Az igazság pillanata – Ballai Attila publicisztikája
Nézzük a tényeket!
Labdarúgó-válogatottunk ma nekivág a 2026-os világbajnokság selejtezősorozatának, elérkezett hát az igazság pillanata, az „ítéletidő”. Mostantól nem kell képzelegni arról, ami amúgy is van, az elmélet gyakorlattá válik; fiaink kilépnek a pályára Dublinban, és ezzel belépnek a jelenbe. A múlt, még a közelmúlt is jelentőségét veszti.
Eddig latolgattuk az esélyeket, elemeztük játékosaink formáját, hipotéziseket állítottunk fel, de futballmúltunk számos példát ad arra, hogy ennek nincs tétje, értelme sem sok. Sokszor megesett, hogy – Micimackóval szólva – a baj előtt egy mérkőzéssel még semmi baj nem volt, miként a bravúrra vagy korszakos hőstettre sem utalt semmi egy meccsel korábban. Az 1953. novemberi 6:3-as diadal előtt tíz nappal nyögvenyelős, 2:2-es döntetlent szenvedtünk a svédekkel a Népstadionban, és attól tartottunk, mi lesz így velünk Londonban, az angol megfigyelők bezzeg megnyugodva tértek haza, mondván, nincs miért félni a magyaroktól. Hát, éppenséggel lett volna. Az 1966. júliusi, brazilok feletti tündökletes 3:1-es vb-csoportmeccs felvezetéseként kapusbakikkal és kihagyott ziccerekkel terhelt, ugyancsak 3:1-es verést mértek ránk a portugálok, így vártuk kétségek között az előző két vb aranyérmesét. Aztán Albert, Farkas, Bene ámulatba ejtette a világot! Legutóbbi, sikerrel megvívott selejtezősorozatunk nyitányán, 1984 szeptemberében az osztrákokat győztük le 3–1-re, de nem hogy az utolsó felkészülési találkozó – 0–2 itthon Mexikóval –, hanem még az osztrákok ellen 0–1-gyel zárult első félidő sem utalt arra, hogy szünet után, negyvenöt percen belül nagycsapat születik. Amely 1986-ban a brazilok feletti 3–0-val búcsúzott eufóriában tobzódó közönségétől, és legközelebb a mexikói vb-n, a szovjetek ellen láttuk viszont. Kell-e mondani, milyen állapotban?
Így aztán attól is igen nyugodtan aludtam a napokban, hogy bizonyos Football Meets Data elemzőrendszer szerint Portugália 94 százalékos valószínűséggel és 15.3 ponttal zár a csoportunk élén, míg a mieink erre mindössze négy százalék esélyt kaptak, a másodikra ellenben 59-et, a harmadikra pedig 32-t, és 8.7 pont megszerzésére taksálják együttesünket. Azaz, mivel tizedpontokat csak papíron lehet elcsípni, füvön nem, és a futballnak ugyebár utóbbi az altalaja, a kerekítésekkel együtt a portugálok hatból ötször győznek, mi háromszor.
Lássuk be, azért ehhez a következtetéshez nem szükséges harmadik évezredbeli űrtechnológia, elég a józan paraszti ész. Ha valamit akarunk keresni, minimum háromszor nyernünk kell: az örmények ellen oda-vissza és az írek ellen itthon. Az ellenpólus a portugáliai fellépés, onnan bármi plusz jönne, az terven (és képességeken) felüli. A mérleg nyelve tehát az írek elleni idegenbeli és a portugálok elleni hazai összecsapás. Éppen az első kettő ma és jövő kedden. Ezeken dől el a sorsunk, az, hogy az első, a második vagy a harmadik helyen végzünk-e. (A negyediket csak meghagynánk az örményeknek.)
Tehát mindjárt ránk köszönt a két kulcsmeccs. Ezeken összesen szerezhetünk 0, 1, 2, 3, 4 vagy 6 pontot. Nézzük, melyikkel mire mennénk! Két vereséggel, ha nem is végleg, de lenulláznánk magunkat matematikai és lélektani értelemben egyaránt. Az egy pont – főleg, ha Dublinban csípjük el – megőrzi az esélyt a második helyre, de majdnem ellehetetleníti az elsőt. Két ponttal nagyjából ugyanez a helyzet. Ha hármat szerzünk, messze nem mindegy, kitől; ha az írektől, a második hely felé nagyot lépünk előre, az elsőtől ugyanekkorát hátra, ha a portugáloktól, az elsőségtől a harmadik pozícióig minden nyitva marad. A négyre majdnem ugyanígy igaz e két kimenet, mint a háromra, természetesen rózsaszínűbb jövőképpel. A hat pont kínálta esélyekkel akkor foglalkoznék bővebben, ha kedd éjszakára aktuálissá válna. Addig merő időpocsékolás.
A fenti kalkuláció persze abból indul ki, hogy az örmények egyetlen pontot sem fognak, de erre semmi garancia nincs, sőt. A „kicsik” elleni fejre állások mindig döntően befolyásolják a relatíve nagyok és az igazán nagyok sorsát, erre a magyar futballmúlt is példák sorát adja. 1978-ra selejtezve kevés lett volna a csoportelsőséghez a két hazai győzelem és az athéni döntetlen, ha a görögök meglepetésre nem gyűrik le a Szovjetuniót. Az 1982-es részvételért úgy előztük meg az angolokat, hogy mindkétszer kikaptunk tőlük, csakhogy míg ők egyaránt 2–1-re alulmaradtak Romániában, Norvégiában és Svájcban, mi e három túrát egy győzelemmel és két döntetlennel hoztuk. Legutóbb pedig azért szorultunk a negyedik helyre, mert oda-vissza elintéztek minket 1–0-ra az albánok – ha az a hat pont megvan, megingathatatlan a második helyünk.
Ami még nem vb-részvételt jelentene, csak túlélést, pótkvalifikációs lehetőséget. Joggal boronghatunk az Európát sújtó méltánytalanságon és aránytalanságon, mert bár a vb-mezőny 2026-ra 32-ről 48-ra nő, földrészünknek ez mindössze három új kvótát biztosít, 13 helyett 16-ot. Nálunk 54 csapat hadakozik 16 helyért, a sportág másik őshazájában, Dél-Amerikában tíz hat biztosért és további egy valószínűért. A komolyabb erők – argentinok, brazilok, uruguayiak, ecuadoriak, kolumbiaiak, paraguayiak – onnan egyszerűen nem tudnak nem kijutni, Chile és Peru meglepő visszaesése miatt még Venezuela és Bolívia, illetve kettejük közül egy előtt is nyitva az ajtó. Itt meg a németek csütörtök este kikaptak 2–0-ra a szlovákoktól Pozsonyban, a hollandok döntetlenre mentek otthon a lengyelekkel, és máris főhet a fejük.
Ha Európa nem a vb-kontingens egyharmadát, hanem a felét kapná meg, azaz nem 16, hanem 24 helyet – ami a múlt eredményei és a jelen erőviszonyai alapján egyáltalán nem lenne túlzás –, akkor a tizenkét csoport másodikjai is egyenes ágon kvalifikálnának. Így viszont csupán az elsők érnek révbe, és a tucatnyi második a Nemzetek Ligája négy alakulatával még játszik egy tizenhatos „mini Eb-t” négy négyesben a fennmaradó négy helyért.
Hogy melyik lehet a mi utunk? Ugyancsak felesleges ezen meditálni – amelyikre teljesítményünk, az ellenfelek produkciója, a napi formák, jó vagy rossz szerencsénk révén ráléphetünk. Reménykedjünk benne, hogy a kettőből az egyikre igen.
Azon pedig szintén kár sopánkodni, hogy a sors(olás) a portugálokat sodorta az utunkba, az egyetlen nagy futballnemzetet, amelyet a mieink még sohasem győztek le. Örökmérlegünk velük szemben négy döntetlen, tíz vereség, 10–33-as gólkülönbség, a legutóbbi három alkalmat tekintve három „zakó”, 0–7. De ismétlem, ez a múlt, a megismétlődésére semmi garancia nincs. Különben is, a „lakatlan szigetek” megleckéztetésével már képtelenség kijutni labdarúgó-világeseményre, ahhoz bravúr kell.
Nemcsak ma, a legutóbbi három sikeres selejtezőnk idején is az kellett. Mindig legalább egy, előzetesen esélyesebbnek, erősebbnek ítélt vetélytárs megelőzése. 1978-ért a szovjeteké, 1982-ért az angoloké, 1986-ért a hollandoké. Jobb lenne, ha a portugálok helyett most utóbbi kettőből lesne ránk valamelyik? Vagy a németek, a franciák, az olaszok, a spanyolok? Nekem nem.
A nemzetközi szövetség, a FIFA aktuális ranglistáján Portugália hatodik, Magyarország 38., Írország 60., Örményország 105. Azonban szombat este Dublinban ennek is éppen akkora jelentősége lesz, mint annak, hogy Szoboszlai Dominik kozmikus szabadrúgásgólt szerzett az Arsenal ellen, hogy Varga Barnabás kiváló formába lendült, hogy Willi Orbán a lipcsei védelem tengelyében bizonytalanabbnak tűnik, mint korábban éveken át, hogy mindhárom kapusunknak mások az erényei, és előre nem tudni, ezek közül az írek ellen melyikre lenne a legégetőbb szükségünk. Csak az a biztos, hogy végre megkezdődik.
Labdarúgó-válogatottunk negyven éve nem járt világbajnokságon. Abban az időben, amikor még igen, a magyar szurkolók elvétve utazhattak nyugatra, így az én generációm sportos bakancslistájának első tétele, hogy egyszer, de egyszer élőben láthassuk vb-n a csapatunkat. És egyre inkább kopik az a bakancs, úgyhogy kedves fiúk, harcra fel!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
