Egyre látványosabban nagy a kabát Messiéknek
KÜLÖNVÉLEMÉNY. Nem szép dolog szubjektívkedni Marosi kolléga elemzése után, ám gyerekkoromtól megveszekedett szurkolója vagyok az argentinoknak: nem az 1986-os, mexikói győzelem óta, mert akkor a nulla hat egy időre elvette a kedvem a futballtól és az Isten keze-akció sem volt szimpatikus; és nem is az 1990-es vb-ezüst óta, mert bár borzalmasan imponált Claudio Caniggia vagánysága és külseje, Diego Maradona öreg tanáros modora, de már sihederként is láttam: ez nem az a futball.
Hanem 1994! Ide a rozsdás Wartburg-kupufogót, hogy a Luis Islas – Fernando Cáceres, Oscar Ruggeri, Néstor Sensini, José Chamot – Fernando Redondo, Diego Maradona, Diego Simeone – Claudio Caniggia, Gabriel Batistuta, Abel Balbo csapat világbajnok lesz, ha a csoportkör közepe után nem derül ki, hogy miért is kezdett a nagy Diego bombaformában, és el nem meszelik őt tiltott szerek használata miatt (Maradona a nyolcvanas évek végétől egyre keményebben kokainozott, ez nyílt titok volt; az 1994-es vb-n efedrinnel bukott meg a doppingvizsgálaton).
Ha lehet, négy év múlva egy még jobb keret szaladt össze argentin színekben, már a Carlos Roa, Javier Zanetti, Roberto Ayala, Matías Almeyda, Claudio López, Ariel Ortega, Juan Sebastián Verón, Leonardo Astrada, Hernán Crespo sorral frissítve a Simeone, Batigol tengelyt, de csak a legjobb nyolcig jutottak, 2002-ben meg szégyenszemre már a csoportkörben kiestek.
Németországban Lionel Messi, Esteban Cambiasso, Maxi Rodríguez, Pablo Aimar, Juan Román Riquelme és Javier Saviola nőtt fel Crespo mögé, egy csodagóllal, majd egy orosz rulettes bukással a nyolc között a házigazda ellen – hogy 2010-ben már maga Maradona valljon kudarcot ugyanakkor és ugyanazok ellen a Messi köré épített Nicolás Otamendi, Gabriel Heinze, Javier Mascherano, Ángel Di María, Gonzalo Higuaín, Carlos Tévez mag élén.
Kezdtek fogyni a tehetségek, Messit egyre inkább nyomasztotta Maradona árnyéka, és valljuk be, a brazíliai döntő egy kifutott eredmény volt, pedig ha Messi, Higuaín vagy Rodrigo Palacio kicsit ügyesebb, akkor most címvédőként égnek Oroszországban a kék-fehérek.
„Mi tagadás, különös fricskája lenne a sorsnak, ha a Simeone, Maradona, Redondo, majd a J. Zanetti, Almeyda, Simeone, Verón, Ortega középpályássor után éppen a Lucas Biglia, Javier Mascherano, Enzo Pérez trió dicsőülne meg egy vb-aranyban" – írtuk a finálé előtt.
Akkor még nem is sejtettük, hogy négy évre rá Messi lesz a jobbszélső és Sergio Agüero a középcsatár, hogy mögöttük az európai szinten teljesen ismeretlen, s mint kiderült, súlytalan Maximiliano Meza, Marcos Acuna kettős tevékenykedjen, az Atlético Madridban többször is megbukó Eduardo Salvio szervezkedjen a jobb szélen, középen meg a harminckét esztendős, a topligák helyett már csak a River Plate-ben szerződést kapó Pérez és a nála két évvel idősebb, Kínában levezető Mascherano próbálja elviselni a karmesteri pálca terhét.
A védelmet elnézve megállapíthatjuk, hogy hosszabb távon a futballban sincsenek csodák: a veterán Willy Caballero hexensusszt kapott a Chelsea kispadján, és Pep Guardiola sem tudta megtanítani őt lábbal futballozni, ám az sem segített rajta, hogy a három középső védő egyike egy balhátvéd, a fél éve az Ajaxban játszó Nicolás Tagliafico, a másik meg a Sevillában jobbhátvédként fungáló Mercado. A sors és Jorge Sampaoli szövetségi kapitány kifürkészhetetlen akaratából ráadásul a jobbhátvéd volt középen, a bal oldali mindenes pedig a jobb szélen.
Sampaoli minden bizonnyal megirigyelte Hirschl Imre sikereit...
Pedig micsoda C-csapatokat tudtak nem is olyan régen kiállítani még! Sergio Goycochea – José Basualdo, Oscar Ruggeri (Fernando Cáceres, 40.), Jorge Borelli, Ricardo Altamirano – Gustavo Zapata, Diego Simeone, Fernando Redondo, Néstor Gorosito (Leonardo Rodríguez, 64.) – Gabriel Batistuta, Alberto Acosta: az idősebb albiceleste-fanok tudják, hogy ez volt az eddigi utolsó argentin gárda, amelyik megnyert egy jelentős tornát a felnőttek között. 1993-ban, a Copa Américát.
Egy darabig mantrázni kell még azt a csapatot...
