Savanyú, keserű – Deák Zsigmond publicisztikája

KOMOLYAN MONDOM, alig bírok magammal, időnként felpattanok és járkálok körbe-körbe, mint oroszlán a ketrecében. Ha meg épp nem, akkor is tűkön ülök, s másképp ám, mint ahogy a feleségem gondolta kisgyermekként, mármint, hogy a „tűk” olyasmi, mint a tönk, avagy fatuskó, s kényelmesen el lehet üldögélni rajta. Ezek valódi hegyes zsákvarrótűk, bármilyen széken, kanapén vagy máson helyezkedem el, szúrnak, mintha aranyerem lenne, szerencsére persze nem igazából, csak épp nem tudok nyugton maradni a fenekemen. Némileg vigasztal a tudat, hogy látom-tapasztalom, a környezetemben majd’ mindenki így van vele a takarító nénitől a villamosvezetőn át a vezérigazgatóig, a gyerekeimtől a futball ellen egyébként beoltott anyósomon át a munkatársaimig bezárólag.

Éjszaka minden kis zajra felébredek, ahogy a Bikini énekli, de ez legalább remek edzés az időeltolódás miatti fennmaradáshoz. Hiszen, hogy egy másik magyar könnyűzenei örökzöldet idézzek, ezúttal a Soho Partytól: „Az éjjel soha nem érhet véget…” Hál’ istennek a fiúk a dal következő sorának megfelelően varázsoltak valami szépet, s milyen a sors, négy hosszú évtized elmúltával megint Mexikó vár minket, legalábbis a csoportmérkőzésekre, szerencsére nem a rossz emlékű Irapuato, s vele a szovjetek elleni 0–6 ártó szelleme, hanem Guadalajara és Mexikóváros, közte meg egy kiruccanás Atlantába, végül is csak 2200 kilométert kell repülni, pontosabban 4400-at, mert vissza is, de kit érdekel a karbonlábnyom, ha a miénk… Ami még nagyobb is lehet, ha reményeink szerint nem ragadunk kiegyensúlyozott, de igazi sztárgárda híján lévő kvartettünkben, átrágva magunkat a társházigazdákon kívül a dél-afrikaiakon és a dél-koreaiakon. Már-már a múlt ködébe vész, ahogy novemberben vért izzadva kihúztuk a pótselejtezőt érő döntetlent az írek ellen a Puskás Arénában, aztán márciusban szív­infarktusos tizenegyespárbajok során túljutottunk a cseheken és a dánokon egyaránt. Ahogy Tóth Balázs kitornázta a mindent eldöntő tizenegyest – még most is kiver a hideg veríték, ha visszagondolok… De miért gondolnék vissza? Mint az igazi profik, már csak előre nézek, persze nyugat felé fordulva, át az óceánon, kissé irigyelve a helyszínre kiküldött kollégákat, hogy megadatik nekik az, ami legutóbb az 1986-ban aktív, azóta már elhunyt vagy nyugdíjas sportújságírók töredékének: tudósítani a magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki szerepléséről. Nem baj, mi majd nézzük a tévét a szerkesztőségben vagy a kocsmában (jut eszembe, asztalt kell foglalni, mert nem lesz helyünk, mindenki vb-lázban ég…), koronás címeres mezben feszítve, a Himnuszon némán könnyezve, hálát adva a Fennvalónak, hogy mindezt megérhettük…

Elnézést, eddig bírtam. Van, aki fikciós regényt ír, én csak fikciós bekezdést, legalábbis erről a témáról, hiszen, ki ne tudná, épp az ellenkezője valósult meg mindennek, már a pótselejtezőről lemaradtunk, mert mégsem húztuk ki a döntetlent az írek ellen – na, ettől ver ki veríték, nem Tóth Balázs elképzelt védésétől –, akik aztán tizenegyespárbajban kikaptak a dánokon át végül a vb-re is kijutó csehektől. Ők játszanak majd Mexikóval, Dél-Afrikával és Dél-Koreával, ők repülnek majd Atlantába és vissza, nem mi. Apropó, Csehország! Ez az egyik olyan válogatott a világbajnoki mezőnyből, amelyik a nemzetközi szövetség (FIFA) világranglistáján a mieink mögött áll. Nem sokkal, csak egy hellyel (39. a magyar, 40. a cseh csapat), de szerintem a földkerekség összes honfitársa nevében mondhatom, azonnal cserélnénk velük. No, meg azzal a további tizenhat, összesen tehát tizenhét gárdával, amelyik a rangsor alapján rosszabb, mint mi. Ez a teljes, immár 48-as mezőny több mint egyharmada! Nézzük tehát: Új-Zéland mindössze a 85., Haiti a 83., Curacao a 82., Ghána a 73., a Zöld-foki-szigetek a 67., Bosznia-Hercegovina a 64., Jordánia a 63., Szaúd-Arábia a 61., Dél-Afrika a 60., Irak az 57., Katar az 56., Üzbegisztán az 50., a Kongói Demokratikus Köztársaság a 46., Tunézia a 45., Skócia a 42., Paraguay a 41., Csehország pedig, ugye, a 40. Hogy kicsit tovább forgassam a szívünkben a kést, a két évvel ezelőtti németországi Európa-bajnokság infarktusos csoportmeccsén (Varga Barnabás horror arcsérülése, Csoboth Kevin 100. perces győztes gólja…) általunk felülmúlt skótok, bár szintén mögöttünk állnak a sorban, most vidáman készülnek a mindig favorit Brazília, a legutóbb, 2022-ben vb-negyedik Marokkó, valamint az abszolút újonc Haiti ellen. Bár Puskás Ferenc óta tudjuk, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci, avagy nem a pénz focizik, a világranglista mellé érdemes a keretek értékét is számba venni. Ennek alapján a magyar válogatott a maga 209.2 millió eurójával már nem „csak” a vb-mezőny több mint harmadát, hanem majdnem a felét megelőzi, hiszen a 26. pozíciót foglalná el. 

Nehéz, de most egy pillanatra vonatkoztassunk el magunktól, nézzük meg e két adatalapú szegmens, a ranglista és a keretérték adta fő favoritokat. A FIFA-koefficiensek alapján Argentína, Spanyolország és Franciaország dobogós, még Anglia fér be a négy közé, Portugália, Brazília, Marokkó és Hollandia „negyeddöntős”. Az értékek alapján ehhez képest nincs szignifikáns különbség, kiesik a nyolcból Marokkó, bejön helyette ötödiknek Németország, a többiek maradnak, érmet nyer Franciaország, Anglia és Spanyolország, az a legérdekesebb, hogy a címvédő és világranglista-vezető Argentína csak a nyolcadik. Mivel a világbajnokság nagyobb és hosszabb, mint valaha (összesen 104 mérkőzést vívnak a résztvevők), a meglepetéscsapatoknak, mint amilyen mondjuk Marokkó volt legutóbb, még kisebb az esélyük, hogy végig bírják a strapát. A majdani finalistáknak a mindent eldöntő utolsó meccs lesz a nyolcadik a sorban… Persze az is előfordulhat, hogy épp a favoritok idény közben kilúgozott sztárjai fogynak majd el, s valaki beúszik a surranópályáról. Azért rögzítsük, legutóbb 2010-ben született „új” világbajnok, Spanyolország, s eddig mindössze nyolc ország mondhatja el magáról, hogy vb-aranyérmes, közülük Olaszország megint bent ragadt a pótselejtezőben, a többi hét különböző esélyekkel, de növelheti diadalai számát.

A dramaturgiai szabályok alapján most kellene következnie a klasszikus esélylatolgatásnak, ám ezt engedelmükkel kihagyom. Egyszerűen nem visz rá a lélek, s pontosan tudom, mert sok hasonló érzéssel küzdő emberrel beszéltem, hogy nem vagyok egyedül. Szoboszlai Dominikkal épp nem diskuráltam erről, de abszolút egyetértek a magyar válogatott csapatkapitányának, a Liverpool idei legjobbjának világbajnoksággal kapcsolatos nyilatkozatával: „Még mindig vannak bennem szomorú gondolatok, ha úgy jön ki a nap, hogy éppen szabadidőm van egy vébémérkőzés alatt, akkor lehet, hogy belenézek, de nem úgy fogom alakítani a programomat, hogy attól teszem függővé, hogy nézhessem, mert lesz jobb dolgom is szerintem.” Voltak, akik ezt nagyképűségnek vették, szerintem abszolút tévesen, mert ha engem kérdeznek, esetleg még pár százezer magyart, nagyjából ugyanezt mondtuk volna. Tessék elhinni, egyszerű őszinteség, ennek ellenére megértem és elfogadom azoknak a hozzáállását, akik mindezek ellenére vb-lázban égnek. Jómagam képtelen vagyok, éppen ezért volt rám hatalmas hatással, hogy a tornáról az évforduló miatt is sokat emlegetett 1986-as részvétel után újra lemaradó magyar válogatottat a novemberi szakmai kudarc ellenére milyen érdeklődés és rajongás fogadta a két legutóbbi, finnek és kazahok elleni felkészülési mérkőzésen. Szinte teljesen megtelt a Puskás Aréna és a Nagyerdei Stadion, ötezren a debreceni edzésen, aláírások, szelfik százai-ezrei, a szeretet és ragaszkodás folyamatos jelei, bizonyítékai. Ezt látva el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha mégis kijutunk, mekkora örömet, milyen közösségi élményt jelentett volna azoknak az ifjú és örökifjú magyar szurkolóknak, akik most sem veszítettek a lelkesedésükből.

Helyettük most a humanitárius katasztrófa sújtotta Haiti, a szegény és szerény szigetországnak számító Curacao és Zöld-foki-szigetek, a Közép-Ázsiában megbúvó Üzbegisztán, esetleg az először 1986-ban, de most velünk ellentétben újra kijutó Irak népe örvendhet. Ez talán a FIFA új lebonyolításának értéke és érdeke, de nem a miénk. Ettől még természetesen jómagam sem annullálom teljesen a nagy seregszemlét, már csak hivatásomból adódóan sem, ráadásként vonakodva, de beszálltam kispályás focicsapatom hagyományos tippjátékába, körülbelül úgy, mintha a fogamat húznák. A közép-európai időzónában éjszakai, hajnali kezdésekkel is nehéz mit csinálni, nyilván, ha a mieinket kellene nézni, bekávéznék alaposan, de így nem. Azért a Mexikó–Dél-Afrika nyitó meccsre összejövünk páran, én biztosítom a fröccsöt, egyik barátom a rágcsát, a másik a főtt füstölt csülköt és a reszelt tormát, a feleségem pedig a frissen sült házi kenyeret, hogy azért a gasztronómiai élvezet se maradjon el. Így azért elleszünk valahogy június 11-től július 19-ig. S a máma kicsit szomorkás hangulatom hátha javul majd a torna előrehaladtával, a nagy gólok és új hősök születésével. Egyelőre még savanyú a szőlő, keserű a méz, sajnálom, de ez az igazság.