Miért élnénk, ha nem egy álomért? Csapat van, most már jöjjön az eredmény is!

A világbajnoki selejtezős nyitányok számomra mindig felérnek egy időutazással. Az én életemben a mostani már a 11. ilyen sorozat, és a legutóbbi nyolcról vannak konkrét emlékeim. Sosem felejtem el… Gyerekkoromban – még „időszámításunk”, vagyis a konzolok, az okos kütyük és közösségi oldalak mindent beszippantó korszaka előtt – nyaranta, a legnagyobb „égések” idején, amikor lemaradtunk egy-egy vébéről, mert kikaptunk oda-vissza, mondjuk, Izlandtól (1–2, 0–2) és Romániától (0–2, 0–2), hármat kaptunk Grúziában (1–3), hetet itthon a jugoszlávoktól (1–7), mindig elővettem a gombfocimat (mondom, sem konzol, sem kütyük) a pécsi panelház negyedik emeletén, és újrajátszottam az ’54-es berni magyar–németet. Hogy, hogy nem, mindig Puskásék nyertek, én pedig szentül hittem, ha négy évtizeddel korábban vb-döntőt tudtunk játszani, akkor negyven éven belül még az én életemben is valóra válhat az álom, hogy újra döntőt játszik egy labdarúgó-világbajnokságon a magyar válogatott. Most ott tartunk, hogy lassan negyven év telt el a legutóbbi vb-szereplésünk óta, és már azzal is beérném, ha láthatnám végre világbajnokságon pályára lépni a csapatunkat.

Egy új selejtező mindig új esély. És hát mikor hihetünk a kijutásban, ha nem most, amikor 1988 után újra 2. kalaposként kezdhettünk egy selejtezősorozatot? Amikor megemelik a vb létszámát, és Európából már 16 ország kijuthat a tornára. Amikor a világ egyik legerősebb klubcsapatából, az angol bajnok Liverpoolból két meghatározó játékos is a sorainkat erősíti. Mikor bíznánk a kijutásban, ha nem egy olyan szövetségi kapitány alatt, aki hét éve irányítja nemzeti együttesünket, és két Eb-re is kivezette már válogatottunkat? Amikor minden egyes meccsre, ellenféltől függetlenül, több mint ötvenezren látogatnak ki a Puskás Arénába, és szurkolnak teli torokból az elsőtől az utolsó percig. Amikor Írországban az első félidőben lefociztuk a Premier League-játékosok sorát felvonultató hazaiakat, a portugálok ellen pedig tanítani való kontrából szereztük meg a vezetést: Szoboszlai Dominik kiugratása és Nagy Zsolt mesteri beadása után Varga Barnabás mértani pontossággal fejelt a nyáron Nemzetek Ligáját nyerő vendégek kapujába, majd a hajrában egy hasonlóan remek Nego-beadást is gólra váltott.

De térjünk át egy másik történetre…! A portugálok ellen a magyar válogatottban kedden pályára lépett két „játékoskísérő” fiú. Bolla Bendegúz és Szoboszlai Dominik ugyanis 2009-ben már ott voltak a pályán a portugálok elleni budapesti vb-selejtezőn, akkor még a vendégcsapat kísérőjeként álldogáltak Cristiano Ronaldóék előtt. Vajon a fogadóirodák mekkora szorzót adtak volna rá, hogy az a két csenevész, nyolc-kilenc éves fehérvári fiú napra pontosan tizenhat év elteltével Cristiano Ronaldo ellen fog futballozni a Puskás Arénában egy újabb vb-selejtezőn? Hittek az álmaikban, tették a dolgukat, egyre jobbak és jobbak akartak lenni, és sikerült! Kedden már nemcsak kísérgették a portugálokat (néha azért az is előfordult…), hanem futballoztak is ellenük, Szoboszlai ezúttal is igazi vezér volt a pályán. Nem tologatja a felelősséget, sokat vállal magára, amiben persze mindig ott van a hibázás lehetősége is. Tőle indult az első gólunk, ugyanakkor a végén ő döntött úgy, hogy nem rúgja előre a labdát, Tóth Balázs a meccs után elmondta, Szoboszlai mondta azt, hogy a felívelés helyett próbáljanak meg laposan játszani, csakhogy nem helyezkedtek a társak, nem volt hova passzolni, Kerkez Milos pedig későn indult el Szoboszlai rövid átadására, és a hibát a portugálok könyörtelenül kihasználták. A futball ilyen, centiken múlhatnak sorsok, elég csak az első portugál gólra gondolni, ha Kerkez Milos egy lépéssel előrébb helyezkedik, akkor Bernardo Silva már lesen áll. Tóth is kis híján védte Cristiano Ronaldo tizenegyesét, de tökéletesen volt helyezve, így nem érhette el, hiába indult a jó irányba. Érdekesség, hogy a válogatottban tétmeccsen először játszó, kazincbarcikai születésű Tóth azt is elmondta, gyerekkorában álmodozott arról, hogy egyszer tizenegyest véd Ronaldo ellen, az álmában is jobbra indult, de ott elérte a labdát…

Ha már fiúk és álmok, ne menjünk el szó nélkül az említett madeirai srác mellett sem…! Sosem voltam a rajongója, sőt, olykor kimondottan bosszant a viselkedése, a gesztusai, a színpadiassága, de a futball iránti alázata, az a rengeteg munka, amivel minden idők legjobb játékosai közé emelte magát, elvitathatatlan. A keddi volt a hetedik meccse a magyar válogatott ellen, ebből hatot a helyszínen, élőben láthattam, ezeken, a tegnapival együtt hét gólt szerzett. Betalált távolról, közelről, jobbal, ballal, fejjel, sarokkal, kapásból, szabadrúgásból, szöglet utáni beívelésből vagy éppen tizenegyesből. Mindig azt éreztem, ha egyszer eljut hozzá a labda, bármire képes vele. Ezúttal, immár negyvenévesen nem villogott annyira, mint a korábbi meccseken, de most is úgy tűnt, bármikor képes váratlan húzásra. Az első félidőben csak Tóth bravúrján múlt, hogy nem talált be, a másodikban pedig ezúttal is nagyon magabiztosan belőtte a tizenegyest. Ami a 2009-es első, mieink elleni meccséhez képest fikarcnyit sem változott, az a hozzáállása. Az első perctől az utolsóig, amíg pályán volt, ugyanazzal az elánnal ment előre és hajtotta a társakat, még a lecserélésekor is volt néhány szava a beálló Goncalo Ramoshoz (ez a portugál válogatott: az ötszörös aranylabdás helyére a 87. percben beküldenek egy újdonsült BL-győztest). A gólja után pedig ugyanolyan lelkesen és hosszasan ünnepelte a vezetést, mintha először talált volna be válogatott mezben, pedig ez már a 141. gólja volt. Cristiano Ronaldo hozzáállása minden gyerkőc számára, aki elkezd futballozni a világon, példaként szolgálhat.

Azoknak is, akik nem futballoznak. A Magyar Labdarúgó-szövetség a meccs előtt egy súlyos betegséggel küzdő, nyolcéves kisfiú, Bendegúz álmát váltotta valóra azzal, hogy találkozhatott a magyar válogatott tagjaival, és élőben láthatta a meccsen másik nagy kedvencét, Cristiano Ronaldót is.

Végezetül térjünk vissza oda, ahonnan indultunk. Az egykori pécsi fiúhoz, akinek a gombfocijait már két pesterzsébeti kamasz pöckölgeti tovább (persze, ők már lejátsszák konzolon is), de a németeket továbbra is mindig leveri az Aranycsapat. A portugál meccs másnapján, kicsit csalódottan csak annyit kérdeztek: „apa, azért így is kijuthatunk”? Persze, a remény még él (istenem, hányszor mondtam már ezt ki vagy írtam már le ezt, az elmúlt majd’ negyven évben), és főleg azért, mert a két meccsen szerzett egy pont ellenére látszott, hogy van egy egységes csapatunk. Mindenki hibázhat és hibázott is az elmúlt két meccsen. Például Sallai Roland a meggondolatlan törlesztésnél, Dibusz Dénes az írek egyik beívelésénél (a számtalanból...), Bolla Bendegúz a kihagyott szombati ziccerénél, aztán Szalai Attila és Kerkez lemaradtak az első portugál gólt szerző Bernardo Silváról, Loic Nego pedig nem volt elég óvatos és kézzel ért a labdába, ami után Ronaldo tizenegyest lőhetett, a végén pedig jött a rossz passz Szoboszlaitól. Ráadásul Varga Barnabás „kireklamált” magának egy sárga lapot, ami miatt nem játszhat októberben a jelenleg 2. helyen álló örmények elleni meccsen. Ilyen hibák nem fognak beleférni a folytatásban sem, ha komolyan gondoljuk a továbbjutást a csoportból. Azonban ami a legfontosabb, senki sem kezdte el a másikat okolni a hibák miatt, mert ez benne van a játékban, nincs széthúzás, nincs egyénieskedés, közös cél van, sok millió magyar szurkoló célja, álma, és ezek a srácok mindent meg fognak tenni, hogy valóra váltsák.

A válogatottat ezúttal is a végsőkig biztató szurkolók kedden a Pál utcai fiúkat megidézve üzentek a portugálok elleni meccs előtt a csapatnak, hogy legyen újra miénk a grund. A fiaimmal éppen a napokban láttam a regény alapján készült musicalt, és a főcímdal tételmondatai minden magyar futballszurkolónak és reménykedő kissrácnak szólhatnak:

„Nagy a világ, az égig ér/De van ez a föld, ami a kezünkbe fér/Itt nevet a nap sugara ránk/Rajzol egy pályát a deszkapalánk .../Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el/Legyen szabad a grund/Ha közel a vész, nem remeg a szánk/ Le fogjuk győzni nekünk ez a hazánk./Miért félnénk, miért élnénk/Ha nem egy álomért?”

EURÓPAI VILÁGBAJNOKI SELEJTEZŐ
F-CSOPORT, 2. FORDULÓ
MAGYARORSZÁG–PORTUGÁLIA 2–3 (1–1)
Budapest, Puskás Aréna, 61 473 néző. Vezette: Erik Lambrechts (Jo de Weirdt, Kevin Monteny) – belgák
MAGYARORSZÁG: Tóth Balázs – Nego, Orbán, Szalai A., Kerkez (Dárdai M., 90.) – Szoboszlai, Styles (Vitális, 82.) – Bolla (Gruber, 90.), Tóth A. (Ötvös, 60.), Nagy Zs. (Lukács D., 60.) – Varga B. Szövetségi kapitány: Marco Rossi
PORTUGÁLIA: Diogo Costa – Rúben Neves (Joao Félix, 79.), Joao Cancelo, Rúben Dias, Nuno Mendes – Vitinha (António Silva, 87.), Joao Neves – Pedro Neto (Palhinha, 79.), Bruno Fernandes (Trincao, 66.), Bernardo Silva – Cristiano Ronaldo (G. Ramos, 87.). Szövetségi kapitány: Roberto Martínez
Gólszerző: Varga B. (21., 84.), ill. Bernardo Silva (36.), Cristiano Ronaldo (58. – 11-esből), Cancelo (86.)