogy legfeljebb a Bajnokok Ligájába jutáshoz van szüksége bravúrra (az idei sorsolás meglátásom szerint nem ilyen volt, most egy fifti-fifti párharcból jött ki rosszabbul, előtte a Young Boys vagy a Midtjylland még más kávéház volt), a többieknek általában legalább egy erősebb vetélytársat ki kellene pipálniuk. Ilyet nem lehet és nem is szabad kötelezővé tenni. De azért azon érdemes lenne elgondolkozni, hogy öt idény alatt miért nem jött össze akár csak egy ilyen is?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!