Szalai Attila: Marco Rossi bízik a magyar csapatban – és mi is benne!

– Kölcsönjátékosból csapatkapitány?     
– Nyári szerzeményként meglepett a kinevezés, de mutatja, hogy bíznak bennem, sokat várnak tőlem – mondta a Nemzeti Sportnak a Kasimpasában szereplő 53-szoros válogatott belső védő, Szalai Attila, akivel Isztambulban találkoztunk. – Csapatkapitányunk, Haris Hajradinovic keresztszalag-szakadást szenvedett, utána esett rám az azóta már menesztett Sota Arveladze vezetőedző választása, megtett a helyettesének. Nem szokványos, hogy kölcsönjátékosként megkaptam a karszalagot, de ez is jelzi, hogy szeretnek, tisztelnek, elismernek a klubnál.

– A Hoffenheim kötelékébe tartozva egymást követő harmadik kölcsönjátékát tölti. Hogyan került a Kasimpasához?     
– A Standard Liege-nél töltött öt hónap után az járt a fejemben, hogyan tovább. Körvonalazódott, hogy a Hoffenheimnél nem úgy számolnak velem, mint szerettem volna, márpedig mindenáron játszani akartam. Sota Arveladze kifejezett kérésére keresett meg a Kasimpasa. Előremutató beszélgetéseket folytattam vele, és mivel az érdeklődők közül ez a klub volt nekem a legszimpatikusabb, nem volt nehéz meghoznom a döntést. Kézenfekvő volt a visszatérésem Törökországba: beszélem a nyelvet, ismerem a Süper Liget, a játékosokat, az ellenfeleket és Isztambult – már amennyire külföldiként egy tizenhatmilliós metropoliszt lehetséges. 

– A Kasimpasában többet játszott, mint kétezerhuszonhárom és kétezerhuszonöt nyara között összesen. Már csak ezért megérte a váltás?     
– Előzetesen úgy éreztem, nagy szerepet osztanak rám, vezéregyéniségnek hoztak ide, és a várakozásom igazolást nyert. Az volt a legfontosabb szempont a csapatkeresésnél, hogy érezzem a bizalmat, és a sportszakmai részen túl a nyugodt háttér is vonzott. Az eredmények nem mindig alakultak úgy, mint szerettük volna, de sikerült beilleszkednem, alapember vagyok, és a válogatottba is visszaverekedtem magam.

– Nem furcsa, hogy a Fenerbahce, a Hoffenheim, a Freiburg és a Standard Liege után olyan csapatban szerepel, amelynek a meccseire kevesen, átlagban kétezer-ötszázan járnak?
– Nyilván nem lehet összehasonlítani a Kasimpasa szurkolóbázisát és a klubot körüllengő rajongást a világszerte negyvenmilliós táborral büszkélkedő Fenerbahcééval vagy a magyar válogatottéval, amelyért egy ország szorít. Ilyen léptékű, lelátóról érkező nyomás itt nincsen, de érezzük a támogatást, sokszor találkozom a városban a szurkolóinkkal.

– Játékszervező középhátvédként számítanak önre – testhezálló a feladat?     
– Jó érzés, hogy a Kasimpasában fontos szerep hárul rám a pályán, de ugye arra raknak nagyobb terhet, aki bírja – márpedig engem lehet terhelni, szeretem a felelősséget. Tudom, hogy sokat vár tőlem a szakmai stáb mind támadásépítésben, mind védekezésben, szóval már csak ezért is érzem úgy, hogy ez a kölcsönjáték épít engem.

– Az eddigi jó formája azonban a válogatott szünet óta visszaesett, amit korábbi edzője azzal magyarázott, hogy nem heverte ki az írek elleni sokkot.     
– Bennem is felvetődött a kérdés, éreztem-e valaha egyetlen meccs miatt ekkora szomorúságot és fájdalmat, mint amit az utolsó vébéselejtezős vereség okozott. Arra jutottam, még semmi sem viselt meg ennyire a pályafutásom során. Ennek tudom be, hogy nem könnyű ezt megemészteni. Nehéz hetek állnak mögöttem, de ilyen a futball: bármi is történjék, jön a következő mérkőzés. Azon vagyok, hogy mentálisan új erőre kapjak.

– Igen ám, csakhogy labdarúgóként év közben nincs lehetősége hosszabb szabadságra menni, hogy elrendezze magában a történteket...     
– Ezért is jelent sokat a barátnőm és a családom támogatása, ami átlendít a nehéz pillanatokon. Nem titok, sportpszichológussal és mentáltrénerrel dolgozom együtt, szerintem a szakemberek segítsége elengedhetetlen az élsportban. Huszonhét évesen nem tartom magamat nagy öregnek, de sok nehézséget megéltem már a pályafutásomban. Főleg az elmúlt két évben mentem át gyötrelmes időszakokon, amelyeket megerősödve hagytam magam mögött. Ezek a tapasztalatok segítenek kezelni a nehézségeket, tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy ismét minden rendben legyen körülöttem.

– Mit gondol, miért viselte meg ennyire az írek elleni fiaskó?     
– Huszonnyolc éve nem jártunk világbajnoki pótselejtezőn, amitől karnyújtásnyira kerültünk – vagy talán még közelebb –, a saját kezünkben volt a sorsunk. A csoportmeccseken rengeteg érzelem gyülemlett fel bennünk, az egész sorozatot a túlfűtöttség jellemezte. Írország ellen a Puskás Arénában mindent megtettünk, szívünket-lelkünket kitettük a pályára, de ez sem volt elég – szerintem ezért érezzük igazságtalannak a vereséget. Könnyebb lenne elfogadni a történteket, ha az ellenfél lett volna az erősebb, de mi futballoztunk jobban, és mégis, az írek szereztek több gólt. A kiesés mindenkinek óriási fájdalom és csalódás, de végére kell érnünk a gyászmunkának, hogy a veszteségélmény pluszmotivációt jelentsen a jövőben.

– Hányszor látta az összefoglalót?     
– Többször, de az utolsó perceket irdatlan nehéz végignézni... Emlékszem, a meccs másnapján a reptéren várakoztunk a barátnőmmel, utaztunk vissza Isztambulba, és a tévében az ismétlést adták. Szörnyű volt a visszajátszásokat, lassításokat nézni, fájdalmat, szomorúságot éreztem, de sosem voltam az a fajta, aki behunyja a szemét, mert nem akar tudomást venni a történtekről. Próbálom levonni a tanulságokat, mit lehetett volna másképp tenni.  

– Az első gólt megelőző tizenegyeshelyzeten kívül az utolsó kapott gól miatt is sokan beleszálltak önbe, mondván, rosszul helyezkedett. Hogyan látja azt a szituációt?
– Bűnbakkeresésbe nem mennék bele, szerintem nincs is rá szükség. A felívelést követően az ellenfél védője megcsúsztatta a labdát, Troy Parrott pedig olyan napot fogott ki, hogy a lábujjával be tudta kotorni a kapunkba. Nem gondolom, hogy valaki hatalmasat hibázott volna. Marco Rossi szövetségi kapitány azt mondta nekünk a meccs után, hogy minden esélyünk megvolt a harmadik gól megszerzésére, élni kellett volna a lehetőséggel.

–  A kilencvenhatodik percben kapott gól okozta a válogatott vesztét, de rá lehet fogni csupán erre a mozzanatra, hogy Írország játszhatja a pótselejtezőt?      
– Szerintem hiba lenne. Hat mérkőzésből állt a selejtező, nem lehet rákenni egy-egy meccsre, hogy nem sikerült az első két hely valamelyikén végezni. Hiába döntenek momentumok, az összképet kell nézni.

– Ennek tükrében hogyan éli meg, hogy a magyar labdarúgásról szóló diskurzust alapjaiban határozza meg az utolsó pillanatokban kapott gól?     
– Nem új keletű a jelenség: ha nyerünk, minden rendben, vereség esetén viszont minden szörnyű – ez mindig is így volt, és ez a hozzáállás szerintem nem csak Magyarországon jellemző. A futball az érzelmek játéka, és olyan országban, ahol a válogatottnak hatalmas a szerepe, nyilvánvaló, hogy a reakciók még hevesebbek siker vagy kudarc esetén. Tisztában vagyunk vele, mekkora a felelősségünk a magyar labdarúgás megítéléseben, nagyban befolyásolja, miként teljesítünk.

– Mennyi realitása van annak, hogy a válogatott kijusson a világbajnokságra? A FIFA-világranglistán a huszonegyedik az európai csapatokat nézve, topligában szereplő játékosból pedig a koszovóiaknak vagy éppen az albánoknak is több van.     
– Ha megverjük az angolokat négy-nullára, a németeket idegenben, a szerbeket meg oda-vissza, megnő az elvárás, és ez így van rendjén. Lehet, hogy nincs sok játékosunk az elit bajnokságokban, de azért csak van a Liverpoolban két futballistánk, a Bundesligában is többen alapemberek, Sallai Roland pedig a Galatasarayjal a Bajnokok Ligája főtábláján szerepel. Egyre több magyar fiatal szerződik külföldre, ebből a szempontból jó úton járunk, és az NB I-ben is találni olyanokat, akik lendítenek a válogatotton – Lukács Dániel és Gruber Zsombor az ősszel robbant be. Európából a legnehezebb kijutni a vébére, de ezen a körülményen nem tudunk változtatni. Mindenkinek az a célja és álma, hogy sikerüljön a kvalifikáció. 

– Ha a kommentelőkön múlna, legközelebb már ön nélkül állna fel a válogatott. Hogyan viseli, hogy az utóbbi egy-két évben a hozzászólók kipécézték maguknak?     
– Nem tudok ezzel mit kezdeni, a magam részéről továbbra is teszem a dolgomat, próbálom a legjobbamat nyújtani a csapatomban és a válogatottban. Korábban más játékosok váltak céltáblává, szóval nem először fordul elő, hogy valakire rászáll az internet népe. Ezt akkor tapasztaltam először, amikor kevés lehetőséget kaptam a klubomban, azonban Marco Rossi bizalmat szavazott nekem. Az emberek könnyen írnak olyat, amit élőben aligha mondanának – azért is gondolom így, mert személyesen soha semmilyen atrocitás nem ért, senki sem mondta nekem szemtől szemben, hogy hagyjam abba a labdarúgást. Az írek elleni válogatott meccs másnapján a reptéren többen odaléptek hozzám, hogy büszkék rám és a csapatra, pedig a kommentmező nem az ilyen véleményektől volt hangos. Nem akarok mellébeszélni, van, amikor rosszulesik, ha szidnak, főleg, ha a családomat emlegetik, de összességében jól kezelem a helyzetet. Amikor az ember a legmagasabb porondon áll, pillanatok alatt kereszttűzbe kerülhet, ezért is fontos, hogy a negatív hangok miatt ne torzuljon az önképem, a realitásérzékelésem, és lássam, kik azok, akiknek a véleménye igazán érdekel.

– A legfontosabb ebben az esetben alighanem az, hogy Marco Rossi bizalmát továbbra is élvezi.      
– Valóban, és ez sokat jelent nekem, főként egy nehezebb időszak után. Kisgyerekként az volt a vágyam, hogy válogatott labdarúgó legyek, márpedig kétezertizenkilenc óta kisebb megszakítással az vagyok, amit nagyra értékelek. Tudom, hogy a „Miszter” mit vár tőlem a klubomban és a válogatottban, igyekszem meghálálni a bizalmát.

– Az MLSZ két héttel a vébéselejtező végeztével bejelentette, Marco Rossi a posztján marad. Hogyan fogadta a hírt?     
– Meg sem fordult a fejemben, hogy ne maradna. Nála jó kezekben van a válogatott. Két Európa-bajnoki szerepléshez, Nemzetek Ligája A-ligájához és rengeteg szép emlékű meccshez segített minket, mindenki tudja, mennyit kaptunk tőle. Szereti Magyarországot, mindent megtesz, hogy sikeres legyen a válogatott. Bízom benne, hogy ismét eredményesek leszünk vele.

– Ezek szerint annak nincs valószínűsége, hogy a világbajnoki selejtezőben elért harmadik hely miatt megbomlik a bizalmi kapcsolat a szakmai stáb és a játékosok között.
– Biztos vagyok benne, hogy Marco Rossi bízik a csapatban – és mi is benne. Ezt a munkát nem egy-egy mérkőzés vagy momentum határoz meg, az összképet kell nézni, márpedig ha a válogatott képes arra, hogy makulátlanul megvalósítsa a taktikai tervét, sikeresek leszünk. Semmilyen bizalom sem tört meg, viszont tudjuk jól, hogy a szintlépés reményében a kapitány alighanem belenyúl a játékunkba.

– Schäfer András nemrég azt nyilatkozta lapunknak, hogy bár a célt nem sikerült elérni, a csapat most játszotta a legjobb futballt. Min kell csiszolni, hogy a támadóbb felfogású stílus eredményességgel párosuljon?     
– Próbálunk minél inkább kiismerhetetlenek lenni az ellenfelek számára, ennek meccs közben a szerkezetváltás az egyik eszköze. Mindenki videókat elemez, statisztikákat böngész, s ha egy csapat hosszú éveken át ugyanazt játssza, könnyebb reagálni a sémáira. Azt nem mondom, hogy kiismertek minket, de kell, hogy legyen B-tervünk, amivel rugalmasabbak leszünk. Az alapkoncepciónk megmaradt, a négyvédős rendszerünk előnye, hogy középen jól tudunk túltelíteni, létszámfölénybe kerülhetünk általa, viszont ennek az az ára, hogy hátul eggyel kevesebben vagyunk, ami kockázatos lehet. Mégis, szerintem nem a játékrendszer a legfontosabb a futballban, hanem a mentalitás, a küzdés, hajtás. E téren nem érhetett minket kritika, ezért is bízom benne, hogy ha taktikailag fegyelmezetten, a ránk jellemző egységes fellépéssel játszunk, a sikerek sem maradnak el.