Hattyúdal nyáridőben – N. Pál József publicisztikája

Nem tudhatom, mi járt a sportlap napi fogyasztójának fejében 1956. június 3-án, napra pontosan hetven esztendeje, midőn a címoldalra nézett, de hogy nem lepődött meg különösen, abban biztos vagyok. Nagyon, de nagyon eltértek az újsággal kapcsolatos szerkesztői (és olvasói!) szokások a maiaktól ugyanis. Ma a reménybeli vásárlót ingerlő fotók, szinte óbégató, nagy betűkkel szedett fordulatok adják a lényeget, akkoriban – igaz, azt, amit az arcába nyomtak – valóban olvasott még (s nem csak pár másodpercig) az olvasó.

Nos, a magyar labdarúgó-válogatott nemzetközi mérkőzést játszott aznap Belgiumban, s hiszi, nem hiszi akárki, egyetlen szó sem utalt erre a címlapon, a ténnyel csak a harmadik oldalon szembesült az ember. (Azt, hogy a találkozó barátságos, tehát „tét nélküli” volt, némi történeti érzék birtokában kár emlegetni, hisz a „csak egy barimeccs” kezdetű, lelegyintő életérzés az akkori szurkoló lelkében még nem létezett.)

Szóval: nem volt látványos beharangozó, esélylatolgatás, de az összeállításról való vita sem. Ellenben volt egy háromhasábos, sűrűn szedett vezércikkféle, ami a második oldalon is folytatódott, s hiszem, sőt tudom, hogy hümmögve, nyeldesve, bólogatva vagy szentségelve közben, mindenki falta a sorokat azon melegében. Pedig a közhelyszerű általánosságoktól hemzsegő dolgozatban – utólag, ma látjuk így – meghökkentően újat senki sem olvashatott. 

A magyar labdarúgósport időszerű kérdéseiről címet viselte az aláírás nélküli cikk, s a nyárelő „már nem, de még nem” hangulatát sugallták, sugározták a tartalmukban ismerős fordulatok. Az erős nekiszánás érződött a sorokon, ám a renden belül maradás óvatossága is, ami ama hónapok levegőjét történelmi távlatból szemlélve nem meglepő. Mert nagyon másról (inkább csak másképp!) kezdett folyni a szó ’56 februárjának második fele, a huszadik szovjetkongresszuson elhangzott „titkos”, az értelmiségi közbeszédben mégis ismertté lett beszéd óta – Hruscsov pártfőtitkár a sztálini korszak bűneinek pár százalékát sorolta elő, magát a rendszert nem bántva persze – hazánkban is. Rehabilitációk jöttek, a föl nem akasztott kommunistáké után a velük ’48-ban „egyesült” szocdemek (Marosán György, Szakasits Árpád) börtönei is megnyíltak, az Irodalmi Újságért feldöntötték a standokat az olvasók, a Petőfi Kör vitáira lassan ezrek lettek kíváncsiak, s akadt, aki magát Rákosi Mátyást szólította lemondása megfontolására nyilvánosan. Csoda-e, hogy e közegben az akkor valóban a lakosság nagy részét foglalkoztató labdarúgásról beszélők hangja is megelevenedett, ha a megszokott nyelvtől nemigen lehetett még szabadulni, akkor is.

Határolt keretek közt tehát, de forrongott az ország (az értelmiség nagy része biztosan), e játék meg az érzelmek mozgósítását jelentette mindig is. Különösen, hogy a megelőző esztendők kirakatcsapata, az 1950–1954 között, a vébédöntőig – az akkori nyilvántartás szerint! – veretlen, aztán ’54 második felében és ’55-ben újra tündöklő (az utóbbi évben tizenkét meccsen tíz győzelem) gárda igencsak botladozni kezdett. 1956. február 19-én (hagyjuk, milyen körülmények közt, a szurkolót ez nem érdekelte) kikaptunk Törökországtól (1:3), nem tudtuk legyőzni a helsinki olimpia döntőjében elvert Jugoszláviát a Népstadionban (2:2), majd jött május 20-án a Csehszlovákia elleni 2:4 szégyene, az első vereség hazai pályán tizenhárom év (!) után, ami végképp betehette a kaput.

Szó mi szó, Sebes Gusztávnak, a válogatott már jó hét esztendeje szövetségi kapitányának (plusz a miniszterelnökség mellett működő sporthivatal második emberének) a feje fölött minden nagyon összesűrűsödött ekkorra már. A szurkolók a két évvel korábbi berni kataklizma nyomán kelt – s a kudarcok miatt fölélénkült – düh emlékét aligha feledték el, s a politikai elkötelezettségét hangosan vállaló edző körül is fogyott a levegő. Valamiféle fojtott leszámolási vágy fűthette a lelkeket, a keserűség s a remény pillanatai látszottak összeérni nemcsak a szellemi, de a szélesebb társadalmi közegben is, miközben Sebes első számú támasza bukott embernek számított. Mert hát az ’53 júniusában megtépázott tekintélyű, aztán előbb Nagy Imre, majd újra Rákosi mögé állni próbáló Farkas Mihályt mint nehezéket taszigálta ki a billegő hajóból a hatalom – a „törvénytelenségeket” az ő (és Péter Gábor) nyakába varrták volna elsősorban –, az összes párttisztségétől megfosztották, s azt a szégyent is meg kellett érnie, hogy az 1948–1953 közötti honvédelmi minisztert hadseregtábornokból közbakává (hivatalosan: honvéddá) fokozták le ’56 júliusában.

Nem állt jól Sebes Gusztáv szénája hát, midőn a terjedelmes cikk megjelent, s a szöveg – egyelőre név nélkül ugyan – bizony személyében is pellengérre állította őt. Azt, hogy a nyilvános állásfoglalásnak „szóbeli” előzménye is akadt, a jó évtizednyi fektetés után 1981-ben kiadott Örömök és csalódások című emlékiratának 319-323. oldalán maga az érintett mondta el. „Meghívót kaptam a központból, hogy még az indulás előtt (a június 3-i Belgium, s a 9-i, Portugália elleni találkozóra indulásról beszélt!) tárgyaljuk meg a válogatott futballcsapattal kapcsolatos problémákat Terényi Imre jelentése alapján”, írta Sebes. Terényi a Központi Vezetőség adminisztratív osztálya munkatársaként dolgozott, a pártközpontról volt szó tehát, ahol aztán mindazt a fejére (és hivatali főnöke, az OTSB-elnök Hegyi Gyula fejére) olvasták, amit – szűrtebb hangnemben – a június 3-i sportlapban már bárki elolvashatott. Hogy a párt ’54. decemberi határozatát sem az OTSB, sem a futballszövetség nem hajtotta következetesen végre, hogy a labdarúgást „túlemelték” a többi sporton, hogy az utánpótlással, az „ifjúsággal”, az edzések fejlesztésével, korszerűsítésével nem foglalkoztak eleget, a játékosok erkölcsi-politikai nevelésével meg pláne nem. Elnézők voltak a „hibákkal” szemben, így aztán az anyagias szemlélet, a munkátlanság, a léhaság, a sportszerűtlen életmód, a „vándormadár” magatartás könnyen terjedhetett, s csak a válogatott szereplése volt a fontos. „Az OTSB elnökségének (ez Hegyinek szólt) tudomása volt ezekről a hibákról, mégsem változtatta meg a labdarúgósport vezetését. Továbbra is engedte az egyszemélyi vezetést érvényesülni (ez meg Sebest jelentette)”, mondta az újság szövege, s nyilvánvaló lehetett, hogy nagynak gondolt változás van készülőben. Sebes Gusztáv – emlékirata szerint – mindent cáfolt, megmagyarázott persze (ő bizony rengeteget mesélt a pártról, a Szovjetunióról, a kapitalizmus nyomoráról az ifjúságnak, írta öntudattal), soha senkivel sem kivételezett elvtelenül, s a csapat szekerének rúdját is egyenesbe fordította volna, ha kap időt reá. De nem kapott!

A cikk megjelenése napján az évben harmadszor is veszítettünk, ezúttal 3:1-es vezetésről 5:4-re Belgiumban – a helyi lapok szerint a magyar csapat nem életkorban, hanem játékban megöregedett –, rá hat napra Portugáliával szemben végeztünk döntetlenül (2:2), egyetlen győzelmet sem lett képes fél év alatt a gárda fölmutatni hát. (A februárban Libanon ellen játszott, 4:1-re megnyert meccset az MLSZ 2000-ben hivatalosnak ismerte el, így lett például Bozsik 101-szeres, Puskás 85-szörös válogatott.) Nem volt irgalom tovább!

A Népsport július 6-i száma már a hivatal és a szövetség elnökségének közös nyilatkozatában tudatta a néppel, hogy Sebes Gusztávot menesztették, a válogatottakat meg öttagú bizottságra bízzák ezután (Bukovi Márton a kapitány, edzőként az A-gárdáért Sós Károly, a B-ért Baróti Lajos, az utánpótlásért Lakat Károly, az ifjúságiakért Vincze Jenő lesz a felelős), s a sportág egészének megújítására figyel a szakma és a sportvezetőség.

Amit tudhatunk. Bukovival a csapat öt mérkőzést nyert (négyet idegenben), a lengyel, a jugoszláv, a szovjet (!), a francia, az osztrák együttest verve meg sorban, az október 28-ra Budapestre tervezett magyar–svéd a forradalom miatt elmaradt, Sebest – százalékos teljesítményére nézvést a legeredményesebb kapitányunkat – viszont a nyári döntés egy életre csalódottá tette alighanem. Kádár János a nyugaton túrázó klasszisokat még vele próbálta hazacsábítani 1956 decemberében, de soha többé nem lett szükség reá igazán.

Új idő jött reánk, ám az egykor volt csoda s a hiány emléke örökre itt maradt velünk!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!