Mezey: az ügyszeretet és a megszállottság kerete

Mielőtt rátérnénk Mezey György 1986. januári kerethirdetésére, érdemes utalni arra, mit nyilatkozott a magyar válogatott 1985. decemberi mexikói túráját követően. Együttesünk négy mérkőzést játszott, Dél-Korea (1–0), Algéria (3–1), Mexikó (0–2) ellen, majd egy alkalommal León volt az ellenfél (4–1), a jótékonysági találkozóval fejeződött be a sorozat. A szövetségi kapitány a Népsport 1985. december 24-i számában adott évértékelő interjúban kiemelte: „A magyar válogatottnak megváltozott a tartása. Ellentétben a korábbi évekkel, ma már Európa bármelyik stadionjában bátran, tudatosan játszik a csapat, és egyáltalán nem érződik rajta kisebbségi érzés. Ez így volt Rotterdamban és Bécsben is. Idei idegenbeli mérlegünk a fontos tétmérkőzéseken nyolcvan százalék feletti, ami a magyar labdarúgás történetében egyedülálló. Ez annak tudható be, hogy sikerült új, erőszakosabb csapatjátékot kialakítani, s ezzel összhangban olyan típusú játékosok alkották a keretet, akik nem ismernek megalkuvást, félelmet.” Ez persze meghatározta válogatási elveit is: „Csak azokhoz nyúlok, akikben megvan a kellő közösségi alkalmazkodási készség, s mindenáron válogatott labdarúgók akarnak lenni. Fontosnak tartom tizenegy ember összetartását, elszántságát a siker érdekében, mert ha ehhez hozzá tudják adni a megszállottságukat, az egyéni felelősségérzetüket, akkor sokra vihetik pályafutásuk során.” Az edzői stábbal kapcsolatban hozzátette: „Olyan emberekkel dolgozom, akiket az ügyszeretet és a megszállottság jellemez.”

Miután kiderült, hogy a válogatott kijutott az 1986-os világbajnokságra, a szakvezetőség teljesítette Mezey kéréseit. Ezért utazott el a csapat 1985 decemberében Mexikóba, hogy az akklimatizációval és az éghajlati körülményekkel tisztában legyen, továbbá ezért biztosította a feltételeket a benidormi edzőtáborozáshoz 1986 elején. Ekkor már a szövetség alkalmazásában tevékenykedett menedzserként Östreicher Emil, azaz Don Emilio, aki gyümölcsöző kapcsolatot ápolt Szepesi Györggyel, az MLSZ elnökével.

Közben persze a vb csoportbeosztását emésztgették az ellenfelek, a franciák szakvezetője, Henri Michel a Szovjetuniót tartotta a legnagyobb ellenfélnek, Eduard Malofejev, a szovjetek szövetségi kapitánya úgy tartotta, Mexikóba nehezebb volt kijutni, mint ott helytállni, mondván: „A világ egyetlen együttesétől sem félünk.” A kanadai szakember, Tony Waiters legalább konkrétan fogalmazott: „Annyi esélyünk van a magyarok és a franciák ellen, mint nekik lenne ellenünk, ha jégkorongban kellene kiállnunk.” Mezey úgy vélte: „A továbbjutás feltétlenül benne van a gárdában, de kevés, ha megállunk a legjobb tizenhat között.”

Mezey György az NS január 5-i számában nemcsak kihirdette válogatott keretét, hanem cikkben indokolta döntését. Ez még az az időszak volt, amikor a szövetségi kapitány – indokkal vagy indok nélkül – nem zárkózott elefántcsonttoronyba… A szakvezető mintegy a karácsonyi interjú folytatásaként leszögezte: „Az eddig elért siker csak akkor jelent tartalmas változást a magyar labdarúgásban, ha jó vb-szerepléssel párosul.” Egyúttal megragadta a lehetőséget és gratulált Détári Lajosnak, akit az év játékosának választottak: „Tartós egyesületi és válogatottbeli jó teljesítményével méltán érdemelte ki valamennyiünk és a külföldi szakemberek elismerését.” A szakvezető egyúttal reményét fejezte ki, elmúlt az az időszak, amikor egy válogatott szövetségi kapitányát „előveszik” azért, ha beválogat valakit – vagy éppen nem. „Szerencsére kinőttünk abból a korból, amikor néhány játékos nevének említése vagy nem említése kapcsán rögtön fejeket követeltek…” Finoman utalt arra, az utóbbi húsz év legjobb válogatott teljesítményét követően furcsállná is. S noha elsősorban azokra számított, akik az elmúlt másfél évben sikerre vezették a nemzeti együttest, nyitva hagyta az ajtót mások előtt is: „De bárkinek, így Hannichnak is lehetősége van bizonyítani – az észszerűség határain belül –, hogy a legkiválóbbak közé tartozik, ha az egyesületi mellett a válogatottbeli teljesítményével, a válogatott közösségébe való beilleszkedni akarásával ezt igazolja.”

Ha már a szakember is felvetette Hannich Péter nevét, érdemes időutazást tenni, hogy a győriek – később az MTK – középpályása miért kapott kiemelt figyelmet. A jobblábas futballista Mészöly Kálmánnál mutatkozott be a legjobbak között 1982. április 18-án a Népstadionban a Peru ellen 2–1-re elvesztett mérkőzésen. Ezen a rossz emlékű találkozón lépett először pályára az ugyancsak győri Szentes Lázár, mellettük még egy Rába-parti játékos kapott lehetőséget, Póczik József – éppen Mészölynél tért vissza a válogatottba két és fél éves szünet után 1982-ben –, akinek ez volt a hetedik válogatottsága. A labdarúgó-bajnokságot 1982-ben és 1983-ban a Rába ETO nyerte meg, amelynek Verebes József ült a kispadján. A fentebb említett három labdarúgó és Hajszán Gyula rengeteget tett azért, hogy aranyérmes legyen az együttes. Nem véletlen, hogy ezek a játékosok dörömböltek a válogatott öltözőjének ajtaján, ugyanakkor a szövetségi kapitány, Mészöly kijelentette, a vb-csapat gerince adva van, annál is inkább, mert néhányan már légiósként erősítették az együttest (Mészáros Ferenc, Bálint László, Müller Sándor, Martos Győző, Fazekas László), továbbá nem sokkal a torna előtt nem akarja megbontani a játékrendszert. Tény: Verebes ETO-ja és a nemzeti együttes más felfogásban lépett pályára, ugyanakkor Mészölyt azzal vádolták, Budapest–vidék ellentétet szít. Végül az 1982-es spanyolországi vb-re kivitte Szentest, aki pályára lépett Salvador (10–1) és Argentína (1–4) ellen, az előbbinek gólt is lőtt.

Mélyebben kutakodva történt más is: már közvetlenül a vb-re utazás előtt, 1982. június 2-án a válogatott a Népstadionban edzőmérkőzést játszott a Kaiserslauternnel, a találkozó 1–1-re végződött, a csapat mérsékelt teljesítményt nyújtott. Nem véletlenül írta a szaklap: „Bőven van tehát még gyakorolni való az utolsó napokra is.” Mészöly számított volna Póczik játékára, de a ballábas játékos sérülésre hivatkozva lemondta a mérkőzést (Szentes csereként beállt, az ő buktatásáért megítélt szabadrúgásból egyenlített Varga József). Igen ám, de június 6-án Póczik az ETO színeiben pályára lépett a Kaiserslautern ellen, a magyar bajnok a középpályás remek teljesítményének is köszönhetően pazar játékkal 7–0-ra lemosta az NSZK-beli együttest. Az NS szerint: „Ami szerdán nem sikerült válogatottunknak, azért alapos elégtételt szolgáltatott a Rába ETO, és katasztrofális vereséget mért európai hírű ellenfelére!” A történtek után Mészöly becsapva érezte magát, nem vitte ki Póczikot a vb-re. Más kérdés, hogy a zuhanyhíradóban az is elterjedt, a keretben ellentét alakult ki a fővárosi és a győri futballisták között, ami kenyértöréshez vezetett. Még egy egyáltalán nem aprócska részlet: bár az 1982-es vb-n Mészöly volt a szövetségi kapitány, munkáját Mezey segítette, tehát tisztában kellett lennie a részletekkel. Utólag úgy tűnik, mintha a szakember magyarázkodna… A Népsportba írt Mezey-cikk címe: „Hannich és Vincze István a keretben.” A tatabányai csatár helyzete sokkal egyszerűbb volt, mint győri társáé: Kiprich József és Plotár Gyula mellett 19 évesen egyre inkább bejátszotta magát a csatársorba, igaz, a kapitány a középpályások között vette számításba, s 1986. január 30-án Ázsia ellen Dohában a 3–0-s magyar győzelem során éppen Hannich cseréjeként be is mutatkozott a legjobbak között.

Az új keretből – többségükben nem véglegesen – hiányoztak a légiósok, Nyilasi Tibor, Esterházy Márton, Szokolai László és Varga József. A szakvezető a következőkkel zárta sorait: „Kedves játékosok! A válogatott vezetői és munkatársai nevében jó felkészülést kívánunk. Kapusok: Disztl P., Andrusch, Szendrei. Védők: Sallai, Garaba, Nagy A., Róth, Disztl L. Péter, Herédi, Balog. Középpályások: Kardos, Hannich, Nagy J., Détári, Vincze I. Csatárok: Kiprich, Kovács K., Dajka, Bognár, Mészáros, Hajszán. Mezey György szövetségi kapitány.”