Kihűlő szerelmek – Malonyai Péter publicisztikája

A szóbeszéd ellenére Győrben senki se gondolta komolyan, hogy Borbély Balázs elhagyja a bajnokcsapatot – aztán mégis. Az edző a Fradié lett, élt(ek) a szerződésében lévő kivásárlási lehetőséggel, és ennyi. Legalábbis jogilag, mert az érzelmeket igencsak felkorbácsolta a váltás. A róla szóló híreket száznál is több hozzászólás kísérte, ami akkor is szép szám, ha a világháló hősei nemcsak tudnak, hanem mindent jobban is tudnak, persze hogy nicknéven, tehát inkognitóban. 

De az indulatok valósak, engem leginkább a csalódott szerelmesek automatizmusára emlékeztetnek, hiszen van benne harag, düh, sértettség, keserűség, féltékenység, frusztráció – nagy a veszteség, ha elmegy a kedves. Az indulatok erőssége általában attól függ, mennyire mélyek voltak az érzelmek, milyen körülmények között történt a csalódás, és milyen a személyisége a búval bélelt szerelmesnek. A győri klub például mindent feledve jelentette be Borbély (le)lépését, elfelejtette megköszönni a munkáját, ami nálam nagy modortalanság. Főként, hogy a közlemény dörgedelemnek számító mondata („Fontos hangsúlyozni, hogy egyetlen személy sem állhat a klub felett”) a megfogalmazókra is vonatkozik. Ennek fényében még feltűnőbb a „köszönjük” hiánya. Csak a drukkerek engedhetik el magukat („Próbáltunk lehiggadni, és nem első felindulásból írni. De nem tudunk lehiggadni. Szembeköpésnek és árulásnak érezzük, amit velünk, szurkolókkal, a játékosokkal, a klubbal és a címerrel szemben tettél”), hiszen ők a klubhűség igazi letéteményesei. Őket nem váltják le, nem menesztik, nem cserélnek csapatot.

Más kérdés, hogy közülük azok is nyilván hozzászóltak különböző fórumokon, akiket egyébként nem feltétlenül a dicséretes ragaszkodás jellemez. A statisztika alapján biztosak lehetünk benne, hiszen nemzetközi összehasonlításban hazánk nem számít sem kiemelkedően hűséges, sem különösen hűtlen országnak. Az európai átlaghoz áll közel, ahol a hűség fontos norma, miközben a hűtlenség túlságosan gyakori. Szűkítve a kört, az emberek többsége értéknek tartja a házastársi hűséget, de a gyakorlatban a hűtlenség bocsánatos bűn, úri huncutság. A tudomány ezt úgy írja le, hogy első a hűség „miközben az emberi kapcsolatok valósága ennél bonyolultabb”.

Hozzáteszem, Borbély Balázs futballedző, köreiben az a mondás (is) járja, hogy három évnél többet nem jó egy-egy csapatnál dolgozni. José Mou­rinho megfogalmazásában: „Az első évben építesz, a másodikban fejlődsz, a harmadikban nyersz.” Nos, Borbély három idényben dolgozott Győrben, az elsőben felvitte a csapatot az NB I-be, a másodikban 4. lett ott, s most jött a bajnoki cím. Igaz, az NB II-ben csak áprilisban ült le a kispadra, így két és fél év az a három, de annál nagyobb a tett.

Szemére vetik Borbélynak, hogy a Bajnokok Ligája-szereplés előtt hagyta el a csapatot, miközben azt hallani, hogy néhány erősség, Olekszandr Piscsur, Tóth Rajmund és Vitális Milán eligazol Győrből. Ahol egyébként – továbbhaladva a hűség vonalán – a 25 éves Schön Szabolcs 2018 óta a 6., a horvát Daniel Stefulj (26) 2017 óta a 9., a szerb Zseljko Gavrics (26) az 5. klubjánál tart. Ami nem csoda, hiszen a profi futballban a klubhűség ma is érték, nagy tiszteletet vált ki, de a pénz uralma mellett inkább kivételesnek, mint általánosnak tekinthető. Érvek persze vannak rá. Először is, a játékoskarrier rövid, nem mindegy, mennyire szedi meg magát alatta a futballista, mellette pedig ott van (és erősebb) az ügynökök, szponzorok és a klubok üzleti érdeke.

Legendák persze vannak a legnagyobb profik között is. Francesco Totti egész karrierje alatt (28 év) az AS Romát szolgálta, Paolo Maldini több mint három évtizedet (31 év) húzott le a Milanban, Ryan Giggs pedig a Manchester Unitedhez ragaszkodott makacsul (29 év).

Nálunk is akadnak példák, persze hogy a múltból. Sárosi Györgyöt (1927 és 1948 között szolgálta a klubját), Albert Flóriánt (1952–1974), Rákosi Gyulát (1952–1972), Nyilasi Tibort (1970–1983) itthon csak a Ferencvárosnál tudtuk, tudjuk elképzelni, de a diósgyőri Veréb Györggyel (1968–1998), a győri Keglovich Lászlóval (1958–1973) vagy a tatabányai Szabó Györggyel (1965–1983) is hasonló a helyzet saját pátriájukban. (Nyilván kihagytam jó néhány példaképet, minden tiszteletem mellett kérek elnézést tőlük.) Pedig hívták őket mindenfelé, de mégse. Egy másik győri legenda, idősb Somogyi József (1960–1978) később elmondta, hogy várta őt a Bp. Honvéd, a Vasas, de maradt, majd: „Utólag azt mondhatom: szép dolog a klubhűség, ám néha nem éri meg…”

Pedig akkor már és még nem volt nálunk profizmus. Megjelenésével (1926) fordult ugyanis nagyot a világ. A Nemzeti Sport szinte azonnal, 1927-ben azt írta, hogy „a régi futballélet romantikáját persze megöli a professzionizmus. A klubszínekért való tartós lelkesedés, valamely egyesület diadaláért való áldozatos sportolás, a klubhűség mind olyan amatőrerény, mely nem játszik jelentősebb szerepet a profik világában. A profi igazi erénye – a tudás. A jó játék, amit ma itt, holnap ott fizetnek meg jobban”.

Nem kifizetődő a ragaszkodás. A legendás, 1943-ban 21 esztendős Deák „Bambáról” igazán megható történetet közöltek elődeink. Klubja, a SZAC elnöke, Danninger János mesélte el az újságírónak: „Benézek a szobába, hát ott ül a feleségem és a gyerek. Sírtak. Nagy vallatásra kinyögte a Feri, hogy ő azt olvasta, hogy mi át akarjuk adni a Ferencvárosnak, márpedig ő nem megy el. Sohasem akar elszakadni a SZAC-tól és a mostani környezetétől. Úgy kellett megnyugtatnom őt is, meg a feleségemet is, aki pedig nem valami jó szemmel nézi az én tevékenykedésemet a sportban. Hát, kérem, ez a fiú sohasem megy el SZAC-ból.” Aztán mégis. Már a háború után, 1947-ben Deák a Fradié lett, még egy bérházat (Nefelejcs utca 24.) is kapott az átigazolás fejében, igaz, sokra nem ment vele, hiszen jött az államosítás.  „Ami pedig az Üllői útra történő szerződésemet illeti, nos az létkérdés volt a SZAC számára is. A szerződés értelmében minden Fradi-meccs után a bevétel 30 százalékát a SZAC kapta!” – mesélte később Deák, ezek szerint a klubhűség erősen ott volt még az eligazolásában is.

Az ötvenes évektől újra amatőrként hirdetett magyar futballban is különlegességnek számított a hűség, mert kimondva-kimondatlanul akkor is ilyen-olyan előnyök jóvoltából jöttek-mentek a játékosok. A nyolcvanas években már nyíltan állították, hogy átalakult a klubhűség fogalma, amit tudomásul kell venni, s e szerint cselekedni. „Csak mellékesen jegyzem meg: ha egy munkás otthagyja a gyárát, noha törzsgárdatag, csak azért, mert az új helyén mondjuk két forinttal magasabb órabért kap – nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, »ő is a piacról él« – legyintünk, s fel sem vetődik, hogy moralizáljunk a »klubhűség« megváltozott tartalmán” – olvasom a Munka című folyóiratban. Akkor, 1984-ben már kérdés volt, hogy elvárható-e mindenütt és minden körülmények között a klubhűség. Nem elegendő-e az állhatatos ragaszkodás helyett a tisztes klubszeretet. A válasz pedig, hogy a játékos (akár futballista, akár más sportágat űző) tegyen meg mindent a sikerért addig, amíg egy adott helyen versenyez. 

A drukker persze más. Kiszolgáltatott szeretett klubjának és a játékosoknak egyaránt. Mert például az MTK kimondva arra épít, hogy a fiataljait – alighogy profiként kibújnak a tojáshéjból – azonnal értékesítse jó pénzért, ám a klub és az érdekeltek gazdagságának árát a szurkolók fizetik meg. A sokra hivatottak távozásával a tabella középszerét kapják (jó esetben), miközben nyilván azt akarják, hogy mindenkinél jobb legyen a csapatuk. 

Így lesz a hűségből káros szenvedély.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!