Ahogy mi megéltük: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

A dátum: 2014. október 11. A helyszín? Bukarest. Válogatottunk egyik legnagyobb riválisának otthona. Egy valóságos katlan. Ide tényleg csak a legbátrabb, legkeményebb magyar drukkerek kísérték el Gera Zoltánékat. No, meg mi, szerencsés újságírók.

Egy hónappal ezelőtt még Pintér Attila volt a magyar kapitány. Most meg Dárdai Pál Hertha-legenda életében először irányított edzőként felnőttcsapatot tétmeccsen!Romániában! A magyar válogatottat! Kezdésnek erős…

Egy évvel korábban, amikor ott játszottunk, vert seregként kullogtunk haza. Marica már a 2. percben padlóra küldött minket. 1972 óta nem szereztünk gólt Bukarestben. Az utunk előtt ellátogattam a legendás Volán klubba Szőke Istvánhoz, aki az 1972-es Európa-bajnokság selejtezőjében betalált a román fővárosban. Pista bácsi azt mondta, „ahhoz, hogy valaki gólt szerezzen, nyilván magabiztosnak kell lennie”. Dárdai Pál annak tűnt a sajtótájékoztatón. Csak sajnos ő nem játszott.

Ez volt életem első idegenbeli válogatott mérkőzése. Finoman szólva sem nekünk állt a zászló. A döntetlennek is örültünk volna, sőt lehet, egy gólnak is…

A stadionhoz tömött buszokkal szállították a feketébe öltözött magyar szurkolókat. A kezdés előtti órákban fesztiválhangulat uralkodott a magyar szurkolói zónában. Néhányan román újságírónak néztek engem, amiért kaptam hideget-meleget, de inkább hideget. Szerencsére sikerült „bizonyítani”, félreértés történt.

A bukaresti stadionban a magyar sajtó munkatársainak pompás helyet biztosítottak. Bármiféle elválasztás nélkül a hazai nézők között ültünk – persze nem a kapu mögött. A szervezők még arról is gondoskodtak, hogy a mi széksorainkra oda legyen írva, „magyar újságírók”…

A sor legszélén ültem. Egy lépcső választott el több száz keleti szomszédtól. Leírhatatlan hangzavar uralkodott az arénában. Több mint 50 ezer néző. Mellettem ülő kollégáimmal csak kiabálva tudtunk beszélgetni, mintha egy koncerten lettünk volna a Nagyszínpadnál a Hajógyárin.

Az összecsapás nem volt balhémentes (ahogy az várható volt…). A magyar drukkerek és a románok is rosszalkodtak. A kivetítőkön percenként lement az UEFA rasszizmus elleni kampánya, Somlóvári Dávid kollégám meg is jegyezte, ez egy román–magyaron meglehetősen testidegen.

Elsőként a román háló rezdült. Nem hittem a szememnek, az egyik kedvencem, Szalai Ádám – aki előtte egy évig nem játszott a válogatottban – betalált. Sajnos hiába, les miatt nem adták meg… S persze Románia még a szünet előtt gólt lőtt… Köszönjük…

A 82. percig nem változott az eredmény. Nem játszottunk rosszul, de érződött, nem valószínű, hogy akcióból betalálunk. És akkor jött Dzsudzsák Balázs. Nem is olyan nehéz majd ötvenezer románt csendre inteni. Csak egy nagyot kell püfölni a labdába. A gól utáni másodpercekre nem emlékszem. Eufória, totális káosz, repült minden a kezünkből, egymást ölelgettük. Boldogság volt.

A mögöttünk ülő román nézőknek nem tetszett, hogy Bukarestben van minek örülnünk, ezért amit tudtak, közénk hajítottak. Kaptunk a nyakunkba szilárd és folyékony halmazállapotú ételt és italt egyaránt. De kit érdekelt?! Dzsudzsák beverte! Nem kaptunk ki Dárdai első meccsén! Megszereztük első pontunkat az Eb-selejtezőben!

A lefújás után a körülöttünk lévő hazaiak románul üvöltöztek nekünk. Gondolom, nem receptet akartak cserélni. Volt, aki mindkét középső ujját mutogatta felénk. Mondtam – persze magamban –, tudom, hogy 1–1 lett a meccs, de azt lehetne a hüvelykujjakkal is jelezni. Nagyot néztek, amikor erdélyi munkatársunk, Darvas Attila románul visszaszólt nekik.

Bár iksz lett a vége, ez az este a miénk volt. S akkor még nem tudtuk, ez a Dzsudzsák-gól és Dárdai-iksz egy hihetetlen utazás kezdete lett. Ki ne tudná fejből, hol volt, amikor Kleinheisler László vagy Priskin Tamás belőtte a norvégok ellen? Vagy amikor Bordeaux-ban Szalai „bepiszkálta, bepöckölte, betuszkolta”? Felejthetetlen élmények – ahogy ez a bukaresti kirándulás is az marad örökre…

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében azahogymimegeltuk@gmail.come-mail címre várjuk!

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán:Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára