Édes otthon – Bodnár Zalán jegyzete

Miguel Munoz (Real Madrid), Jock Stein (Celtic), Rinus Michels (Ajax), Bob Paisley (Liverpool), Jenei Imre (Steaua Bucuresti), Artur Jorge (Porto), Guus Hiddink (PSV), Johan Cruyff (Barcelona), Fabio Capello (Milan), Vicente del Bosque (Real Madrid), Carlo Ancelotti (Milan), Josep Guardiola (Barcelona), Roberto Di Matteo (Chelsea), Luis Enrique (Barcelona), Zinédine Zidane (Real Madrid).

Mi köti össze a felsorolt sikeredzőket? Mindannyian olyan csapat kispadján tudtak BEK-/Bajnokok Ligája-serleget nyerni, amelyben korábban maguk is játszottak. Noha nem mindannyian voltak nagy sztárok játékosként, többségük a pályán is maradandót alkotott. Ha pedig azt vesszük, hogy Paisley és Zidane háromszor-háromszor, Munoz, Del Bosque, Ancelotti és Guardiola pedig kétszer-kétszer is révbe ért szakvezetőként korábbi klubjával, a matematika kiadja: az eddigi 64 BEK-/BL-sorozatból 23-at olyan edző nyert meg, aki játékoskori csapatát vezette a csúcsra.

Nem véletlen, hogy amíg egy-egy új edző kinevezése rendszerint a végletekig megosztja a szurkolótábort, egy korábbi közönségkedvenc futballista visszatérése edzőként mindig egyöntetűen elnyeri a drukkerek tetszését, és az ilyen trénerek bizalmi tőkéje is sokkal nagyobb. Mondhatjuk úgy is: a vezetők a klub korábbi klasszisának edzői kinevezésével aligha lőhetnek bakot.

London kék felében is hálásak most a szurkolók a menedzsmentnek, hogy Frank Lampard kapta meg a karmesteri pálcát. Nem hat riasztólag az sem, hogy a csapatot tizenhárom éven át szolgáló középpályás edzőként még zöldfülű – a Chelsea eddigi egyetlen BL-győzelmét is korábbi játékosa, az olasz Roberto Di Matteo hozta el, aki mindössze három éve edzősködött, amikor idény közben beugróként a trónra vezette a „kékeket”.

Lampard kinevezésének egy másik fontos üzenete is van. Miközben a futballvilágban kezdenek mind nagyobb teret nyerni a „laptopedzők”, a futball- és játékosmúlt nélküli analitikus elmék, akik az empirikus tudományok zászlaját lobogtatva hitetik el egyre nagyobb sikerrel a klubvezetőkkel, hogy ma már az edzői munkához semmi szükség sincs arra, hogy az orrukban ott legyen a gerozán illata, a Chelsea-nél továbbra is abban hisznek: nem lehet véletlen, hogy Zidane, Guardiola, Del Bosque vagy éppen Luis Enrique éppen ott tudott a leginkább kibontakozni, ahol maga koptatta a gyepet, ahol mindenki szereti, és ahol az öltözőben még a sarokban lapuló pókot is névről ismeri.