Azok a gyönyörű meccsek – Thury Gábor publicisztikája

A 84 éves korában október 8-án elhunyt Mezey Györggyel kapcsolatban számos alkalommal felvetődött, mennyire érzékeny volt, s hogy ez az érzékenység nem egy alkalommal sértődésben vagy egyfajta begubózásban öltött formát. Arról már kevesebb szó esett, hogy Mezey György labdarúgásunk olyan korszakában alkotott – igen, szándékosan használom ezt a kifejezést –, amelyben finoman szólva sem klappoltak a körülmények, vagy ha úgy tetszik, a hátország nemigen nyújtott segítséget, hogy egyedül a szakmára koncentrálhasson. Az is igaz, az edzők közül nem csupán Mezeyt nem segítették a körülmények…

Mezey azért is ment edzőnek, mert be akarta bizonyítani, tréner és tanítvány között létezik „normális” kommunikáció, nem csupán a főnök-beosztott reláció. Pályája második állomásán, a BVSC-ben akkor kezdett dolgozni (1971), amikor a szakma és a sajtó egyaránt a sportág morális kérdéseit feszegette, a Népsportban a tavaszi szezon kezdete előtt többek között ez állt: „Sportéletünk talán legfontosabb ellentmondása, hogy játékos, edző, vezető és szurkoló érdekei nyilvánvalóan azonosak ebben a kérdésben, még sincs a klubokban következetes erő, amely gátat tudna vetni az edzésmorál lazításának, ha megkezdődik a küzdelem a bajnoki pontokért. Az egyik csapatnál a siker, a másiknál a kudarc vezet el ugyanoda…” Tényleg nem volt következetes erő, mert a korszak egyik legjobb labdarúgója – a név nem, a jelenség a fontos – 1971 nyarán ittasan érkezett a válogatott brazilok elleni felkészülésére, ezért kizárták a keretből. Az 1971–1972-es bajnokság előtt az MTK kilenc idősebb játékosa kijelentette, nem hajlandó tovább dolgozni Palicskó Tibor edzővel. Az esetet az robbantotta ki, hogy a tréner a védő Dunai Lajost más poszton szerette volna játszatni. Persze nyilván nem (csak) erről volt szó: a sztrájkot a Palicskóval való viszonyuk miatt szervezték a játékosok. Egy évre eltiltották a leálló futballistákat, ám augusztus 26-án az NS meglepő hírt közölt: „Felfüggesztették a kilenc MTK-labdarúgó büntetését.” A „kilencek” elnézést kértek, és a vezetőség figyelembe vette az őszinte megbánást… A 30. fordulóban MTK–Egyetértés mérkőzést rendeztek, s nemcsak a vendégeknél volt egyetértés abban, hogy egy döntetlennel már biztos, hogy egyik együttes sem esik ki. A meccs 0:0 lett, a Népsport tudósítója a minősíthetetlen teljesítményt látva nem osztályozta le a játékosokat, a színvonalra egy csillagot adott.

A válogatott 1972-ben spanyolországi és dél-amerikai túrára utazott, Illovszky Rudolf szövetségi kapitány jó néhány játékosa hozzáállásával nem volt elégedett. Az MLSZ mentve a menthetőt, a továbbiakra teljhatalommal ruházta fel a kapitányt. Miután 1974 elején Kutas István lett az MLSZ-elnök, bevezették a követelményrendszert, ám nem véletlenül írta a szaklap novemberben, „a nagy többség elérte a szintidőt, de akadtak, akik 12 perc alatt egy kilométerrel is kevesebbet teljesítettek, mint amennyire képesek…”

Mezey eközben a BVSC-ben tényleg alkotott: szájról szájra terjedt a hír, hogy karakteres együttes formálódik, a középcsatár bizonyos Törőcsik András (aki 1974-ben Újpestre igazolt), nem véletlen, hogy a vasárnap délutáni Szőnyi úti bajnokikon megnőtt az érdeklődés. A szakember az MTK-VM-hez került (1977–1980), előtte nem rejtette véka alá: „Úgy hiszem, megtehetem, hogy válogassak, feltett szándékom ugyanis; pályafutásom alatt csak egyetlen NB I-es csapatnál dolgozom majd, szó sem lehet vándorlásról (…) Azért jöttem az MTK-VM-be, mert úgy ítélem meg, hogy itt messzemenően megkapom azokat a feltételeket, amelyek között eredményesen lehet dolgozni.” Őszintén gondolta, 1978-ban bronzérmesek lettek a kék-fehérek, aztán a futballisták beletespedtek a jóba, „a régi játékosok egy része nem tudott mit kezdeni a pozitívan változó anyagi helyzetével”. A vezetőség inkább a játékosok mellé állt, az 1980-ban távozó szakvezető nem véletlenül jegyezte meg: „Az MTK-VM gondjai híven tükrözik a magyar labdarúgás nehézségeit.” Arra büszke lehetett, hogy helyet kapott Baróti Lajos szövetségi kapitány szakmai stábjában: az 1978-as vb-n az ellenfelek feltérképezése volt a feladata. Kovács Ferenc helyett 1980 végén Mezey lett az MLSZ szakfelügyelője. Buda István, az OTSH elnöke 1981. január elsején a Népsportban nem dicsért: „Az MLSZ vezetése nagy energiával látott munkához (…) törekvéseik egyelőre kevés eredményt hoztak, nem lehet tapasztalni, hogy az NB I-es klubokban megújult volna a munka.”

Mezey a válogatottal Mészöly Kálmán kapitánysága alatt 1980-tól dolgozott, 1983. június 24-én őt nevezték ki – nem mellékesen 1982-ben megkapta a mesteredzői címet –, az 1986-os mexikói vb-re kellett kivezetnie a válogatottat – miközben az alépítmény recsegett-ropogott: 1982 nyarán kirobbant a nemzeti együttest ugyan nem érintő totóbotrány, s még el sem csitult, amikor az MLSZ 1983. július 14-én megállapította, az NB I-ben „sportszerűtlenségek is befolyásoltak néhány végeredményt”. Mezey még ezután is hittel vallotta: „(…) közös erőfeszítés révén kialakulhat egy olyan válogatott, amely ütőképes és sikeres helytállás reményében veheti fel a küzdelmet a vb-selejtezőkön, bármilyen összetételű csoportba is kerülünk.” Aztán a legjobbak között nála bemutatkozott két csepelit – itt sem a név a lényeges – első körben tíz-tíz évre, míg a honvédosokat néhány hónapra tiltották el. Emlékszünk: Bp. Volán–Bp. Honvéd 6–6, DVTK–Nyíregyháza 2–7, ez 1984-ben történt, az ifi Eb-n aratott sikert meg se ünnepelhettük, Szepesi György MLSZ-elnök rendkívüli ülést hívott össze a bundázás miatt…

Mellékesen jött a vb-selejtező… Mezey Ausztria ellen (3–1) Komora Imre bajnokcsapatából hét honvédossal lépett pályára, a többi mérkőzésre nem térnék ki, lerágott csont, de a levonható konklúzió egyértelmű: a pécsi Róth Antal, aki nála mutatkozott be a legjobbak között, ezt mondta a kapitányról 1991-ben az 50. születésnapján: „(…) Pontosan tudta, mit kell csinálni a pályán, s azt mi hogyan tudjuk megcsinálni. Olyannyira el tudta hitetni velünk, hogy képesek voltunk rá. Megcsináltuk.”

A mexikói kudarcnak irodalma van, megfejtenénk a szovjetek elleni irapuatói 0–6 okát, ami után egy ország omlott össze, holott lehet, „csupán” arról van szó, amit Hugo Meisl, az osztrák Wundermannschaft szakvezetője mondott ránk: a magyarok vagy temetnek vagy lakodalmat ülnek.

Amikor 1988-ban visszatért a válogatott élére, hitt abban, hogy nem a mexikói fiaskóval kell búcsúznia, mégis, az év végén élt a szerződésbe foglalt jogával, s felbontotta. Ugyanis ahogyan fogalmazott, nem ő, hanem a rendőrség állította ösze a nemzeti csapatot. Persze, hogy a bunda miatt! Nem véletlenül jegyezte meg rezignáltan: „Érdekes, eddig csak az én kapitányságom alatt robbant ki a magyar labdarúgásban bundaügy?!”

Nyert két bajnokságot húsz év különbséggel, ami páratlan bravúr: 1991-ben Kispesten, 2011-ben Székesfehérváron vezette aranyéremig az együtteseket. Mindkét klubtól keserű szájízzel távozott, legyinthetnénk, hogy a mezeys érzékenység – csak éppen a klubok részéről tapintatosabban is tárgyalhattak volna az utódlásáról.

Mindezt pusztán azért vetettem papírra, mert a nemrég elhunyt szakembert korábban kritizálóknak a fenti tényeket is illik a serpenyőbe rakniuk. Hogy jómagam mire emlékszem majd vele kapcsolatban? Citálnám Esterházy Pétert, aki az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvében ezt írta: „1986-ban volt a magyar csapat utoljára vb-n, az azt megelőző két év tele volt gyönyörű meccsekkel.”

Igen, a legfontosabb: azok a gyönyőrű meccsek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!