Andiamo a Berlino – Bobory Balázs publicisztikája

Kedd dékután kicsit kényelmetlenül éreztem magam.

Furcsának is tűnt, mert a magyar női kosárlabda-válogatott lényegében oktatta a világbajnoki selejtező utolsó fordulójában, a záró mérkőzésen az ötezer hazai drukker által támogatott törököket, de egészen az utolsó öt percig nem sikerült szabadulnom a rossz emlékektől. 

Kétezerhuszonnégy februárjában a soproni olimpiai kvalifikációs tornán simán kikaptunk Kanadától, majd okos játékkal megvertük a japánokat, és végül a spanyolokkal vívtunk élet-halál meccset a párizsi szereplésért – illetve a mérkőzés csak nekünk volt fontos, a rivális addigra már kijutott a játékokra. A forgatókönyv most tökéletesen ugyanaz volt, csak a végén a törökök ellen kellett kiharcolni a vb-szereplést, és nem hazai pályán, hanem idegen környezetben, atmoszférában. 

Szóval az ominózus 2024-es meccsen a 22. percben már 22 ponttal is vezettünk, amikor érthetetlenül teljesen leállt a gépezet, a spanyolok becsületből megnyomták a hajrát, a végén át is vették a vezetést, az utolsó pillanatban szegény Határ Bernadett tempója sem esett be, így egyetlen ponttal kikaptunk – és lemaradtunk az olimpiáról. 

Ezúttal a negyedik negyed elején 15 ponttal vezettünk a török csapat ellen, majd egy perc alatt kaptunk hét pontot, és ekkor már nem bírtam, csak annyit üzentem a helyszínen dolgozó Fazekas Zoltán kollégámnak és a tudósítást Budapesten váró Győri Ferenc rovatvezetőnek, hogy: „Istenem…!” Szerencsére mire elolvasták ezt az egyetlen szót, Dubei Debóra bevágta a tripláját, aztán megint tíz fölé jutottunk, és onnantól szinte csak az órát kellett figyelni, hogy mennyire lassan vánszorog nulláig. Izgulni igazán nem volt miért, mert hússzal is vezettünk már, egyszerűen a játék minden elemében sikerült felülmúlni a házigazdákat. 

Ez a válogatott hatalmas utat járt be 2024 februárja óta. Óriási blamaként lemaradt a 2025-ös Európa-bajnokságokról, kétszer kapott ki Bulgáriától, amely „szökőévenként” nyer kosárlabda-mérkőzést. Akkor azt gondoltam, a szakmai stábnak, illetve Völgyi Péternek be kellett volna adnia a lemondását, mert egyértelműnek tűnt, hogy a társaság a képességei alapján sokkal többre alkalmas, mégis csak Eb-4. volt 2023-ban Ljubljanában, és a következő Európa-bajnoki kvalifikációs sorozatot is két győzelemmel kezdte. Az akkori kapitány, Székely Norbert ebben a helyzetben adta át a stafétabotot, igaz, az emlegetett olimpiai selejtezőtorna után, amelyen nemcsak padlóra került a csapat, hanem mint később kiderült, sokáig fel sem tudott állni.

Ezt sejtette, hogy 2024 augusztusában Ruandában, a világbajnoki előselejtező első meccsén meglehetősen visszafogott játékkal Szenegál legyőzte csapatunkat. Szerencsére aztán a csoportunkban a Fülöp-szigetekieket és a brazilokat is sikerült legyőzni, de az igazán nagy tett az elődöntőben a britek lesimázása volt, az első életjeleket itt mutatta a Völgyi-csapat. A fináléban aztán, tanulva a korábbi hibákból, Szenegálnak visszavágtunk, így kerültünk a hatcsapatos isztambuli selejtezőtornára.

Azt mindenki tudta, hogy nehéz lesz, és egyáltalán nem tűnt egyértelműnek, hogy sikerül két együttest megelőzni a világbajnoki szereplésért vívott harcban. Még az előre kicsit lesajnált argentinok is végig versenyben voltak a kijutásért, minden szempontból nagyon értékessé vált az ellenük aratott hosszabbításos győzelem.

A csapat talán ott tudatosította végleg magában, hogy igenis mentálisan is erős, a kiélezett helyzetekben tud jó döntéseket hozni és olyan teljesítményt nyújtani, amivel nyerni lehet. És talán ez a tapasztalat kellett a törökök elleni záró meccsre is, amelyen a nyomás egyértelműen a mieinken volt, hiszen a házigazdák már biztos vb-szereplőként léptek pályára; nyilván saját közönségük előtt győzelemmel akartak ünnepelni, de aztán erre semmi esélyük sem volt.

Hogy miért?

A magyar csapat szinte végig kontrollálta a mérkőzést. Most nem remegett a kéz az üres helyzetekben, nem láttunk hezitálást, amikor támadni kellett a gyűrűt, senki sem bizonyult puhának a lepattanóért vívott harcban. És nem szabad elmenni a kiemelkedő egyéni teljesítmények mellett sem. Dubei Debóra gyilkos kézzel célzott, a két irányító, Aho Nina és a 38 éves Turner Yvonne is nagyon okosan dirigált, ebben a szerepben nagyot alkotott Lelik Réka is, aki védekezésben is látványosan kimagaslót nyújtott. Takács-Kiss Virágnak is sikerült megmutatnia, miért tartják a kontinens egyik legjobb centerének.

Mégis, talán ami leginkább kellett ennek a társaságnak, az egy igazi klasszis, aki megkérdőjelezhetetlen vezére a csapatnak, akire rá lehet bízni a kényes helyzeteket, aki minden mozdulatával, gondolatával, magával a fellépésével, attitűdjével előre áll, és olyankor csak támogatni kell őt, a segítség pedig kölcsönössé válik. Juhász Dorkáról beszélünk, aki tényleg beérett, klubjában, a Galatasarayban is folyamatosan a legjobbak között szerepel, és tudja, mekkora a felelőssége – szerencsére nem is tolja le magáról…

A magyar csapatsportágakban az elmúlt években azt hiányoltam, hogy a vízilabda kivételével nincsenek világklasszisaink. Futballban ez változott, Szoboszlai Dominik igazi sztár lett, és most úgy tűnik, női kosárlabdában is van egy játékosunk, aki a következő tíz évben egyértelműen a hierarchia csúcsán állhat, aki egyfajta mérce és példakép is a többieknek. 

Völgyi Péter nagy erénye, hogy megtalálta azokat az egyéniségeket, akik együtt nagyszerűen működnek, és Fazekas Zoli kollégám helyszíni beszámolói szerint a pályán kívül is nagyszerű közösséget alkotnak – más nem is lehet alapja a sikereknek. Völgyi a novemberi, székesfehérvári összetartáson kétcsapatnyi embert tesztelt, figyelt, és bár már akkor is a fejében volt, milyen magra építi együttesét Isztambulban, még egy-két hiányzó, de tökéletesen illeszkedő puzzle-darabot keresett, olyan kosárlabdázókat, akik nemcsak a tudásuk, hanem a személyiségjegyeik alapján is a válogatottba valók. A kapitány ráadásul a japánok és a törökök ellen is tökéletes taktikát dolgozott ki, konzekvensen tartotta magát a meccstervhez, ami nagy győzelmeket eredményezett.

A magyar női kosárlabdázás 28 éve nem mutatta meg magát világbajnokságon, a mostani lányok némi kárpótlást érezhetnek a kvalifikációval a két évvel ezelőtti, hihetetlen körülmények között elbukott olimpiai szereplés után. Tudtuk és láttuk, a csapat kvalitásai, minősége megfelelő arra, hogy folyamatosan a nagy tornákon szerepeljen. Most pedig végre olyan mentális erőt is tapasztaltunk, amely talán tényleg végleg erőt és hitet, önbizalmat ad a lányoknak, hogy igenis a legjobbak közé valók, és majdnem mindenki ellen van keresnivalójuk. 

Életem egyik legnagyobb sportélménye nem magyar csapathoz fűződik. Kétezerhatban, a labdarúgó-világbajnokság elődöntőjében az olasz válogatott otthonában verte meg hosszabbítás után a házigazda németeket, és miután a 120. percben Alessandro Del Piero felcsavarta Jens Lehmann kapujának bal felső sarkába a második gólt, a mérkőzés olasz kommentátora, Fabio Caressa önfeledten kiabálta a mellette szakkommentátorként tevékenykedő Giuseppe Bergominak, hogy „Andiamo a Berlino, Beppe!”, azaz „Gyerünk, Berlinbe, Beppe!” És bár a magyar csapat még nem világbajnoki döntőbe jutott be, most már nekünk is volt okunk kiabálni ezt a mondatot, persze magyarul és nem az Inter egykori kiváló hátvédjének címezve. Innentől pedig lehet nyugodtan, mégis elszántan készülni a szeptemberi németországi vb-re, amelyen megint léphetnek egy szintet a lányok. 

A tét már talán nem nyomja agyon őket.