Elnöki fohásszal kezdődött – Malonyai Péter publicisztikája

NAGY ÉLMÉNY lett volna, ha kijutunk a labdarúgó-világbajnokságra – mondják a legtöbben. Csodás érzés lesz, ha legközelebb sikerül (remélem), ám még jobb lenne, ha maradandóval szolgálnánk, ha már ott vagyunk. Nem feltétlenül helyezésekben gondolkodom, egyszerűbbek a reményeim. Azt szeretném, ha a tornára emlékezve nem lenne bennünk semmi hiányérzet, még az oly megszokott „igen, de…” felvetés sem.

Mindez azért jutott az eszembe, mert eddig kilenc világbajnokságon futballozhattunk, ám az emlékeink inkább keserűek, mint önfeledtek. Először 1934-ben indultunk, Zsarnóczay János BLASZ-elnök kezdés előtti távirati fohásza („A magyarok Istene segítsen meg benneteket!”) azóta is érvényes. Nos, az olaszországi tornán a negyeddöntőben búcsúztunk, Ausztriától kaptunk ki (1:2). Az emlékezet azt őrizte meg, hogy az osztrák futball-legenda, Hugo Meisl szövetségi kapitány kijárta, hogy az olasz Francesco Mattea vezesse a meccset, aki aztán Markos Imrét 1:2-nél, egy perccel a magyar szépítő gól után kiállította. „Meg van ez őrülve?!” – áll a Nemzeti Sport tudósításában, ahogy az is, hogy Avar „Ricsi” sérülése miatt kilenc emberrel játszottunk, és „miénk ismét a balsors”. A következő világbajnokságon (1938) döntőt játszottunk az olaszokkal (2:4), ám a vereséget leginkább egy összeesküvés-elmélet miatt tárgyaljuk. Dietz Károly szövetségi kapitány a fináléra a svédek elleni elődöntőben remeklő (5:1) csapatból kihagyta Korányi Lajost, Toldi Gézát és Turay Józsefet. Mondják, hogy a magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok, leginkább Benito Mussolini miniszterelnök közbenjárására – a jobbszélső Sas Ferenc megerősítette ezt, mondván, „politikai bunda” volt.

Az Aranycsapat hiába volt a világ legjobbja, elveszítette 1954-ben a világbajnoki döntőt Bernben az NSZK ellen (2:3). Összeesküvés-elméletben itt sincs hiány. Az egyik szerint Mercedes-gépkocsikért adták el a fiúk a meccset, mögötte valós háttér, hogy akkor lettek a kormánynak 180-as, úgynevezett „bébi” Mercedesei. A dopping is előkerült, a szereket nézve meglehet, jogosan, ám akkor még nem volt se vizsgálat, se lista. Az viszont tény, hogy a walesi Mervyn Griffiths partjelző beintésére az angol William Ling játékvezető nem adta meg Puskás Ferenc gólját. Itt is akad konspirációs szál, miszerint így bosszulták meg az angolok elleni 6:3-at és 7:1-et. Bozsik József igazsága nem lett közkeletű: „Kétségtelen, hogy az egész csapaton kiütköztek az idegkimerültség nyomai. Az is kétségtelen, hogy a csapatnak még egyetlen mérkőzésén sem volt annyi helyzete, mint éppen most, s a kilenc közül csak kettőt sikerült kihasználnia.”

Négy esztendővel később, 1958-ban Svédországban – miután 1956-ban „kivérzett” a magyar futball (nincs Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, plusz a legjobb ifik) – nem voltak nagy reményeink. Még úgy sem, hogy Bozsik József, Budai László, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor és Szojka Ferenc ott volt a Svájcban pályára lépők közül. A csoportkörön sem jutottunk túl, tényleg csak az maradt, hogy – a Népsport óhajának megfelelően – „a népek közötti barátság dolgában” sikerrel járjunk.

Chilében (1962) a futballunkkal nem volt baj, a játékunkban benne van az „isteni szikra” – írta a La Nación az angolok legyőzése (2:1) és az argentinok elleni döntetlen (0:0) után. Aztán jött a Csehszlovákia elleni negyeddöntő (0:1) és Nyi­kolaj Latisev játékvezető, aki a 28. percben, már 0:1-nél nem ítélt gólt, amikor Tichy Lajos lövése a lécről a vonal mögé pattant. Pedig a Szovjetunióból érkezett bíró régi ismerős volt, már 1947-ben vezetett nálunk meccset (Vasas–Torpedo Moszkva 2:4), ám még semleges sem volt. Állítólag azért, mert 1958-ban a vb-n Zsolt István a szovjet csapat 2:1-es vezetésénél befújt az angoloknak egy tizenegyest. Így lett szitokszó nálunk Latisev neve, s maradt értékelésnek, hogy „nagyon közel álltunk ahhoz, hogy nagy-nagy örömet szerezzünk”.

Az angliai tornáról (1966) persze hogy a brazilok elleni diadal (3:1) a legemlékezetesebb, ám azért mindenki megemlíti a negyeddöntőt is: Szovjetunió–Magyarország 2:1. Ez ugyebár éppen a Brazília elleni siker miatt volt csalódás. Meg azért, mert a szépítésünk (1:2) után mindvégig nyomasztó fölényben játszottunk, nyolc ziccert hagytunk ki, Rákosi Gyula három méterről sem talált a kapuba. Jött persze a szokásos megjegyzés, hogy a Szovjetunió ellen mi nem nyerhetünk, ezt megkontrázta Baróti Lajos szövetségi kapitány, aki a BBC-nek nyilatkozva azt mondta, a fejét veszik, mert éppen a „ruszkiktól” kaptunk ki. És maradt a (sovány) vigasz, a döntő (Anglia–NSZK 4:2) után egy angol hozzáértő ugyanis így beszélt: „Ezt bizony maguk szebben, mi viszont jobban csináljuk…”

Tucatnyi év telt el, mire újra világbajnokságon játszhattunk, és Argentínában már az első meccsen kidőltünk. A hazaiak úgy nyertek 2–1-re, hogy António Garrido portugál játékvezető mellett Latisev amatőr kezdő volt. Hagyta, hogy az argentinok addig rugdossák Törőcsik Andrást és Nyilasi Tibort, míg kiállítást érdemlően törlesztettek. Nem mellesleg ekkor már 2–1 volt az állás, s az is, hogy Garrido több meccset nem kapott a tornán. Nyilasi és Törőcsik viszont bűnbak lett, a Népsport szerint azért (is), mert a kiállításnál „sokkal súlyosabb, hogy a magyar csapat ellen hangolták a közvéleményt!” Csak Barótiban volt némi empátia: „Bizonyára bosszúsan kapcsolták ki a magyar szurkolók a tévékészülékeket. Meg is értem elkeseredésüket...”

Spanyolország következett 1982-ben. A legfontosabb meccsen nem bírtunk Belgiummal (1:1), így nem jutottunk túl a csoportkörön. Sikert érően vezettünk, majd Jan Ceulemans megiramodott a jobb oldalon, túljutott a feleslegesen és rossz ütemben keresztező Kerekes Attilán, középre gurított, Alexandre Czerniatynski a tizenegyespontról jobb belsővel közepes erősségű, védhető lövéssel egyenlített. 1–1 és – vége. Ha Kerekes faultol, nincs esély az egyenlítésre.

Így viszont talpra állítottuk a belgákat, akik szintén részesültek bírói kegyben. Clive White Angliából csak sárga lapot adott Jean-Marie Pfaffnak, amikor a középen teljesen egyedül kiugró Fazekas Lászlót a kapujából messze kifutva kíméletlenül leterítette. Nem enyhítette a fájdalmunkat, de az ilyesmi divat volt ezen a vébén, hiszen az NSZK–Franciaország elődöntőn (3–3 után tizenegyesekkel a nyugatnémetek nyertek) hasonló szituációban a holland Charles Corver még sárga lapot sem adott a németek kapusának, Harald Schumachernek, akinek taglója következtében Patrick Battiston több foga kitört, csigolyasérülést és agyrázkódást szenvedett. Az eddigi világbajnoki szereplésünk utolsója 1986, Mexikó. És Irapuato, a Szovjetunió elleni 0–6. Ez az a vereség, amely talán a legmélyebben van benn az emlékezetben, talán azért is, mert erről született a legkevesebb (aránylag) hiteles magyarázat. Szakmailag szinte semmi, miközben a L’Équipe szerint: „Mezey György együtteséből bárkit is elmarasztalni igazságtalanság lenne. Az egész csapat mondott csődöt.” Az ilyesmi azért ritkaság, az már nem, hogy a homály megint előhozta az összeesküvés-elméleteket. Hogy a Szovjetuniót nem győzhetjük le már enyhébb változat volt a tésztadiéta, a játékosok szabotázsa és az ellenfél doppingolása mellett.

Nálunk világbajnokságban most már a 2030-as „játszik”. Centenáriumát üli majd a torna Spanyolországban, Portugáliában és Marokkóban. Négy esztendő hosszú idő, de nem ártana már most felesküdniük az arra hivatottaknak, hogy nem csupán az ottlétünk lesz élmény – örömteli, maradandóan lelkesítő emlékekkel térünk majd haza is.

Szeretném, ha legalább megígérnék. Az írek elleni sokk után már az is többet ér, mint az össznépi kesergés, ne adj’ isten, gyalázkodás. A népi hagyományok tisztelete mellett sem bízom a balsors ellen a füstölésben, a só ajtó elé szórása sem hiteles nálam.

A tettek híve vagyok. 

Lennék.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!