Mennyi az annyi?

Végre örömmel beszélnek az emberek a magyar futballról. Ennek egyik legbiztosabb jele, hogy azok a fiatalok, akik a világbajnok budapesti fellépése helyett a népszerű énekes, Ákos szegedi koncertjét választották, s imígyen az Új törvény című szám után bőrig ázva magától a zenésztől értesültek az olaszok legyőzéséről, hangos „Ria, ria, Hungária!” – rigmusba kezdtek, mintegy 170 kilométerre a Puskás-stadiontól.

Szóval, örülhetünk, de van, akit elszomorít néhány, a mai lapunkban megjelenő adat. Beszámolunk arról, hogy az ukrán Sahtar Doneck 15 milliárd forintért erősítette meg csapatát, és a nemzetközi piacon tökéletesen ismeretlen spanyol Murcia is 2.3 milliárdért vett játékosokat.

A szédítő összegek annak tükrében érdekesek, hogy a magyar bajnok Debrecen 60 millió forintért vette Dorge Rostand Kouemahát a Tatabányától, és titkon azt remélte, bejut a Bajnokok Ligájába. Más dimenzió, nagyon más, és akkor még finom a megfogalmazás.

A futball vezetői is jól tudják: a labdarúgás nem működhet az adott ország gazdasági állapotán és rendjén kívül.

Magyarul: vagy a működő piacgazdaság (mint Nyugaton), vagy a kideríthetetlen eredetű feketepénzek futballba áramoltatása kapcsán remélhető hosszú távon siker.

Arról ne beszéljünk, melyik irányt képzelnénk el szívesebben, az már más kérdés, melyikhez vagyunk közelebb. Amíg a spanyol klubok képesek annyit költeni, amennyi a honi bankszektor negyedéves profitja, fájó a felismerés: lassan húsz évvel a rendszerváltás után is rettentő messzeségben van még a fejlett Nyugat.

A futballban is – még ha szerdán Roberto Donadoni gratulált Várhidi Péternek.

Minden most kezdődik el – énekelte Ákos Szegeden, és bízzunk benne: az olaszok legyőzése új időszakot nyit a futballunkban, és segít pénzt hozni a labdarúgásba, hiszen immár mindenki tudja, jelentősebb befektetés nélkül nem várhatunk eredményt.

Kérdés, mikor és hogyan juthatunk el oda, hogy a magyar bajnok is – mondjuk – kétmilliárdért erősíthet. Mert ne akarjuk egyből a Donecket utolérni. Jó lesz a Murcia is.