A lámpagyújtogató – Kovács Erika jegyzete

Mostohagyerekként kezelik sokan a téli sportágak képviselőit. Nincs ezen mit szépíteni (pedig kellene finomítani rajta, sokat, nagyon sokat…), elég csak megnézni, ki és hogyan reagál arra, ha szóba kerül a téli olimpia.

Jelen esetben a 2026-os – a verseny, amelyik éppen száz nap múlva rajtol el Olaszországban.

A verseny, amelyik sokakat mégiscsak lázba hoz, hiszen hazánkban is élnek olyanok, akik rajonganak mondjuk a sílövészetért vagy éppen az alpesi síért, és persze olyanok is rengetegen vannak, akik már-már mániákusan kedvelik a jégkorongot.

Tudom azt is, persze hogy tudom, Magyarország a természeti adottságai miatt nem tartozik az úgynevezett „téli” országok közé, ezért nyilvánvalóan kevesebben is választják a téli sportágak valamelyikét, ám az én olvasatomban ettől még valaki nem válik (nem válhat…) mostohagyermekké.

Szerencsére jócskán vannak olyanok is, akik édesgyermekükként szeretik azokat, akik vállalják a nagyobbnál is nagyobb akadályokat – azokat a sportolókat és velük foglalkozó edzőket, szakembereket, akik nem riadnak meg semmitől. Akik akkor is fogják a kezüket, amikor összedől a világ.

Jászapáti Petra kezét sokan fogják: Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes rövid pályás gyorskorcsolyázónk bal térdében júliusban szakadt el az elülső keresztszalag, ezért nem lehet ott pályafutása harmadik olimpiáján – ugyanakkor melegíti a lelkünket, hogy ő is „szorítja” társai kezét. A saját (testi és lelki) fájdalmán felülkerekedve csak az lebeg a szeme előtt, hogy minél többet adjon a társaknak: a tudásából, a tapasztalatából és igen, az erejéből is.

Ez is kisebbfajta csoda, olyan hőstett, amely felgyújtja a lámpákat a sokszor méltatlanul parkolópályára tett téli sportágakban.

Kétségtelen: nehezített pályán „játszanak” mindannyian, ám ők is a piros-fehér-zöld színeket képviselik majd Milánóban és Cortina d’Ampezzóban – abban pedig biztosak lehetünk, hogy mindenki, aki ott lehet Olaszországban, mindent megtesz azért, hogy élete legjobbját nyújtsa. Arra van nagyobb esély, hogy ezúttal nem látunk dobogóról boldogan integető magyar sportolót (az volt a nagy csoda, hogy az előző két olimpián ez négyszer is megadatott nekünk…), ám jó lenne végre eljutni odáig, hogy az eredményességet, a sportolói nagyságot, a sikert ne csak érmekben mérjük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!