Illúziók helyett – Moncz Attila publicisztikája
A labdarúgó U17-es világbajnokság csütörtöki döntőjében Portugália 1–0-ra legyőzte Ausztriát, és története során először vb-címet szerzett a korosztályban. Mindezt csak azért szeretném rögzíteni, mert Lévai Balázs producer-rendező és csapata 2014-ben a Sport Tv megbízásából Grund felsőfokon címmel dokumentumfilm-sorozatot készített, hogy megmutassa, a Magyarországhoz hasonló lélekszámú vagy területű országok közül néhányban miért olyan sikeres az utánpótlás-nevelés. Az európai nemzetek közül Hollandia és Belgium mellett történetesen még Portugáliában és Ausztriában járt a stáb. A cél a fiatalok körében alkalmazott sikerreceptek bemutatása volt, hátha akad bennük olyan, amit érdemes itthon is követni. A magyar labdarúgás és a politikum több döntéshozója is díszdobozban kapta meg az anyagot, dicséretükre legyen mondva, akadt, ahonnan legalább egy köszönöm érkezett válaszként.
A kapcsolatok iránti érdeklődés, nota bene, módszerek tartós átvétele alighanem elmaradt. Én többek között az ilyen hozzáállásnak tudom be, hogy az elmúlt lassan két hétben megint az a téma, miért nem tudtuk már megint megtörni az 1986 óta bennünket sújtó vb-átkot. Hogy például Ausztriával, Belgiummal, Hollandiával és Portugáliával ellentétben (nyugi, az ötödik akkori célország, Uruguay is révbe ért!) mi miért nem tudtunk kijutni a 2026-os világbajnokságra. Azt senki sem vitatja, hogy a futballinfrastruktúra terén léptünk előre, de kövekkel, pályákkal nem lehet sorozatban meccseket nyerni. Ahhoz játékosok és szakemberek is kellenek, amiknek, illetve akiknek meg híján vagyunk. Nem a mennyiségnek, a minőségnek. A kvantitatív forradalmat, például az igazolt játékosok számának megháromszorozódását nem követte kvalitatív robbanás, jelentős minőségi javulás.
Az MLSZ által a 2013-as akadémiai program keretében meghirdetett, a belga Double Pass cég által végzett auditban 15 akadémia vett részt, de még egy 2020-as kormányhatározat alapján is tíz kiemelt labdarúgó-akadémia létezik hazánkban. Aki fiatalon 2013-ban került be a programba, ma körülbelül a legjobb futballistakorban van. Ennek fényében érdemes értékelni azt az adatot, hogy a cikk megírásakor az UEFA-koefficiensrangsor tíz legerősebb bajnokságában (angol, olasz, spanyol, német, francia, portugál, holland, belga, török, cseh) összesen 14 magyar játékos szerepel. És közülük hatot (Szoboszlai Dominik, Willi Orbán, Dárdai Bence, Fenyő Noah, Loic Nego, Csoboth Kevin) értelmetlen lenne a magyar akadémiai rendszer „termékének” tekinteni, de azért Gulácsi Péternél (ő még az „akadémiai láz” előtt kezdte, de mivel a Sándor Károly Akadémiáról indult, megengedő voltam) és Nikitscher Tamásnál (rövid időt töltött el az Illés Akadémián) is rezeg a léc.
Hogy miért fontos a minél jobb bajnokságban szereplés? Attól még nem lesz valaki jobb futballista, hogy az európai rangsor 23. helyén álló magyar bajnokságban játékperceket kap. Érdemben (tehát nem bemondásra alapulóan!) nemzetközi szintre lépni csak akkor lehet, ha folyamatosan a ténylegesen ott szereplőkkel méri meg magát az ember. Csak hogy el tudjuk helyezni a 14 játékost: a tíz bajnokságba 124 ország ad képviselőt. Mi az ötvenedik helyen állunk közöttük – már csak ilyen aspektusból is nehéz a 48-as vb-mezőnybe kerülést kötelező célként megjelölni. Úgy pedig különösen, ha hozzátesszük, Európának a 48-ból mindössze 16 hely jár (hogy ez igazságtalan, egy másik anyag témája), és a kontinensen mi csak a 29. beszállítói vagyunk a nagy tízesnek. Konkrétan a kontinensről a vb-re jutott nemzetek közül mindegyik több futballistát ad a tíz legerősebb európai sorozatba, de a pótselejtezőre kényszerülők közül is csak Wales (12), Észak-Macedónia (9) és Észak-Írország (5) exportja alacsonyabb a miénknél.
És sajnos a régiós lemezt sem érdemes feltenni, hiszen például a hazánkkal szomszédos összes ország több játékost küld a tízes elitbe: a főleg a cseh bajnokságot (41) megszálló Szlovákiát (58 – figyelem, még a cseh légiósok nélkül is előttünk állna!) Horvátország (52), Ausztria (51), Szerbia (47), Ukrajna (24), Románia (19) és Szlovénia (17) követi. Az meg elég vékony takaró, hogy a magyar bajnokság ezeknél erősebb, hiszen három is jobban áll a miénknél az UEFA rangsorában, illetve mindegyikből legalább két együttes tudott az elmúlt öt évben valamelyik nemzetközi kupa főtáblájára jutni. Tőlünk csak a Ferencváros.
Már csak ezért is érdemes megbecsülni, hogy a Fradi sorozatban bejut valamelyik kupa csoportkörébe/ligaszakaszába (a mostani hetes széria egy-egy BL- és Konferencialiga-, valamint öt Európa-liga-főtáblás szereplésből áll), meg azért is, mert ki merték mondani, ezt a jelenlegi hazai erőkre alapozva nem lehetett, valamint a jelenben és a közeljövőben nem lehet elérni. Nincs meg itthon hozzá a tudás és a képzettség. Sokaknak alighanem ez keményen hangzik, de például magam is meglepődtem, hogy a top 10 bajnokságban kiadó több mint 180 kispad egyikén sem ül jelenleg magyar szakember. Huszonhét másik nemzet edzőit viszont bebocsátották oda, és nem csupán a futballhatalmak képviselőire gondolok. Portugál és belga tréner négy, osztrák és holland két bajnokságban dolgozik – csak hogy az elején már említett országokkal előhozakodjak. A kisebb egzotikumokra fogékonyaknak meg tudom ajánlani a bolgár, a lengyel, az albán vagy a szenegáli példát. Minden sorozatot csak nem lehet megvádolni azzal, hogy előre leosztották a lapokat vagy direkt nem adnak lehetőséget a magyar edzőknek. A kapitalizmusban azért a tudás képes utat törni magának – olykor persze szerencsével.
Ez elvben a játékospiacra is igaz, de azzal kapcsolatban is akadnak félelmeim. A sorozatban három Európa-bajnoki szereplés jól cseng, de ha nem emelik fel a létszámot 2016-ban 24-esre, csak 2024-ben lettünk volna ott, a másik két részvételünket kemény pótvizsga előzte meg. De ezt is elképesztően meg kell becsülni, mert a felnőttválogatott ugyanannyiszor járt kontinenstornán a kétezres években, mint a korosztályos nemzeti csapatok közül a két legidősebb, az U19-es és az U21-es összesen (és utóbbiaknak erre 38 alkalommal lett volna lehetőségük!). Csak az ő összképüket csúfítja, hogy a háromból kétszer rendezőként kerültek ki, hogy aztán utóbbi minőségükben a hat találkozójukból egyet nyerjenek meg. De legalább az U19-es évjárat 2008-ban egy elődöntőt fel tudott mutatni ebben az évezredben, igaz, annak a generációnak a képviselői Gulácsi Péterrel, Koman Vladimirrel és Németh Krisztiánnal lassan ballagnak kifelé a futballból, már ha nem tették még meg. Így maradnak az U17-es korosztály eredményei, de hiába voltunk például 2017-ben vagy 2019-ben negyeddöntősök, ebből még nem sikerült hosszabb távon is tőkét kovácsolni.
Ezek fényében álságos azt állítani, hogy ha nincs az írek elleni szerencsétlen hosszabbítás, minden rendben lenne a magyar labdarúgással. Akkor még élhetnénk abban az illúzióban, amit az egyébként bizonyos területeken jól menedzselt válogatott vagy a Ferencváros teremtett és például a Fenerbahce elleni döntetlenjével teremt. Az alapvető gondjaink viszont megmaradnának. És igazából azokra kellene orvosságot találni. Hogy a rendszerbe áramló pénz felhasználását végre érdemben és folyamatosan ellenőrizzék, hogy a visszacsatolás és a következetesség ne csak szlogen legyen, de bírjon mögöttes tartalommal is. Mert különben négy év múlva még a mostaninál is hamarabb elkezdhetünk keseregni. Én még tudok hinni abban, hogy megélem, amint a nemzeti csapat 1986 után újra világbajnokságon szerepelhet. De a lemez már a B-oldalon, és az a nyomorult óra nagyon ketyeg.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
