Ég és skót föld – Ballai Attila publicisztikája

Luther Márton és a skót futball kapcsolatáról valószínűleg még soha senki sem írt vagy értekezett bármilyen más formában, ami teljességgel érthető, hiszen a német földön élt reformátor lelkész a tizenhatodik század közepén hunyt el, a skót labdarúgás pedig a tizenkilencedik század második felében született meg. Azaz térben és időben is hatalmas kettejük között a távolság. Ami mégis áthidalja, az a reformáció, illetve annak hatása a Celtic–Rangers örökrangadóra. Előbbi napja október 31. (Luther 1517 októberének legvégén szögezte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára), utóbbinak pedig a 448. felvonását rendezik 2025. november 2-án, vasárnap, ezúttal a skót Ligakupa elődöntőjének apropóján.

A földi halandók az idők kezdetétől igyekeztek bevonni az égieket mindenféle vetélkedéseikbe. A görög mitológia legkiválóbb harcosa, bajnoka, Akhilleusz édesanyja maga Thetisz istennő volt, aki gyermekét a Sztüx folyó vizébe merítve tette sérthetetlenné; érdekes gondolatkísérlet, hogy mai fogalmaink szerint így a nagy és gyors lábú Akhilleusz tulajdonképpen csaló volt, hiszen messze nem egyenlő feltételekkel bocsátkozott a küzdelembe. Az ellenfélnek, ellenségnek mindössze annyi esélyt adott, hogy mivel anyja a sarkánál fogva mártotta a Sztüxbe, ott megmaradt a sebezhetősége. Parisz nyila által ez is okozta a vesztét, de képzeljük csak el azt a párbajtőrözőt, akinek kizárólag a sarkára lehet érvényes találatot bevinni – aligha vitás, kié lesz az aranyérem.

A modern kor valós versenysportjának valós szereplői is számos alkalommal és módon igyekeztek, igyekeznek túlvilági segítséget, támogatást igénybe venni e világi győzelmeikhez. Egyszer már e hasábokon is írtam arról, hogy kedvenc dél-amerikai válogatottam Peru. Gyermekként, az 1978-as vb-n, a skótok feletti 3–1-es diadal alkalmával szerettem bele menthetetlenül abba az önfeledt, virtuóz, zsigeri fociba, Cubillas egyedülálló rúgótechnikájába és bombagóljaiba, a félpályáig cselezgető, kirohangászó kapusba, Quirogába, az oszlopszerű, rendíthetetlen Chumpitazba, az elsőre idétlennek ható, piros keresztcsíkos, fehér mezbe, a jelenségbe, az összhatásba. A tévé képernyőjén át is sugárzó szent megszállottságba, félőrületbe. Aztán olvastam valahol, hogy a játékosok a mérkőzések előtt leborulnak az öltözőben elhelyezett oltárképnél és imádkoznak. Akkor sem gondoltam persze, hogy Isten Perunak szurkolna, mondjuk Bolívia vagy Paraguay ellen, hiszen miért is tenné. De a mindenkori fohászkodó már maga a fohász által is erősödik, hittel vérteződik fel, és ez egyáltalán nem sportos sajátosság.

A labdarúgó testét, lelkét pedig tovább acélosíthatja a tudat, hogy a lelátón lévő tízezreket és a más közösségekben vagy otthon érte szurkoló milliókat ő képviselheti. A kiválasztott, aki győzelemre viszi a közös ügyet. Ha ez nem csupán egy klub, hanem egy régió, egy fél ország, egy meghatározható társadalmi réteg, esetünkben egy vallás képviselete, akkor küldetéssé válik. Ez adta, adja meg a Celtic–Rangers rivalizálás egyediségét. Hogy a protestáns skót tengerben egy zöld(fehér) katolikus sziget, a Celtic egyedül dacol az árral.

Ismerünk persze a futball világából egyéb, különleges és ádáz vetélkedéseket is. Itthonról a hajdani FTC–MTK-t, később a Fradi–Dózsát/Újpestet, regionális szinten a Haladás–Zetét, a Debrecen meccseit a Nyíregyházával, a Diósgyőrrel, a Békéscsabával, az európai frontokon a madridi, a manchesteri, a liverpooli, a milánói, a római, a torinói, a lisszaboni derbit, a városi kereteket szétfeszítve a Barca–Realt, a Napoli és a Juventus összecsapásait a milánói nagyokkal, a Paris SG–Marseille-t – de mindez inkább „évődés” a Celtic–Rangers szembenálláshoz képest.

Ez utóbbi érzékeltetésére ezúttal nem az egykori, a szó szoros értelmében vett összecsapások fekete krónikáját, halottait, sebesültjeit listázzuk, hanem a The New York Times 2012-es cikkét, amelyben az akkor negyvenes évei elejét taposó interjúalany, bizonyos Neil McGarvey a következőket mondta: „Gyermekként katolikus iskolába jártam Skóciában, és az egész iskolában egyetlen Rangers-szurkoló sem volt. Ez napjainkra jelentősen megváltozott. A fiam ugyanott tanul, mint régen én, de most már talán öt százalékra is felment a Rangers-drukkerek aránya.”

A stadionokban, a tribünökön azonban e tekintetben még a 100–0-hoz közelebb lehet a szórás, mint a 95–5-höz. Visszatérve Lutherhez és tanaihoz, az ezekből is táplálkozó vallásháborúk egyik lezárásaként az 1555-ös augsburgi vallásbéke kimondta: akié a föld, azé a vallás. Témánk szempontjából ez így fordítható és aktualizálható: akié a klub, azé a vallás. Ennek szellemében a Rangersnél hosszú évtizedeken át érvényben maradt a soha le nem írt, de mindig betartott szabály, hogy katolikus hitű játékost nem szerződtetnek. Ezt először Graeme Souness menedzser szegte meg 1989-ben, a korábban a Celticnél is megforduló Mo Johnston leigazolásával. A skót válogatott csatár volt a világháború után a második labdarúgó (az első bizonyos Alfred „Alfie” Conn az 1970-es években), aki a két ősi glasgow-i vetélytársat egyaránt megjárta, és ez azóta sem szokás, sőt, árulással ér fel.

Több okból és nézőpontból is, mert a megosztottság nem csak vallási töltetű. A Celticet 1888-ban, jelképértékkel is a St. Mary római katolikus templom előcsarnokában alapították ír bevándorlók – a Celtic szó eleve keltát jelent –, a stadionban ezért a mai napig ír zászlók is feltűnnek, míg odaát a Rangersnél, az Ibroxban nem is a skót, inkább a brit lobogó a módi, a kékek ebből is adódóan inkább royalisták és loyalisták, míg a zöldek köztársaságpártiak.

A Celtic mindezekért afféle ostromlott várként is azonosítja magát, és ebből is rendkívüli erőt képes meríteni. Jellemző, hogy amikor 1967-ben első brit, egyáltalán – spanyol, olasz és portugál trófeák után – első északi csapatként elnyerte a BL-előd BEK serlegét, ezt mindmáig, sőt, bizonyára örök kivételként csupa saját nevelésű, skót tehetségekkel érte el, akik mindegyike a Celtic Park ötven kilométeres körzetéből származott.

A párharcot, ha lehet, még élesebbé teszi, hogy az európai élfutballban nem találni még egy, annyira kétpólusú ligát, mint a skót. Még az e tekintetben leginkább hasonszőrű portugáloknál a Benfica–Porto rivalizálás a maga 38 kontra 30 bajnoki címével (ráadásul a Sporting is besöpört 21-et) is messze elmarad a Celtic és a Rangers egyaránt 55 hazai elsőségétől (a harmadik helyen hárman osztoznak 4-4 trófeával), az egymás elleni győzelmi mutató pedig pillanatnyilag 171–170 a Rangers javára, 106 döntetlen mellett. A 447 találkozásból is kitűnik, hogy nem tegnap kezdték, hanem 1888. május 28-án, 5:2-es Celtic-diadallal. Innen ered a párosítás „Old firm” elnevezése is, mert az első meccs állítólag olyan légkörben zajlott, mintha régi jó barátok vagy cégtársak játszottak volna egymással. Később ez aztán „némileg” megváltozott. A virtusból is adódóan, itt még egy taccsért is a fél életét adja az ember, agyonverni nem szokták egymást a felek. A Celtic csúcsa 1957-ből egy 7:1, a Rangersé két 5:0, de mindkettő még a tizenkilencedik századból. A legmagasabb nézőszám 118 ezer, ez a komfortosított arénák, az ülőhelyek miatt bizonyára örökös rekord marad.

A jövőben, így a vasárnapi Ligakupa-derbin azonban szinte minden megtörténhet, akár még az is, hogy Rangers-siker esetén Neil McGarvey katolikus iskolájában a protestáns hitű tanulók száma egyszer csak átlépi az öt százalékot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!