Mit keresnek ezek itt? – Ballai Attila publicisztikája

Shakira a mezőny legjobbja – vélekedtek egyesek a labdarúgó-világbajnokság Dél-Afrika–Mexikó nyitó mérkőzése után, június 11-én este. Csak éppen nem 2026-ban, hanem 2010-ben, és nem Mexikóvárosban, hanem Johannesburgban, ahol akkor 1–1-re végeztek a felek, míg tizenhat évvel később, napra pontosan, 2–0-ra nyert Mexikó. Mondani sem kell, e bő másfél évtized leforgása alatt a két találkozó minden szereplője kicserélődött, kivéve a kolumbiai énekesnőt, akin a jelek szerint nem fog az idő. Igaz, nem is kell hetente 90, pontosabban már inkább 100-110 percet végigfutballoznia, rohangálnia. (Korunk természetéből adódóan így is többen megkérdőjelezték, ő lépett-e fel egyáltalán vagy valamiféle hasonmás.) Kihasználva a 2010-essel azonos párosítást, Shakira mellett az első mexikói gól szerzője, Julián Quinones szintén megidézte a múltat, ugyanazt a gólöröm-rituálét adta elő, mint hajdan a hosszú felső sarkos bombájával az akkor a dél-afrikai házigazdát előnybe lövő Siphiwe Tshabalala – a magyar szurkolói népköltészet rögvest át is keresztelte Csaba Lalára. Hogy Quinones csütörtökön tisztelgett előtte vagy kicsit szórakozott vele, szinte mindegy is, a poén ült.

Ettől eltekintve feledhető volt a vb első felütése – Jürgen Klopp egyenesen a vacak jelzővel illette –, bár a három piros lap ebből a szempontból kétségtelenül egyedivé tette. Nyitó mérkőzésen először 1990-ben állítottak ki futballistát, mindjárt kettőt is, a duplázó csapat akkor is afrikai alakulat volt, „némi” különbség, hogy Kamerun így is legyőzte 1–0-ra a címvédő Argentínát. Egy emberöltőnyi távlatot idézünk, és belegondolni is döbbenetes, mekkorát változott azóta az életünk – például mobiltelefon, internet és mail híján elég volt otthonról vagy a munkahelyedről kilépni az utcára, hogy tökéletesen elérhetetlenné válj –, ez alól leginkább talán az a misztikus terület, a 105x68 méter, a futballpálya a kivétel. Na jó, most már VAR-oznak (persze, nem a megye egyben, még nem is az NB II-ben), kicsit gyorsabban és többet futnak, pontatlanabbul lőnek, kevesebbet egy egyeznek, cseleznek, de egyébként minden ugyanaz. A szöglet, a taccs, a bravúros védés, a benyelt potya, a klasszis játékos, a vízhordó, a „tufa” bekk, a les, a téves játékvezetői ítélet után a focista és az istenadta nép reakciója, mondom, minden. 

A megszentelt gyepen kívüli szűkebb és tágabb környezet változása – szándékosan nem a fejlődés szót használom, mert nem feltétlenül tartom igaznak –, a tempó és a hatás bezzeg eszement, olykor követhetetlen. Hogy mást ne mondjak, az első, 1930-as torna összes mérkőzését egy városban, Montevideóban, annak három stadionjában vívták. Majd egy országban, egészen 2002-ig. Ekkor Japán és Dél-Korea osztozott a rendezésen; helyszíni tudósítóként, tapasztalatból mondom, nem volt egyszerű a június 25-én éjjel, Szöulban véget érő német–dél-koreai elődöntő után másnapra átérni Japánba, Szaitamába, a brazil–török meccsre. Az idén először három ország a házigazda, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó területe együttesen több mint kétszerese Európáénak. Ez már a szurkoló egészségét és pénztárcáját is kizsigerelő őrület, de még ez sem elég. Legközelebb, 2030-ban már nem három ország, hanem egyenesen három földrész (Európa, Afrika, Amerika) várja a vendégeket, innentől mindössze egy bővítési lehetőség adódik: nem egy, hanem minimum két bolygó, esetleg a Hold bevonása.

Az egyetlen számszerűsíthető adat, amely csökkenő tendenciát mutat, a stadionok kapacitása. Első látásra feloldhatatlan ellentmondás ez az egyre növekvő kereslettel. Csütörtök este Mexikóvárosban 80 ezren látták a hazaiak győzelmét, az Azték Stadion korábbi két hasonló rendezvénye, vb-nyitánya ennél nagyobb érdeklődést vonzott: 1986-ban 96 ezer, 1970-ben 107 ezer nézőt. Az első, 1930-as vb Uruguay–Argentína döntőjén, majdnem száz éve majdnem százezer (93 ezer) ember gyűlt össze, 1950-ben Rio de Janeiróban, a Maracanában az elsőségről határozó Uruguay–Brazília összecsapáson pedig örökre megdönthetetlen csúcsként 200 ezer. Én magam 1989 őszén a Camp Nouban 120 ezred magammal élveztem a Barcelona–Real Madrid összecsapást, amelyet akkor mi még nem hívtunk el Clásicónak, manapság tudomásom szerint egyetlen ekkora befogadóképességű futballarénája sincs a világnak. Az állóhelyeket ugyanis felváltották az ülők, a padokat a székek, a biztonság és a kényelem mindent felülír. Aki ezt meg tudja fizetni, és hajlandó is rá, az bizony egyre ritkábban hétköznapi, zsigeri szurkoló – az otthon vagy a kocsmában pufog a tévé előtt, mert ott több négyzetméternyi korsó sört rendelhet a belépő árából.

Eme úri huncutságoktól eltekintve a labdarúgó-világbajnokság még mindig az emberiség legnépszerűbb közös játéka. Én magam gyermek- és ifjúkoromban úgy vártam, mint a karácsonyt. Vagy még annál is jobban, mert vb-t csak négyévenként rendeztek, rendeznek. Kell-e mondani, idén immár negyven esztendeje – nélkülünk. Én viszont még úgy nőttem fel, hogy háromszor is velünk. Ezért a nyitó meccs is egészen más értelmet nyert, hiszen a résztvevőit gondolatban a mieinkhez is méricskéltük, hát még ha csoporttársak voltak, mint 1982-ben. Az eredményt sem csupán önmagában, hanem aszerint értékeltük, számíthat-e az valamit nekünk. Higgyék el, nem most találom ki, már akkor is szívtam a fogam, amikor a belgák 1982-ben 1–0-ra legyűrték az argentinokat (akkor is címvédők voltak, ezekben a 0–1-ekben rutinjuk van), úgy kalkuláltam, ezzel jól „bekavartak”, mert mi a dél-amerikaiakat képtelenek leszünk legyőzni. Így is történt, ezen múlt a kiesésünk. 1986-ban meg részben ugyancsak a nyitó találkozón, amelyen a bolgárok 1–1-gyel pontot szereztek az olaszoktól. E tornán a hat csoportharmadikból négy továbbment, és abban bíztam, ha két kvartettben a két gyengébb gárda döntetlenezik egymással, a két erősebbtől pedig kikapnak, mi a Kanada elleni két ponttal, a „minimumprogrammal” is simán továbblépünk. Így is lett volna, mert a bolgár–dél-koreai és az északír–algériai iksz bejött, azaz egy soványka olasz 1–0-val a bolgárok elé kerültünk volna.

Immár négy évtizede nincsenek efféle elméleti elfoglaltságaim, idén részemről valami egészen más lépett a helyükbe. Valószínűleg a minden korábbinál hígabb mezőny, a 48 résztvevő miatt is. Úgy hívom csak, a „Mit keresnek ezek itt?!” effektus. Ahogy kedves ismerősöm a 150 ezres népességű, Budapestnél valamivel kisebb területű Curacaóra utalt, még egy ital is kijutott. Persze nem a földrajzi adatok döntenek, a hazánknál tizenháromszor nagyobb Dél-Afrika fiainál például sírt a labda, mindenki szerencséjére elvétve találkoztak vele. Helyette inkább a „babákat”, a mexikóiakat rugdalták. Aztán péntek este a földkerekség második legnagyobb országa, Kanada is megmutatta, egész kicsi is tud lenni. (Hogyan feledhetnénk, hogy máig utolsó vb-győzelmünket ellene arattuk, majdnem napra pontosan 40 esztendeje, 1986. június 6-án.) Nagy nehezen szenvedett 1–1-et a bosnyákokkal, akik kvalifikációjukat az olaszok elleni sikeres tizenegyespárbajnak köszönhetik, meg annak a labdaszedő kölyöknek, aki elcsente Donnarumma kapus lőlapját, puskáját, és otthon emiatt nem tolvajnak, hanem nemzeti hősnek tekintik.

Talán már nálunk sem pofon járna neki, hanem dicséret. Mert miközben a labdarúgó-világbajnokság annak is köszönheti lassan évszázados rangját, hogy nem „havonta” rendezik meg, hanem száguldó korunkban is megtartották a hagyományos ütemet, annak, aki lemarad róla, örökkévalóság ez a négy év. Ami nekünk persze negyven. Nézem is a mai fiatalokat, és nem tudom eldönteni, irigyeljem-e őket, amiért ők még akárhányszor láthatják a magyar válogatottat a vb-n, vagy irigyeljenek csak ők engem, mert nekem háromszor is megadatott ez az élmény. 0–6-tal, 0–3-mal, 1–3-akkal, belgák elleni, dühítő 1–1-gyel, de utólag igenis élménnyé érett.

Úgyhogy, megrögzött reménykedőként még mindig nem engedek a negyvennyolcból. Ha már ekkora a mezőny, hátha legközelebb minket is beengednek a 48-ba.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!