Fehér foltok – Csinta Samu publicisztikája

Terjednek a térképen a fehér foltok. Akik rendszeresen rákattintanak a repülőjáratok útvonalát követő világhálós oldalra – márpedig a világ körüli utak hozzáférhetőségének bővülésével egyre többen vannak ilyenek –, azonnal értik, miről beszélek. Azok a foltok az adott légtér ilyen-olyan okból való elkerülését jelzik, legyenek bár időjárási vagy biztonsági problémák. Az előbbiek többnyire állandó jellegűek, az utóbbiakat a háborús zónák felbukkanása alakítja. Az elmúlt években az Ukrajna keleti, Oroszország nyugati része fölötti égbolt fehéredett ki, néhány napja Irán, az arab világ, a Közel-Kelet légterének elkerülése vált nemcsak tanácsossá, de kötelezővé is. Mint rohamosan változó világunkban annyi mindenben, ezen a területen is folyamatos átalakulások szemtanúi lehetünk, és bizony Kelet-Közép-Európa viszonylagos biztonságosságában (?) élve is egyre nyugtalanabbul vizslatjuk a fehér foltokat.

Főleg ha érintve is vagyunk, hozzátartozóink, ismerőseink rekedtek valamelyik, hirtelen lakat alá kerülő zónában. A turizmus nyilván alaposan megszenvedi a folyamatot, de ha a magáncélú utazgatást nem is tekintjük létszükségletnek, a sport mindig is a háborúk nagy vesztese volt. A huszadik század története nemcsak tényleges és tömeges emberi tragédiákkal zsúfolt, az emberi mindennapok meghatározó tevékenységévé akkoriban kinövő sport eseményeit is sokszor süllyesztették el fegyveres vagy politikai konfliktusok. Időrendben az első világháború ejtette az első nehezen gyógyuló sebeket, a boldog békeévek a sport terén is illúzióromboló módon értek véget.

A Nagy Háború elsodorta előbb az 1916-ra Berlinbe tervezett olimpiát, majd az 1920-ra már ugyancsak már-már odaítélt budapestit is. Ez utóbbi helyett lett Antwerpen a beugró, amely leginkább az első csonka olimpiaként vonult be a történelembe, miután a világháború vesztes országait nem hívták meg a játékokra. A második világégésnek is két olimpia esett áldozatul, de Helsinki és London egyaránt kapott később második lehetőséget. Nem menekülhettek a téli olimpiák sem, az 1940. évi játékok kijelölt helyszíne Garmisch-Partenkirchen volt (miután az eredetileg felkért Szapporo visszaadta a rendezési lehetőséget), míg 1944-ben Cortina d’Ampezzóba tervezték a havas-jeges olimpiát, amelyet aztán 1956-ban pótolhattak az olaszok. No meg legutóbb – legalábbis társbérletben.ű

A néhány napja kirobbantott Irán elleni háború mielőbbi befejezéséért mi, béke- és sportkedvelők egyelőre csak imádkozhatunk, a különböző sportszövetségek viszont máris válságtanácskozásokat tartanak-terveznek. Az Öböl-országok gazdasági potenciálja, az abból fakadó infrastrukturális csodák ugyanis az utóbbi években olyan vonzerővel ragadták magukhoz a különböző világeseményeket és sportküldöttségeket, hogy most igen összetett mentőakcióra van szükség a megfelelő pótmegoldások megtalálásához. Miközben több, a térségben edzőtáborozó sportoló ragadt a blokád alatt lévő országokban, az egyik első kérdőjel a június 11-én rajtoló amerikai-kanadai-mexikói futball-világbajnoksággal kapcsolatosan vetődött fel: elképzelhető-e a részvételi jogot a pályán már kiharcoló Irán indulása az ellenséges Egyesült Államokban rendezendő vb-n? Első reakciójában az Iráni Labdarúgó-szövetség elnöke nem fűzött sok reményt a válogatott vb-részvételéhez, mire a selejtező során alulmaradó térségbeli országok máris ugrásra kész pozíciót vettek fel. Leginkább az Egyesült Arab Emírségek válogatottja, amely az ázsiai selejtezősorozatban közvetlenül Irán mögé szorult. Olyannyira komolyan, hogy az Emírségekben már tervezik is feltérképezni az irániak által kibérelt tucsoni Kino Sports Complex kínálta körülményeket. 

Az esetről sokak számára bizonyára „felugrik” egy 34 évvel ezelőtti emlék: a délszláv háború miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntése alapján Jugoszláviát kizárták az 1992-es labdarúgó Európa-bajnokság döntő tornájáról, amelyet aztán világszenzációként a jugók helyett beugró dán válogatott nyert meg, amelynek tagjait mégsem épp a strandról szedték össze, bár az erre vonatkozó jóízűen bulváros legenda máig tartja magát.

Egyelőre a közvetlen kármentés, illetve a megelőzése zajlik. Ennek jegyében elhalasztották a közép-ázsiai Bajnokok Ligája e hétre tervezett mérkőzéseit, köztük a Cristiano Ronaldót is felvonultató Al-Naszr meccsét az emírségekbeli Al-Vaszllal, hiszen szó sem lehetett bármiféle utazásról. De igencsak bizonytalanná vált a futball Európa-bajnok és a dél-amerikai kontinentális győztes mérkőzése, a Finalissima is, a március 27-re a katari Loszaili Nemzeti Stadionba tervezett, hivatalosan is elhalasztott spanyol–argentin meccs zavartalan – vagy bármilyen – lebonyolítására ugyanis egyelőre igen kevesen fogadnának.

A hétvégi rajtra készülő Formula–1-es sorozat közeljövője is kérdéses, a Sky News információi szerint a különböző teszteléseken Bahreinben tartózkodó McLaren, Mercedes-AMG és Pirelli összesen több mint 120 alkalmazottja számára keresik a továbbutazás lehetőségét Melbourne felé. A FIA egyelőre nem tartja kétségesnek az áprilisra tervezett két közel-keleti, bahreini és emírségekbeli F1-es futam lebonyolítását. A Nemzetközi Vívószövetség viszont máris úgy döntött, hogy elhalasztja az előttünk álló hétvégére tervezett kairói, padovai és athéni világkupaversenyt, és az utazási nehézségek miatt nem rendezik meg a március 13–15-i budapesti párbajtőr-viadalt sem.

A remény hal meg utoljára, tartja a mondás, és erről többségünket az sem tudja „lebeszélni”, hogy reményeink bizony sok esetben nem válnak valóra. Nem volt túl régen, amikor a Covid-járvány nevű ismeretlen és megfoghatatlan ellenség a feje tetejére állította az életünket. A sokk annál is nagyobb volt, mivel előtte hetven éven át legfeljebb regionális összetűzések borzolták az idegeket, a kor kommunikációs viszonyai között azok híre is csak nagy késéssel, az érinthetetlenség távolságának érzetét erősítve érkezett el hozzánk. A 2020-as évek eleje viszont gyászt, félelmet, a bezártság nehezen elfogadható érzetét hozta, amelyből eleinte a sport gyógyító és feledtető hatása is hiányzott.

Mert a sport rengeteg mindenre gyógyír, még akkor is, ha a háború poklát közvetlenül megtapasztalók számára ma még biztosan nem ez az elsődleges. A dolgok kisimulásának egyik első jelét azonban – a mindennapi életet lehetővé tevő erőforrások működőképességének biztosítása mellett – a sport­élet újraindulása szolgáltatja. Nem véletlen hát, hogy máris beszédtéma a futball-vb menetrendjének esetleges módosulása, a különböző nemzetközi versenyek mihamarabbi „akadálymentesítése” – az események fenn- vagy elmaradásának gazdasági következményei mellett.

Most elsősorban annak örülünk, hogy az iráni Perszepolisz magyar válogatott futballistája, Gera Dániel szerencsésen hazaérkezett Budapestre, hasonlókat kívánunk mielőbb az egyelőre a háborús övezetben rekedt többi magyarnak is. De már azon aggódunk, hogy megérkezik-e mindenki a holnap kezdődő téli paralimpiára, a március 20-án rajtoló toruni fedett pályás atlétikai világbajnokságra vagy az azt követő prágai műkorcsolya-vb-re. A későbbiekkel pedig úgy vagyunk, hogy az idő majd megoldja, az év második felére remélhetőleg elhallgatnak a fegyverek.

Fájdalmas háborús utóhatásként viszont számíthatunk az események bojkottjára, ami rossz emlékű időket idézhet fel. Mert hát annak megvan a kockázata, az ugyanis borítékolható, hogy egy iráni küldöttséget, netán a vele tartó vagy a világ többi részéről odasereglő iráni szurkolókat igencsak fokozott „biztonsági” figyelem övezné. Ami senkinek sem lenne könnyű nyári szórakozás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!