Luka Modric fénye a társakat is beragyogja – exkluzív interjú Aldo Dolcettivel

– Mit szól a magyar válogatott Írország elleni, 96. percben elbukott világbajnoki selejtezőjéhez?
– Borzasztóan sajnálom, tényleg nagyon kár érte.

– Olaszországból nézve miként értékeli Marco Rossi munkáját?
– Amennyire látom, az elmúlt években szinte a maximumot sikerült kihoznia a rendelkezésére álló játékosállományból.

– Milyen a megítélése a szélesebb olasz közvéleményben? Egyáltalán, ismerik, elismerik a Magyarországon elért eredményeit?
– Nem eléggé, és őszintén szólva ezen csodálkozom is. Talán annak is betudható, hogy Marco Rossi játékosként nem tartozott a Serie A legnagyobb hírességei közé és edzői pályafutása is érdemben Olaszországtól távol, a Honvédnál indult el. A másik magyarázat, hogy az olasz gondolkodásmód mindig kicsit köldöknézegetős, provinciális, hajlamosak vagyunk csak a belső világunkat figyelni.

– Rossival ismerik egymást személyesen?
– Személyesen nem, de akadna azért közös témánk, ha leülnénk megenni egy pizzát.

– Például?
– Először is a Honvéd. Mindketten dolgoztunk a csapat edzőjeként, érdekes lenne kitárgyalni a különböző tapasztalatokat, változásokat.

– Változások, azok bizony voltak Kispesten. Rossival még bajnok lett a csapat az NB I-ben, két éve viszont kiesett, és azóta a másodosztályban szerepel.
– Nem örülök neki. Időnként megnézem a csapat eredményeit, igyekszem képben maradni. Évek óta nem jártam Magyarországon, de már hiányzik, szeretnék visszatérni Budapestre, felkeresni a régi ismerősöket.

– Hallottam a családi örömhírt: milyen az élet nagypapaként?
– Látja, telnek az évek… Gondolataimban mostanság talán még erősebben ott a család, a gyerekeim, akik a jövőt építik és akiknek büszkén figyelem a kibontakozását. Lányom, Adele Zoe cukrászként dolgozik Londonban – érdekesség, hogy vezetéknevünk olaszul éppen édességet jelent –, harmincéves fiam, Lorenzo Dolcetti pedig a szlovén bajnokságot vezető Celjénél segíti a spanyol vezetőedző, Albert Riera munkáját.

– Viszi tovább apja mesterségét?
– Lehetett volna Lorenzóból futballista, de huszonegy évesen úgy döntött, hogy nem alsóbb osztályokban szereplő labdarúgóként, hanem edzőként szeretne boldogulni. Londonba ment tanulni, ott szerzett futballedzői diplomát, majd mérkőzéselemzőként rögtön állást is kapott a Southamptonnál. Később az edzői stáb tagja volt a Portsmouthnál, a Colchesternél, az athéni Kallitheánál, a spanyol Castellónnál, nyár óta pedig a Konferencia-ligában szereplő szlovén klubnál áll alkalmazásban, a munkájára rálátók nagy megelégedésére. Mondhatjuk, hogy az edzői pályaválasztással az én példámat követte, de inkább így fogalmaznék: a szenvedélyének él.

Megvan az összhang Massimiliano Allegrivel

– Saját munkaköre a Milannál collaboratore tecnico, amelyet szó szerint szakmai munkatársnak, szabadabb értelmezésben segédedzőnek fordíthatunk. Mi is hát a pontos feladata?
– Önmagában a collaboratore tecnico megjelölés nem segít az eligazodásban, a Milannál a tizenegy tagú szakmai stábból ugyanis ötünknek ez szerepel a szerződésében, mégis mindenkinek más a felelősségi köre. Én úgynevezett másodedző vagyok, szerepem leginkább a szakmai vezetőség tevékenységének koordinálása, vagyis megszervezni a napi edzésfeladatokat, a taktikai értekezleteket, az ellenfelek elemzését, szavatolni a napi munka gördülékenységét.

– Massimiliano Allegri vezetőedzővel szinte elválaszthatatlan párost alkotnak, a Juventusnál végigdolgozott éveik is igazolták az együttműködés hatékonyságát. Mi kell a ritka összhanghoz?
– Nem hiszem, hogy bármiféle titkot kellene keresnünk, Allegrit alapvetően két szempont vezérli. Az egyik a szakmai, a másik az emberi minőség, ami már bizalom kérdése. Vagyunk hárman a stábból, akik hosszú évek óta együtt dolgozunk vele, az összhang alapja pedig a professzionális hozzáállás, a folyamatos javulási szándék, valamint a már említett bizalom egymásban. Lehet hibázni az életben, a futballban, el lehet veszíteni egy meccset, fontos azonban a megoldás keresése. Az, hogy ha elbuktál, talpra tudj állni. Ebben sokat segít, ha olyanokkal vagy körülvéve, akik hasonlóképpen gondolkodnak.

– Kapcsolatuk szigorúan szakmai, vagy személyes természetű is? A születésnapi vacsorájára áthívja felettesét?
– Magától értetődő, hogy az idők során alaposan megismertük egymást, ez a viszony a magánéletünket is érinti, de csak bizonyos határig. A konnektort sem szabad mindig bedugva hagyni. Mindenkinek szüksége van a szabad lélegzetvételre, arra, hogy amikor nem a csapattal dolgozik a mindennapi munka kötelékében, a személyes életterébe húzódhasson. Allegrivel működik köztünk ez az egyensúly, mindketten tudjuk, mikor van szükség hátrébb lépni.

– Az utóbbi tizenöt évben hat Serie A-bajnoki címet nyert csapataival Allegri, a jelenlegi olasz labdarúgás egyik legsikeresebb edzőjének számít. Közeli munkatársaként miként jellemezné a munkaszemléletét?
– Felső kategóriás edző, és ennek több oka van. Tisztafejű, jó memóriával megáldott szakember, aki gyors észjárással képes pillanatok alatt átlátni a körülötte zajló eseményeket. Amikor kell, erősen összpontosít, amikor kell, nyugalmat sugároz, és amikor kell, viccel, barátságos, közvetlen a játékosokkal.

Az olasz futball fejlődésének kulcsa az utánpótlás

– Luka Modric a modern labdarúgás csodája, negyvenévesen is a Milan vezéregyénisége…
– És milyen kár, hogy már negyvenéves! Az általam edzett futballisták közül ő azon kevesek egyike, akikkel felemelő élményt, érzelmi pluszt jelent együtt dolgozni. Fényt hoz a személye, a jelenléte, a játéka, és ez a fény a társakat is beragyogja. Hihetetlen intelligencia jellemzi és elképesztő alázat. Ő az, aki minden edzésen a száz százalékra törekszik, aki minden meccset meg akar nyerni, és mindezt példás szerénységgel teszi.

– Ha Modric a „kevesek egyike”, kik a többiek, akikkel igazán élmény volt együtt dolgozni?
– Ha a Juventusnál eltöltött közel tíz évre gondolok, eszembe jut rögtön Gianluigi Buffon, ő ma az olasz válogatott delegációvezetője, egyébként az imént találkoztam vele. Hasonló szintet képviselt Andrea Pirlo, és a versenyszellem szuperpéldája, Cristiano Ronaldo, de említhetném Paulo Dybalát is. A mai futballban általános, hogy sokan gondolkodnak egyszerű, sablonos megoldásokban, nekem viszont azok a játékosok tetszenek igazán, akik képesek meglepni, képesek valamilyen nem várt, kreatív ötlettel színesíteni a játékot. Modric kétségtelenül ilyen.

– A Milan az előző idényben lemaradt minden európai kupasorozatról, így amióta nyáron átvették a csapatot, csak a hazai terepre kell fókuszálniuk. Ez előny vagy hátrány?
– Is-is. Hogy kevesebb meccset játszunk, megkönnyíti a regenerációt, a hangolást a következő összecsapásra. Ugyanakkor éppen a szellősebb mérkőzésnaptár miatt a játékoskeret is vékonyabb, egy-egy sérülés vagy eltiltás érzékenyebben érint minket, hiszen nem biztos, hogy az illetőt az kispadról hasonló minőségű játékossal tudjuk pótolni.

– Legutóbb hét éve készítettünk önnel interjút, a beszélgetés során érintettük az akkor éppen az elúszott oroszországi világbajnokságot sirató olasz válogatottat is. A helyzet ma sem sokkal biztatóbb: azóta a csapat lemaradt a katari vb-ről is, legutóbbi selejtezőcsoportjában pedig meglepetésre csak a pótselejtezőt érő második helyre ért oda, az utolsó körben Milánóban szenvedett 4–1-es vereséget Norvégiától. Lát érdemi előrelépést?
– Valami nem működik. Ha lesz is pozitív változás, az az utánpótlásból indul, következésképpen nem látható egyik napról a másikra. Az eddig elmaradt javulást hiányolva az okok megint csak az utánpótlásképzésben keresendők, ahogyan a tehetségeknek is onnan kellene érkezniük. Az olasz válogatottban még sohasem volt akkora jövés-menés, mint az elmúlt hét-nyolc évben. Ez pedig csakis azt jelenti, hogy nem találni tizennyolc futballistát, akire azt lehetne mondani, hogy stabilan jobb a többinél. A szövetségi kapitány bizonytalansága ilyen esetben a játékosmezőnyről mond kritikát.

– Képesnek gondolja Gennaro Gattusót arra, hogy a változások élére álljon?
– Gennarót a Milan Primavera-csapatánál töltött edzői időszakomból is ismerem. Bizonyosan képes változtatni, de attól tartok, elsősorban nem a szövetségi kapitány személyén múlik a fordulat. A Norvégia elleni súlyos kudarc rengeteg kritikát, negatív hangot, rosszmájú véleményt előhívott. Ugyanakkor úgy érzem, éppen ebben a nehezített hangulati környezetben találhatja meg tartását a válogatott és juthat túl a pótselejtezőkön.

Kiállításán a művészetet ötvözte a labdarúgással

– Ritka, ha egy futballedző festőművészként is maradandót alkot. A kiállításairól megjelent képeket, leírásokat böngészve felvetődik: van-e közös pont a kétféle tevékenységben?
– Szeretem ezt a kérdést. Most, hogy felhozta, felötlik bennem a gondolat, milyen jó lenne egy napon művészként Magyarországon is bemutatkozni. Annak idején ezt az oldalamat nem mutattam a nyilvánosságnak, kellett némi idő, amíg arra a döntésre jutottam, hogy érdemes az alkotásaimmal a közönség elé állni. Immár ez is része az életemnek, noha nem könnyű a segédedzői teendőkkel összeegyeztetni. Ugyanakkor el kell árulnom, hogy futballistaként és edzőként valójában világéletemben művész voltam.

– Milyen értelemben?
– Mindig is alkotni igyekeztem. A kommunikációban keresem az új utakat, nemcsak szavakkal igyekszem kifejezni magam, de jelekkel, érzésekkel, zenével akár. Furcsán hangzik talán, de már a Honvédnál is alkalmaztam a zenét és a táncot. A helyes ritmusérzék a futballban meghatározó, ennek fejlesztésére pedig nagyszerű eszköz a tánc. Úgy éreztem akkor, a magyar labdarúgásból hiányzik az intenzitás, a ritmusváltás, ezért igyekeztünk segítőmmel, Lidio Melisszel olyan gyakorlatokat kitalálni, amelyekkel ezt lehet serkenteni. De művésznek lenni életforma is. A művészet meghatározó részemmé vált. Az emberi természetet, viszonyokat, a női szépséget, a férfi karaktereket is segít kibontani. Márpedig engem a leginkább a személyiség érdekel, a maga mélységében. A szem például… A szem a figyelem jelképe, ugyanakkor a lélek tükre is, sok mindent elárul. Én a festményeimmel, rajzaimmal tudom a legjobban megmutatni, amit szeretnék, akár a futballhoz kapcsolódóan is. A legutóbbi, tavaly nyáron rendezett kiállításom kifejezetten a labdarúgást és a művészetet ötvözte, a címe ez volt: „Vietato giocare”, vagyis „Játszani tilos”.

– Tilos?
– Manapság sajnos nagyon keveset játszunk. Korábban szóba került beszélgetésünk során az olasz utánpótlásnevelés kérdése, erre is visszautalhatnék itt. A fiatalok már alig játszanak igazából, beszippantja őket a telefon, a közösségi média, a díványon tengetett playstation-élet. De játékon nem csak a fizikailag űzött játékot értem. A felnőttek sem játszanak. Egy bizonyos kor felett a játék egyet jelent a tréfálkozással, a könnyedséggel, az emberek azonban hajlamosak komoly ábrázattal beletemetkezni a munkájukba. Holott a játékosság éppen a munkájukat könnyítené meg sokszor. Erre utal, mintegy provokáció gyanánt, a „Tilos játszani” cím. A kiállításon többek között szerepelt egy fejelőgyakorlatokhoz használatos, futballedzésekről ismert szerkezet, amelyen madzagra lógatott labda volt látható, gömb alakú festményként kidolgozva. Bárki kipróbálhatta, belefejelhetett.

– Minek tartja magát inkább: futballedzőnek vagy művésznek?
– Ennek is, annak is, fele-fele arányban.