Nem volt hagyományos edző – a hagyományokra esküdve sem

Elkezdhetném itt sorolni az eredményeit, taglalhatnám, hogy miben hozott újat a futballba itthon külföldi elismertséggel, de most nem számít a BVSC-nél végzett úttörő munkája, az MTK csapatának navigálása az évtizedek óta várt dobogóig, és persze a válogatott, amely ugyebár Európa legjobbja lett 1985-ben, ő pedig szövetségi kapitányként volt éllovas.

A felsoroltak egyike is elég a dicsőséghez, de nézzék el nekem, hogy mindez nálam csak mellékszál.

Ahhoz képest, hogy nincs többé, pontosabban nincs már közöttünk.

Főszerepe volt abban, hogy drukkerből értő(bb) szurkolóvá váltam. Ültünk a Gogol utcai lakásának konyhájában, ezredszer is elmagyarázta, amit ezredszer kérdeztem. Nem hozott papírt és ceruzát, mágnestáblája sem volt otthon, egyszerűen elmondta, mire figyeljek. Mit mondta, mesélte. Én pedig ismét megtanulhattam, hogy az élő szónál nincs szuggesztívebb. (Nem véletlen, hogy sms-t soha nem küldtünk egymásnak.)

Aztán amikor futottunk a Margitszigeten, ott is sokat tanulhattam tőle. Például azt, hogy a futásnál a legfontosabb a jó cipő és a minőségi napszemüveg, a láb és a szem mindennél fontosabb, megérdemli a törődést. És általában, van, amikor az olcsó a legdrágább.

Ez egyébként edzőként is jellemezte. Amikor eljött az MTK-ból, azért tette, mert a vezérkar nem volt hajlandó áldozni az erősítésekre (a kor színvonalán és szokásai szerint, persze), miközben a régiek elkényelmesedtek, nem hajlandók arra, amire korábban igen. Ez persze csupán része volt annak, hogy a mindenható vezetők a szakmáról is kioktatták. Nem mondhatta, amit Lakat dr. a Honvédnál („Maguk hány háborút nyertek eddig?”), csak mosolygott, mosolyba rejtette az indulatait, pedig ő is odaszúrhatott volna a textiles elvtársaknak, hogy azért a Vörös Október Ruhagyár (VOR) nem éppen az Armani vagy a Hugo Boss.

Mondhatta volna, hiszen mindig elegáns volt. A BVSC mestereként rendre farmeröltönyben, kigombolt nyakú ingben meccselt, míg az ellenfélnél kevesebb volt az igény. Emlékszem egy Nagybátony elleni (győztes) mérkőzésre, amikor lekezelt az ellenfél edzőjével, akin VOR-öltöny volt, nyakkendő, ám az összhatást enyhén szólva is tompította, hogy a tréner kicsit már kihízta.

Ekkor kezdtem figyelni őt, s jutottunk el odáig, hogy ő is figyelt rám, sok-sok beszélgetés van (sajnos csak volt) mögöttünk, s mindből tanulhattam valamit. Több mint tíz évvel volt idősebb nálam, ez azért tapasztalatban már egy korszak.

Miközben naprakész volt a világ futballjában, a múlt tisztelete jelentette nála a kiindulási alapot. Maradandó élménye volt még ifjú futballistaként Rákosligeten, hogy a két háború közötti időszak klasszisa, a válogatottal 1938-ban világbajnoki ezüstérmes Lázár Gyula is az edzője volt. „Madurkai »Gölővel« időnként magához vett, és az egész edzés ideje alatt a levegőben kellett tartanunk a labdát. Helyben, körbepasszolgatva. Ő úgy, ahogy volt, ballonban, kalapban sose hibázott” – mesélte. Az pedig meggyőződése volt, hogy olyan előzményei vannak a több mint évszázados magyar futballnak, amire nem csupán lehet, kell is építenünk. Magyarán lessünk el bárkitől bármit, de a magyar tradíciókra kell építeni vezérfonalként. Hogy jobban értsük, egy-egy játékossal fémjelezte az egyes korszakokat: Orth György, Sárosi György, Puskás Ferenc, Albert Flórián, Nyilasi Tibor, Détári Lajos (és most Szoboszlai Dominik – egészítem ki a névsort). És persze a megjelölt klasszisok mellett a többi nagyszerű játékos is kellett a korszak dicsőségeihez, elvégre egyedül nem megy. A futball különösen.

A BVSC edzője volt, miközben délelőttönként a TF kutatóintézetében dolgozott. Egy szobában ült Székely Évával, Helsinki legendás úszóbajnokával, s csodálta őt („Elképedve láttam, hogy törékeny nő létére többet dolgozik, mint más, ereje teljében levő férfi”) . Angol nyelvvizsgát tett, s ezzel bizony előnyt szerzett az akkori NB I-es edzőkkel szemben, akik a nyelvtudást nem tartották fontosnak.

Még a TF-en dolgozott, de már készült az első osztályra: „Az edzői pálya nekem nem egzisztenciális kérdés, munkámban inkább a szakmai érdeklődésem, a kíváncsiságom vezet. Természetesen nem mondom, hogy sohasem dolgozom az első osztályban. Csak hát találnom kellene egy olyan egyesületet, amelynél megfelelőnek tartom a vezetést, a játékosállományt és a munkakörülményeket.”

Vezetés, játékosállomány, munkakörülmények. A hármasnak mindenhol stimmelnie kellett, hogy kizárólag azzal foglalkozhasson, amihez a legjobban ért – a szakmával.

A válogatottnál ezt megtehette, megtette. Volt terve, kiválasztotta hozzá a legmegfelelőbb játékosokat, a csapat pedig már egy évvel az 1986-os világbajnokság előtt ott volt a mezőnyben. Esélye volt a jó szereplésre, ám aztán jött Irapuato, s a Szovjetunió elleni 0–6 mindent nem csupán zárójelbe tett, el is törölt. Ő valósan értékelt: „Csak erkölcsileg, szakmailag teljesen felkészült játékosok számíthatnak biztos sikerre, a magyar labdarúgás nem készíti fel a játékosokat erre. Lehet, hogy tévedtem, ilyen vagy olyan összeállítási vagy cserekérdésben, de ezek csak feltevések és részletkérdésnek számítanak.”

Sok volt az irigye (nálam ezt takarja mindig a „megosztó személyiség” kitétel), ezért aztán támadták rendesen. „Már Kuvaitban olvastam Géczi István képviselő nyilatkozatát, e szerint »Mezeyt nem kellett volna külföldre engedni, nem látta el feladatát, nem adott le jelentést, nem fejezte be a munkáját...«” – mesélte, s nem véletlen, hogy honatyaként és nem válogatott futballistaként (23) említi Géczit.

A jelentése feletti vita is a korszellemet tükrözte. Különösebb szakmai értéke nem volt a megbeszélésnek, Buda István („A jelentése takarja a hibákat!”), Zalka András („Még egyszer kérdezem Mezeyt, mi volt a közvetlen hiba...”), Juhár Zoltán („Ha az őszinte szót azonnal elmondták volna, jobb lett volna!”) vagy éppen Terpitkó András („A szövetségi kapitány igényelje a kollektíva véleményét, támaszkodjon az elnökség véleményére... Tisztázandó, hogy az elnökség van alárendelve a szövetségi kapitánynak, vagy fordítva?”) hozzászólása nem vitte előre a magyar futball ügyét. Még önigazolásnak is gyenge volt.

Támadták azért is, mert nem volt eléggé nyitott a világbajnokság előtt. Miért lett volna? Egyrészt mindenki igyekezett kihasítani egy szeletet a dicsőségből futballon innen és túl egyaránt, másrészt enyhén szólva sem volt harsány. Befelé fordulásra hajlott (talán önvédelemből is), ám amikor beszélgetett, a másik fél ezt nem érezte. Engem akkor is megtisztelt, amikor másokat nem, más kérdés, hogy tudtam, ez nekem szól, s nem a hivatásomnak, visszaélni vele tilos.

A Videoton (nekem mindig az) volt az utolsó klubja, a hetvenes évek óta vágyott bajnoki címet vele nyerte el a csapat. „Rendkívüli terhekkel járó időszakon vagyok túl, amit nehéz lesz feldolgozni. Boldog, büszke és nyitott ember vagyok. A játékosokkal és a kollégáimmal együtt nagy tettet hajtottam végre, ez most egyelőre elnyom minden kérdést” – nyilatkozta az utolsó meccs után.

Az elnyomott kérdésre hamar jött válasz. Garancsi István tulajdonos nem fogadta el, hogy csak egy évet vállal, nem hármat. Megjegyzem, 70 esztendős volt, s ugyebár legnagyobb sikerét vele érte el a csapat.

Székesfehérvár díszpolgárává avatták. Amikor felvetették, enyhén szólva is pikáns, hogy bajnoki címet szerez, s nem hosszabbítanak vele szerződést, majd keblére öleli a város, szintén önmaga maradt: „Begyógyult néhány sebem... Ennél többet ne várjanak tőlem.”

Visszafogott, elegáns nyilatkozat.

Ez volt Mezey György – és marad is.

Nálam, bennem örökre.