A nyakvágó hely – Kő András publicisztikája

Szemétből mentett dicsőségünk című, 1997-ben megjelent könyvemben írtam a következőket: „Hölgyeim és uraim, ha megengedik… (Kicsit élesebbre kérem! Köszönöm.) Bemutatom önöknek a modern guillotine-t. A nyakvágó helyet. Mondják kispadnak is. Innen nem lehet győztesen távozni. Itt nincs kegyelem, nincs bűnbocsánat, halvány vigasz, csak ezerféle káromkodás (Mészöly, oh!) és grimasz; keskeny idegpályák szélesednek országutakká, a vér elapad, s a gondolat is menekülne, ha hagynák; körbefutnád a pályát, s világgá ordítanád, hogy mindenütt jó, csak a kispadon nem! Néhanapján seidőn, azaz sohasem…” Huszonnyolc év múltán alább folytatom…

Mondjuk ki mindjárt, hogy a kispad a mérkőzés mikrotükre, színháza, vezérhegedűse. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a kilencven perc alatt a kispadról le lehet olvasni sok mindent, ami a küzdőtéren zajlik. Visszajelzés, ha tetszik. Az edző viselkedése, mozgása ugyanis árulkodik. Ha nem követnénk a zöld füvön a labda útját, repülését, akkor is meg tudnánk állapítani, melyik csapat lőtt gólt, vagy melyik győzött, illetve vesztett. Hogy miért? Vannak tudniillik olyan viselkedési formák, jellemző mozdulatok, amelyekkel akkor találkozunk, amikor gólt ér el az egyik csapat. Mit csinál ilyenkor a vezetőedző? Általában egy vagy két kézzel belebokszol a levegőbe. Aztán: kiélezett helyzetekben, az érzelmek, izgalmak tetőfokán a stábtagok a gesztusok erejével összeölelkeznek! Az ölelés többet mond minden szónál. Ezenkívül bizalmat, erőt, hitet sugároz. Növeli az összetartozás érzését. A legerőteljesebb mozdulat – a mosollyal együtt – a test összes gesztusai közül.

Ami az etimológiát illeti: pad szavunkat a sportban először Birly István írta le 1866-ban a csolnakászatról szóló értekezésében. A modern korban, 1967-ben Peterdi és Szűcs Sportmindentudója említi: „cserepad” – olvashatjuk. De hogy a kispad fogalma mikor vált meghatározó tényezővé – erről nem szól a fáma. Talán a szleng a ludas. A kispadnak az Értelmező szótárban sincs nyoma, legfeljebb a pad szónak, amelyre alább a magyarázat: „Hosszúkás, több személy részére való (kemény, rendszerint fából készült) ülőalkalmatosság.” Példaként álljon itt az „iskolapad”. A kispad fogalmat tehát átvitt értelemben használjuk, amikor a meccsen az edzők helyét emlegetjük. Újabban azt is mondjuk egyik-másik játékosra, hogy „padozik”, azaz nem játszik. 

De térjünk vissza a viselkedésekre. Árulkodó a kispadon az edzők arca, mimikája is. Ha a szem a lélek tükre, akkor az arc a megtévesztő és álcázó palástja az érzelmeknek. Mindnyájan álarcot viselünk, de a kispadon ülők arca talán átlátszóbb mindenkinél. 

Amikor a csapat az utolsó percben nyeri meg a meccset, a vezetőedző arca mindent elárul. Felpattan a kispadról, kivetkőzik magából, és attól félünk, hogy örömében világgá szalad. A bekapott gól vagy a vereség ellenben szúró, égető, apró, nyilalló érzés a testben; néha csak bizonyos ponton jön a váratlan görcs, hosszabb távon a gyötrelem. A kudarc lefelé húzza az arc ráncait. A kispadon ülő edző arca hasonlatos a tenger tükréhez. Szüntelenül változik az ezernyi ellentétes és láthatatlan, felszín alatti áramlatok hatására. Ennélfogva minden arc egy más világ. „Mit árul el az emberből az arca? – kérdi Szobotka Tibor író, és így folytatja: – Amit a szavai: hogy más. Mindenki mást mutat, mint ami. Álmukban árulják el csak az emberek néha igazi arcvonásaikat. Talán azért alszanak éjjel, amikor sötét van.”

Ijesztő, hogy a tréner a kispadon milyen könnyen elveszítheti a kontrollt; az egyik pillanatban még magasan az egekben van, a másik pillanatban azonban a földre kerül. Jellemző mozdulat az is, amikor a kihagyott sakk-matt helyzet miatt az edző összegörnyed, és a fejét fogja. Ahány fej, annyi gondolat – mondja a közmondás. Azaz mindenki másként ítéli meg a dolgokat. A gondolatokat nem elég elfogyasztani, meg is kell emészteni őket. Az életben a legjobb tanácsot a fodrászok adják a pácienseknek, amikor azt mondják: „Emeld fel a fejedet!” Érvényes ez az edzői sopánkodásra is. 

Vagy itt van a kortyolgatás. Tudniillik az edzők nem isznak, csak hörpintenek. Aligha hihető, hogy szomjasak – jóllehet az izgalmaktól kiszáradhatnak –, és megszokásból kortyolgatnak, hogy nyugalmat erőltessenek magukra. 

A kispad és környéke valóságos színpad, ahol egy kijelölt térben két mesterember szaladgál jobbra és balra, előre és hátra, jövés-menés, felállás-leülés, ez ismétlődik újra és újra, a mester a személyiségének a rabja. Ugrabugra, az edzők táncos lába, hadonászó, ide-oda csapongó kezek, a nemtetszést jelző széttárt karok; szerephez jut a test minden árnyalata. „Mert a test minden hatás fő ura.” Közben szóval és tettel megpróbál a tréner instrukciókat adni a játékosoknak, akik megértik vagy nem, meghallják vagy nem, hogy mit akar a szegény ember; megesik, hogy magából kikelve beleordít a játékosok arcába. Persze a dolgok ritkán olyanok, amilyennek látszanak. Még a kifutott tej is habnak álcázza magát; amikor aztán levakarjuk a hamis mázt, mit találunk alatta? Az igazi mázt. Minden embernek – annak is, aki a kispadra leül, meghatározó a jelleme, az egyénisége. „A jellem – tökéletesen kiformált akarat” – vallotta John Stuart Mill, 19. századi angol filozófus. Vannak edzők, akik gyakorta vitatkoznak a játékvezetőkkel. Könnyű egy vitát elkezdeni, de nagyon nehéz előre látni, mivel fog végződni. Esetleg egy vagy két sárga lappal, majd pirossal…

Egyetlen edzőt ismerek, aki, ha már leült a kispadra, ott is marad a mérkőzés végéig. (A szünet kivétel.) Akármi történik a játéktéren, gesztusa gyakorlatilag semmi, látszólag békés nyugalom aurája lengi körül, nem lehet kihozni a sodrából, akár gólt rúgnak, akár kapnak, akár téved a bíró, akár részrehajló, úgy ül ott a kispadon, mint egy szobor. (A végén azonban bírálatot mond.) Az elegáns edzők többsége olasz. Egyik társuk, egy spanyol, mintha néma volna, egyszer csak l’art pour l’art hatalmasat ordít. Valószínűleg önmagát nyugtatja. Ilyenkor kilátszik mind a harminckét foga. Váratlan és meglepő esetek mindig adódnak. Olasz vérmérsékletre vall, hogy azt látjuk: egy helytelennek vélt bírói ítélet miatt az edző felpattan a kispadról és nagy léptekkel, széles gesztusokkal, lendületesen elindul a pálya egyik sarka felé. Közben a szó szoros értelmében letépi magáról a zakót és elhajítja! Tépni kezdi magáról már az inget is, őrjöng, kiabál, tombol; ez maga a dráma, emberek! Látszanak az őrültség első jelei. Hogy mi az őrültség? Voltaire szerint: „Rossz premisszákból helyes következtetésekre jutni.” Amondó vagyok, hogy az őrültség gyógyszer a kispadon. Ha mértékkel fogyasztja az edző, ebben az esetben a javára is válhat. De a túladagolás káros és mellékhatást vonhat maga után.

Némileg enyhébb tünet, amikor azt látjuk, hogy egy spanyol edző térden csúszik-mászik a pálya szélén! Így fejezi ki az örömét, mert gólt rúgott a csapata. Talán ismeri Salvador Dalí mondását: „Mindenkinek joga van az őrültséghez.” 

Egy másik olasz mester örömét mutatja az a jelenet is, amikor a kispadról rohanvást, néhány lépés megtétele után, a szurkolók karjaiba veti magát. Mintha a medencébe ugrana egy hasast. Nincs keményebb próbája a jellemnek, mint amikor a vezetőedző leül a kispadra, és az adrenalin túláradásakor jó döntéseket kell hoznia. 

„Az önbecsülés forrása a jellem – vagyis az, hogy sorsunkért készek vagyunk vállalni a felelősséget.” (Joan Didion amerikai író és újságíró, az újságírás egyik úttörője.)

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!