Papp László 100: London, Helsinki, Melbourne – a triplázó hős

Ha nem 1974-ben rendezik az első világbajnokságot (amúgy Papp László szövetségi kapitánnyal a magyar ringsarokban…), alighanem vb-arany is díszelegne az eredménysorában, így azonban „be kell érnie” három olimpiai és két Európa-bajnoki címmel.

De a londoni olimpia előtt ott hagytuk abba, hogy 1947-ben az Eb-n még nem sikerült a trónra lépnie. Utána viszont alig néhány héttel az Európa-bajnokság után kiütötte az olaszok világhírű középsúlyú ökölvívóját, D’Ottaviót, majd az osztrák Kasnareket, az 1948. januári osztrák–magyaron pedig az utódját, Bauert is. A London előtt vívott tíz válogatott mérkőzésből Papp kilencen vett részt és hatszor győzött kiütéssel, háromszor pontozással. 

Csupa jó előjel! Londonban augusztus 7. és 13. között a Wembley melletti Earl’s Courtban rendezték meg a második világháború utáni első olimpiai ökölvívótornát.

Pappnak már a 32 között bokszolnia kellett, és ennek a finn Walle Resko látta kárát, akit a második menetben kiütött.

A nyolcaddöntőben a luxemburgi Jeannot Welter csak edzésnek volt jó, hiszen három percig sem tartott a csata, az ütésbemutatót tartó Papp ellenfelét már az első menetben kiküldte a ringből a mérkőzésvezető.

Az éremért a belga Auguste Cavignac következetett – és ez a meccs sem tartott három percig, miután Papp a harmadik riválisát is villámgyorsan elintézte. Úgy nyert olimpiai érmet, hogy az odáig vezető úton tíz percet sem töltött a szorítóban…

„Ott van a kötélnél a dél-afrikai… jobbhorog, balhorog… onnan ugrál most már igen kétségbeesetten, most már roggyant, gyerünk, Laci, jobbhorog, bravó! Nagyszerű volt, milyen értékes pontok ezek! Még egyet, jobbhorog, megint tisztán ült… A dél-afrikai megpróbál ellentámadásba átmenni. Papp László azonban ezt a támadást is keresztülveri, és újra csak ő jön előre. Menjünk bele, már csak néhány másodperc van hátra. Lacikám, most nyerjük meg az olimpiai bajnokságot. Jobbhorog, bravó, nagyszerű! Még egy jobbhorog, elzúgott a dél-afrikai feje fölött… zúg a rá-rá, hajrá! És vége a mérkőzésnek!... Győzelem!!! Papp László olimpiai bajnok!!!” – így hangzott a Magyar Rádióban Szepesi György londoni közvetítésének a finise.

Az olimpiai győzelem nem tette elbizakodottá Pappot, akinek már olyan félelmetes híre volt, hogy a bemutatókra csak erős rábeszéléssel lehetett ellenfelet találni neki, és többnyire csak úgy, hogy a mérkőzés három menetében más-más ökölvívóval küzdött. Az alig húszéves Papp felismerte, hogy a legjobbaknak kötelességük átadni tudásukat, így szívesen és sokat foglalkozott a fiatalabbakkal. 1949-ben Budapesten hatalmas fölénnyel nyerte meg a főiskolai világbajnokságot, a döntőben is kiütéssel győzött. (Rákosi Magyarországán az állami sportirányításban a remélt sportdiadalok mindent felülírtak, senkit sem zavart, hogy a magyar küldöttség zöme csak névleg járt főiskolára, így Papp László vagy éppen Puskás Öcsi is…) Ebben az évben legyőzte Svarkot is, aki akkor a felvidéki olimpiai bajnok Torma II Gyula (ott: Julius) mellett a csehszlovák válogatott legkiválóbb versenyzője volt. 

Olimpiai aranyra Eb-arany. Oslóban mindenki győzelmet várt a kommunizmusba sodródó nemzet Papp Lacijától, a hivatalos sportirányítás is boldog volt, hogy a „nép fia” ilyen népszerűségre tett szert londoni sikerével, a csapból is ő folyt az 1949-es Európa-bajnokság előtt. És Papp meg is felelt a várakozásoknak. 

Utoljára bokszolt középsúlyban (itt éppen 72.6 kg), az éremért kiütötte a belga Arthur Achát, az elődöntőben kipontozta az olasz Fontanát, a döntőben pedig a később Európa-első és olimpiai bronzérmes svéd Stig Sjöllin ellen gálázott.

Az amatőr ökölvívás súlycsoportjait már a londoni olimpiától elkezdték font helyett kilogrammban meghatározni, ráadásul az addigi nyolc kategória 1949 után kettővel (kis- és nagyváltósúly) kiegészült – Papp László sem hezitált, az addigi 73 kilóról le tudott menni 71-be, így innentől az új nagyváltósúlyban aratta sikereit. Ráadásul az 1949-es Eb volt az utolsó, ahol még bokszoltak a bronzéremért, innentől (mind a mai napig) két harmadik helyezettet hirdetnek – de ez a legkevésbé Papp László problémája volt…

1950-ben végre beteljesült Papp vágya: szembekerült 1947-es dublini legyőzőjével Torma II-vel. A prágai csehszlovák–magyar viadalon a két nagyszerű ökölvívó felejthetetlenül szép mérkőzést vívott, s ebből a küzdelemből Papp került ki győztesen. És 1951-ben Milánóban Papp ismét, másodszor is Európa-bajnok lett. Aperitifnek kiütötte az olasz Aristide Dal Piazt, majd pontozással legyőzte a jugoszláv Veljko Königet és az angol Alf Layt, a döntőben pedig a dán Jens Andersen sérülésére hivatkozva ki sem állt ellene. Ráadásként Helsinki évében nyert Moszkvában a bombaerős „Hét nemzet versenyén” is.

A finn fővárosba, a Messuhalliba első számú favoritként is érkezett és a nagyváltósúly első olimpiai aranyérmeseként távozott. Pedig az előjelek nem voltak a legjobbak, mert Papp László rettegett a repüléstől…

„Már az indulásnál kezdődtek a problémák, mert repülővel mentünk, és én úgy rókázom a repülőn, mint a lakodalmas kutya. (…) A masszőrünk, Torszky Gyula, aki egy mozgó szeszkazán volt, indulás előtt azt mondta: »Ne félj semmitől, majd én mindent elintézek.« Mondtam neki: »Mit tudsz te elintézni, ha nekem kell rókázni?« »Ne törődj semmivel, előtte jól bekajálunk« – mondta. Így is történt. Beültünk a gépbe. Amíg a földön ment, nem is volt semmi baj, de amikor fölemelkedett, rögtön dobtam a rétest. A stewardessek ingajáratban hordták a staneclit. Komolyan mondom, olyan rosszul voltam, hogy azt se bántam volna, ha leesünk. Mikor megérkeztünk végre, rögtön beugrottam az ágyba, már a levegőben aludtam. tíz nap múlva következtek csak a mérkőzések, így addigra rendbe jöttem.”

A ringben aztán már minden rendben volt. A döntőig vezető úton előbb a második menetben kiütötte az amerikai Ellsworth Webbet, ugyanígy járt a kanadai Charles Chase is, a bolgár Petar Szpaszov megúszta pontozásos veréssel, akárcsak az elődöntőben az argentin Eladio Herrera.

A dél-afrikai Theunis van Schalkwyk elleni fináléban a lelátón ott ült a már bajnok labdarúgó Aranycsapat is, a „Ria-ria-Hungária!” kórust maga Puskás Öcsi vezényelte – ennek ellenére az első két menetben Papp hiába ütött sokat, kevesebbet talált a vártnál, amikor pedig igen, azt lábon simán kihordta a rivális. Aztán viszont… 

„Van Schalkwyk jön előre, de abban a pillanatban, amikor a bal keze meglendül, Pappjobb kézzel keresztbe üti. Az állát találja el a dél-afrikai ökölvívónak a kemény ütés. Térdre bukik. A mérkőzésvezető számol rá, 8-nál felkel a délafrikai és Pappba kapaszkodik. Papp lerázza magáról és újabb horgokat visz be neki. Ismét roggyant lesz, tántorog, de talpon marad. Hihetetlenül kemény feje van. (…) Papp akkora fölényben van, hogy csak kiütéssel veszthet, de az erőtlen Van Schalkwyk már képtelen ilyen ütésre” – szólt a Népsport tudósítás. „Éljen a tizenhatodik!” – kiabálták a szurkolók, a magyar sporttörténet legeredményesebb olimpiájának utolsó magyar aranya felett érzett boldogságukban.

„Nagyon igyekeztem, hogy megvédjem bajnokságomat és méltóan fejezhessem be ezt a feledhetetlen napot. Van Schalkwyk is nagyon nehéz ellenfél volt, alaposan megizzadtam, de nem baj! Ha a vége jó, minden jó!” – nyilatkozta az immár kétszeres olimpiai bajnok a Népsportnak.

Utólag maga Papp László is azt nyilatkozta, hogy ez volt a háromból a legkeményebb olimpiája: „Londonban először mérkőztem az aranyéremért, Helsinkiben három tengerentúli ökölvívó volt az ellenfelem, Melbourne-t sok nehézség előzte meg. De ha mégis választanom kell, Helsinki mellett döntök” – értékelt.

Ehhez képest egy évre rá Varsóban nem sikerült érmet szereznie az Európa-bajnokságon, miután a negyeddöntőben pontozással kikapott a szovjet Tyisintől. Ez volt Papp Laci utolsó amatőr kontinenstornája, hiszen 1955-ben – két héttel azután, hogy a magyar–csehszlovák csapatmeccsen még bokszolt és kiütéssel nyert – nem volt hajlandó kiutazni az ekkor még fallal körül nem vett, de már elkülönült Nyugat-Berlinbe, mert mestere, Adler Zsigmond nem kapott útlevelet… A Népsport mindenesetre egyetlen hangot sem ejtett a történtekről, csak annyi jelent meg az elutazás napján a sorok között elrejtve, hogy a kétszeres olimpiai bajnok sérülés miatt nem indul…

Füzesy Zoltán mesteredző (aki egyébként éppen tíz évvel Papp László után, ugyancsak március 25-én született), így emlékezett vissza az esetre: „Laci a pályaudvaron látta, hogy Adlernál nincs csomag, kérdezte: »Mi az, Zsi, maga nem jön?« »Nem, Lacikám, én úgy határoztam, hogy itthon maradok« – válaszolt Adler. Laci rögtön tudta, hogy miről van szó, fölszállt a vonatra, leszállt a másik oldalon és ő sem utazott ki. És így egy óriási rés nyílt a szocializmus bástyáján, mert nem nyertünk meg egy biztos Európa-bajnokságot.” Biztos, ami biztos, a „sérült” Pappnak renitens magatartásáért megvonták a juttatásait, havi 1400 forinttól esett el…

Melbourne előtt már nem voltak ilyen problémák, voltak másmilyenek.

Budapest lángokban állt, a szovjet hadsereg bevonult és leverte a magyar forradalmat, miközben olimpiai csapatunk a Prága melletti Nymburkban (a csehszlovák Tatán, az ottani központi edzőtáborban) várta, hogy mikor indulhat Ausztráliába. Mindeközben Papp László családja a magyar fővárosban élt teljes bizonytalanságban, kisfia, Lacika 1955-ben született – ez is a magyarázat arra, hogy negyvennél is több emigráns magyar sportolóval ellentétben a bajnok miért tért haza Melbourne-ből Magyarországra.

Ausztráliában, a West Melbourne Stadiumban mindössze 14 ökölvívó nevezett nagyváltósúlyba, így Pappnak csak három mérkőzést kellett nyernie a harmadik aranyéremhez, de az a három minden volt, csak könnyű utazás nem. Először is az éremért a harmadik menetben leléptetéssel elintézte a már mindenhol vérző argentin Alberto Sáenzt, majd következett a lengyel Eb-címvédő és további háromszoros kontinenselső, Zbigniew Pietrzykowski, aki (igaz, Papp Lázasan bokszolt) a szeptemberi lengyel–magyaron egyszer már legyőzte őt.

Melbourne-ben viszont pontozással a magyar fiú győzött („Papp az utolsó percben ellenállhatatlan volt. Rendkívül heves küzdelem közben Pietrzykowski feljavult, de ezt a menetet is elvesztette. A szurkolók már az eredményhirdetés előtt lelkesen éljenezték Pappot, aki elsöprő győzelmével bekerült a döntőbe!”), majd 1956. december 1-jén az amerikai José Torres is így járt. „Papp rögtön a mérkőzés elején támadólag lépett fel, a fiatal amerikai néger ökölvívó szemmel láthatóan félt tőle és állandóan csak védekezett. A 2. menet végén egy ritkán látható nagy jobbhorgot vitt be Papp, Torres megingott, de talpon maradt. Az utolsó percekben a közönség tombolva ünnepelte a nagy fölényben levő Pappot és átvette a kis magyar tábortól a magyar buzdítást, »Huj, huj, hajrát«. Hatalmas ünneplés közepette vette át Papp a harmadik olimpiai bajnokságért járó érmet” – tudósított az 1956-ban Sport névre visszakeresztelt Népsport.

Papp László három olimpiai aranyát azóta sem tudta senki felülmúlni, és a hivatásos ökölvívás globalizációjával alighanem már nem is fog senkinek sikerülni. Csak két kubai, az 1972 és 1980 között nyertes Téofilo Stevenson és Félix Savón (1992–2000) tudott rajta kívül triplázni.

A magyar sajtó folyamatosan tájékoztatta a közvéleményt arról, hogy hányan döntöttek az emigráció mellett, és hányan érkeztek meg Milánóba, ahol több nap várakozás után végül tizenegy nappal a melbourne-i záróünnepség után, december 19-én vonattal futottak be Budapestre. Köztük Papp László is, aki az egyik, ha nem a legnépszerűbb magyar sportolóként fürdött az emberek szeretetében.

„Kint a pályaudvar melletti téren még nagyobb a tömeg. Papp Laci öt perc alatt ötször kerül a levegőbe az ökölvívók lelkes híveinek jóvoltából, de újból felkapják, valósággal könyörögnie kell, hogy végre beülhessen az egyik kocsiba.”

Papp nagy versenyen ezt követően már nem indult, és nem is kellett sokat várnia arra, hogy megkezdje – az ötvenes évek végén enyhén szólva is szokatlan, már-már érthetetlen módon – hivatásos karrierjét!