Legnagyobb hősök – Morvai Katalin publicisztikája

Szabad-e sérülten, betegen, lázasan versenyezni? Nem, de egy döntés sok mindentől függ. A versenysportoló élete amúgy is merő fájdalom, határok feszegetése, és bizony van olyan helyzet, amikor nem teljesen egészségesen is muszáj pályára lépni. Mert a pillanat nagyon ritkán jön vissza, és sokan úgy vannak vele, hogy érdemes megpróbálni rajthoz állni vagy éppenséggel folytatni a küzdelmet. Sokszor nem is egyéni érdekből, hanem mert a csapatnak, a válogatottnak szüksége van még X. Y. pluszerőfeszítésére.

Olimpián, amelyet négyévente rendeznek meg, szükség lehet a hirtelen sérülés, a rossz fizikai állapot felülbírálására. Ráadásul az adrenalin ezen a különleges viadalon olyan magasra szökik, hogy nincs az a bokaficam, húzódás, de akár ujjtörés, ami megállítaná az igazi sportolót. Ám világbajnokságot sem rendeznek olyan sűrűn (a legtöbb sportágban), hogy ne érné meg az extra fájdalmat. Persze sportolója válogatja

Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardvívónk a párizsi ötkarikás játékokon egyéniben nem tudta megvédeni bajnoki címét, a kiújult saroksérülése miatt – bár pástra állt – visszafogott lábmunkára volt csak képes, és az első körben kiesett a kanadai Fares Arfa ellen. Mégsem volt kérdéses, hogy néhány nappal később a csapatversenyen is rajthoz áll. Egyre csak azt mondogatta: „Nincsen semmi baj a lábammal.” Az olaszok ellen a negyeddöntőben Szilágyié volt az utolsó asszó, s mivel nagyon szoros volt az állás, szükség volt a tudására. Akkor azonban már jól látszott, valami baj van. Az olaszok elleni első csörtéjét még megnyerte, a másodikat azonban nem. De hol Szatmári András, hol Gémesi Csanád kapta össze magát, s a záró asszóban Szilágyi meglehetős fórral vette át a stafétát. Nem lett volna rá szükség, de ehhez is hozzá tudott tenni, s így a magyar kardcsapat az elődöntőbe jutott. Onnét is továbbment, majd a döntőben Dél-Korea sajnos jobbnak bizonyult. Az utolsó csörtét az aranymeccsen az egyéniben olimpiai bajnok Oh Szang Uk vívta Szilágyival, aki még akkor is „tagadott”. Akinek szeme volt, persze látta, hogy sérült, mégis megverte a friss egyéni bajnokot. Más kérdés, hogy a magyar válogatott ezzel együtt sem tudta megfordítani a végig jobban vívó ázsiai csapat ellen a találkozót, és be kellett érnie az ezüsttel.

Röviddel a hazautazást követően Szilágyi Áron maga árulta el egy Facebook-posztban, hogy mekkora volt a baj. A műtétet követő kórházi felvétel mellé ezt írta: „Az olimpiai csapatversenyen láthattátok, hogy bicegek, nehezen terhelem a bal sarkamat, szenvedek. Több éve krónikus gyulladással küzdök az Achilles-ín csontos tapadásánál, ami a legrosszabb pillanatban lobbant be. Szerencsére a felfokozott lelkiállapot, az adrenalin és a fókuszáltság nem engedte, hogy a fájdalom hátráltasson a páston, de egyértelművé tette, hogy erre a problémára hosszú távon megoldást kell találni…”A műtét és a rehabilitáció jól sikerült. Fél év múlva Szilágyi már bízott benne, hogy további két hónap múlva, májusban már nemzetközi versenyen is pástra állhat. S úgy is lett. Sőt, a 2025. júniusi Európa-bajnokságon Genovában egyéniben ezüst-, csapatban aranyérmet szerzett!

Akkor tehát jól tette Áron, hogy az olimpián sérülten is versenyzett? Igen. A csapatnak nagyon kellett. Ő pedig összeszorította a fogát…

Más esetekben persze nem olyan egyértelmű valamire rámondani, hogy érdemes volt megpróbálni.

A tornász Székely Zója az idei jakartai világbajnokságon október 23-án az egyéni összetett során az ugrásban mindkét térdízületében csontzúzódást szenvedett, és nem tudta befejezni a versenyt. Ennek ellenére vállalta a másnapi felemáskorlát-döntőt. Úgy volt vele, hogy a szer 2020-as Európa-bajnoki ezüstérmeseként ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetősége vb-fináléban versenyezni. Az volt az elképzelése, hogy kíméli a lábát és egy leépített gyakorlattal megnézi, milyen helyezésre elég ez élete első egyéni vb-döntőjében. Ám aztán mivel úgy érezte a nehéz gyakorlat bemutatása közben, hogy jól alakul minden, gondolt egy merészet és vállalta az eredeti leugrását. A szoros kötés ellenére nem tudta megfogni a mozdulatot és elesett. A levonások miatt csak nyolcadik lett. De milyen nyolcadik?
Hősies.

Néhány nappal később már arról beszélt, hogy talán nem kellett volna megpróbálni, de utólag könnyen okos az ember. „Vannak fájdalmaim a lábamban. Otthon még alapos kivizsgálás vár rám, hogy pontosan lássuk, mi a baj, merrefelé kell elmenni a rehabilitációval, de fejben abszolút rendben vagyok és nagyon bizakodom” – nyilatkozta a köztelevíziónak Székely.

Zója jobb térdét november közepén műtötték meg és szinte azonnal elkezdte a térdrögzítős gyógytornát. Erről klubja a FradiMédia YouTube-oldalán hosszabb interjút adott, amiből kiderül, hogy a felemáskorlát-döntő előtti késő este még az MR-gépben volt, és hogy szobatársa, aki civilben ápolónő, milyen sokat segített. Itthon pedig Zóját a szülei azzal fogadták, hogy nagyon büszkék rá. „Egy pillanatra sem bántam meg, hogy bevállaltam a döntőt” – összegezte a mosolygós Zója a gyógytorna közepette a történteket…

De ugyancsak idei magyar hőstett a világ- és Európa-bajnok kötöttfogású Losonczi Dávidé, akinek a szeptemberi zágrábi birkózó-vb elődöntőjében elszakadt a keresztszalag a térdében, mégis kiállt a másnapi bronzmeccsre. Három hete műtötték, és már el is kezdte a rehabilitációt.

A torna nemzetközi versenyein amúgy nem ritka olyan sportolókat látni, akik sérüléssel bajlódnak – mégis versenyeznek. A sporttörténet egyik leghősiesebb gyakorlatát az amerikai tornásznő, Kerri Strug mutatta be ugrásban, mégpedig az 1996-os atlantai olimpián. A csapatversenyben az oroszoknak állt a zászló, különösen, hogy az amerikaiak sorra hibáztak az utolsó szeren a leérkezéskor, de az amerikaiak az utolsó tornászig – a történelem során először – egészen közel álltak az aranyéremhez. Végezetül Kerri Strug következett. Ezen múlt minden. Ám Strug az első kísérlete közben rosszul ért földet és elszakadtak a bokaszalagjai. Az orvosok azonnal közrefogták. Csakhogy odalépett a csapat edzője, a nagy hírű magyar Károlyi Béla is, és susmorogni kezdtek. A tornásznő arcára volt írva a fájdalom, de valami más is. Az elszántság. Hogy nem lehet, hogy ezen az egy gyakorlaton ússzon el a győzelem. Az ápolási idő letelt, az arizonai Strug pedig a közönség döbbenetére odaállt a nekifutáshoz. „You can do it!” – kiáltotta oda neki a tréner – és tényleg megcsinálta. Egy pillanatig megállt két lábon, intett a bíróknak, ezzel a gyakorlatnak vége volt, ő pedig összeesett. Elszakadtak az izmai is. De a kiváló ugrásért kapott 9.8 pont picivel még több is volt, mint ami a csapataranyhoz (9.762) kellett. Kerrit ölben vitték le az edzői, miként a dobogó tetejére is a mester segítette fel. (A felvétel bejárta a világsajtót.) A kislányból nemzeti hős lett. Gia Coppola Perfect (Tökéletes) címmel filmet rendezett a sztoriból. És számtalan show-műsorban is szerepelt. Belekóstolt a kormányzati munkába, különböző kampányok arca lett, szakértőként közreműködött az athéni olimpián, és bár a tornát abbahagyta, a későbbiekben maratoni futásban négy amerikai nagyvárosban is teljesítette a távot…

Nemcsak ez a sportág tud azonban ilyen hősöket felmutatni. A 2016-os riói olimpián ritmikus gimnasztikában a vb-negyedik grúz Szalome Pazsava a selejtező elejétől sérülten versenyzett, a negyedik szerén már gyakorlat közben is potyogtak a könnyei a fájdalomtól. A riválisai pedig ott maradtak a szőnyeg mellett és tapssal biztatták, küldték neki az erőt. (Ez kevés volt a fináléhoz.) Közülük többen versenyeztek már sérülten, tudták, mit élhet át, a fehérorosz Melityina Sztanjuta történetesen vb-bronzérmes lett 2010-ben, noha verseny közben eltörte a lábfejét.

Az élsportban azonban ritkák az ilyen hőstettek. Sőt, egyre ritkábbak. A csapatsportokban a rásérülés veszélye miatt az edzők szinte azonnal lekapják a pályáról a fájdalmat mutató játékosokat. Úgy vannak vele, jobb az óvatosság, mint a hónapokig elhúzódó súlyos sérülés. Az amerikai profi kosárlabdázásban pedig újabban még az egészségeseket is óvják a terheléstől. Nemrég olvastam, hogy Michael Jordan, a hatszoros bajnok NBA-játékos, a nagy legenda nemtetszését fejezte ki, amiért a bajnokságban egyre terjed a terheléskezelésnek titulált módszer, amelynek lényege, hogy az egészséges játékosok sokszor csak a padot koptatják – a szurkolók meg hoppon maradnak. Bezzeg az ő korában! A tizenöt idényéből kilencszer játszotta végig a 82 alapszakaszmeccset. Még 39 éves korában is! Közismert, hogy még betegen is pályára lépett a híres „Flu Game” alatt – az 1997-es NBA-döntő ötödik meccsén –, gyomorrontással is 38 pontot dobott.

Na, nekem ilyenek az igazi hősök!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!